Hülye hasábok!

Valamit kell már kezdenem. Keresek valami új hátteret... most le is veszem azt ami éppen van. Vagy választok idiglenesen egy másik sablont. Majd megnézem, hogy mutat kívülről. (Másnap aztán örülök, hogy jé, egyre többen olvasnak. Tisztára mint mikor felvettem a telefont a csengőhang beállítása miatt. :) )

Kedden jártam az összes orvosomnál. Így már mehetek a zokmányirodába, hogy meghosszabbíttassam a jogosítványom. Talán még vezetni is fogok egyszer. Délután kiderült, hogy csak egyetlen lyukas fogam van, amit gyorsan be is tömött a doktorbácsi. Kaptam érzéstelenítőt, amitől még a szemem is elzsibbadt. Az orrlyukamon nem éreztem a levegőt, akárhogy fújtattam, az orrom csúcsát tapintva olyan volt, mintha valaki mást érintenék, a számat meg nem tudtam belabellózni. Először a zsibbadástól, aztán a röhögéstől. Itthon láttam, hogy a zsibbadt rész fölött gyanusan fénylik. Sikerült egészen az orromig bekenni. Még jó, hogy nem használok rúzst. :) Azt mondta van még két amalgámtömés, amit ki kell cseréltetnem, mert alatta szinte biztos, hogy rosszak a fogaim. Hétfőn megyek vissza, akkor a problémásabbat meg is javítja. Nem gond, hozzá tényleg szívesen megyek. Egyébként ő az első fogorvos, akitől nem félek. Korábban annyira féltem, hogy volt amikor sírva fakadtam a fogorvosi székben. Pedig már felnőtt voltam, és pedig a doktornő úgy beszélt velem, mintha értelmes ember volnék. :) Mindig azt gondoltam, hogy nekem szörnyen rosszak a fogaim. Aztán a szerencse ehhez a dokihoz vezérelt, és akkor egyszercsak kiderült, hogy nem is annyira borzasztó a helyzet. (Az igaz, hogy a korábbi évek alatt mindegyik oldalról megszabadítottak egy-egy rágófogamtól, de legalább lett hely, hogy szépen kiegyenesedjen a többi elöl. :) ) És én azóta is boldogan járok a fogorvoshoz. :)   Végül utolsó állomásként voltam a nőgyógyászomnál is. Ez annyira nem nagy szám, mint a fogorvos, mert középiskolás korom óta minden évben rendesen elmegyek szűrésre. Ezzel együtt egy ilyen körből évente egy épp elég.

Egy hete megérkezett az öcsém. Nálunk vacsoráztak anyukámékkal múlt szombat este. Tárkonyos ragulevest főztem. Nem lett tökéletes, de senkit nem érdekelt, örültünk, hogy végre hazatért. Szép este volt, bár anyukámnak sikerült laposra taposni az én kis rózsaszín lelkivirágom. Nem baj, igyekeztem túltenni magam rajta és vasárnap délelőtt meg mi mentünk át hozzájuk. Hirtelenjében jó sokszor láttam a kistesót és nagyon furcsa lett. Néztem a mozdulatait, hallgattam a hangját, kifejezéseit és rájöttem, hogy mit érzek. Felnőtt az öcsikém. 4 év van köztünk, és mindig volt benne eddig valami fiús. Most meg... férfi lett. Pedig a szakállát már leborotválta. Az volt még csak a durva! Mikor tavaly nyár végén elutazott, azt mondta nem vágja le, míg haza nem ér. Úgy nézett mi mint Rumcájsz. :) Szakáll nélkül egy kicsit barátságosabb látványt nyújt. Szerintem jóképű volt mindig, olyan kölyökképű. Most meg valahogy felnőtt lett. Furcsa. Jó lenne, ha újra olyannak láthatnám.

A szemközti lakásból behallatszik a néni köhögése.  Cigarettázik. Valószínűleg nem keveset. Ha kinyílik az ajtó érezni lehet a szagon is, ami kiáramlik a lépcsőházba. A fiával él, aki rendes melósember. Ismerem még régről. '90 tájékán bejárt hozzánk a kocsmába, hiába, kicsi a világ. A bő két év alatt, míg ott dolgoztam, végig törzsvendég volt. Ha este összetalálkozunk a ház környékén, most is éppoly visszafogottan részeg, mint akkor. Köszön rendesen, csak a szemén látszik kicsit, hogy fáradt, meg tolja a biciklit. Azalatt a másfél év alatt mióta itt lakunk, egyetlen alkalommal láttam nőtársaságban.  Pedig nem volt csúnya gyerek, és biztosan most is volna/van akinek tetszik. Eszembe jut róla milyen volt a kocsmában dolgozni, milyen voltam akkor... jajj, én nagyon jó gyerek voltam. Csak kicsit lázadtam, és azt is kizárólag úgy, hogy mindenki számára elfogadható legyen. Nem akartam továbbtanulni, pedig B. tanárúr simán benyomott volna fősuliba. Csak egyrészt távolról sem vágytam B. tanárúr benyomására (jó, most gonosz voltam, mert engem egyszer se hívott be a szertárba pakolni a négy év alatt), másrészt meg mi a fenét csináltam volna egy műszaki főiskolán? Maradt a kocsma, mert dolgozni kellett valahol. Oda legalább anyukám nyomott be. A néni befejezte a köhögést, engem meg megrohantak az emlékek, :) úgyhogy most gyorsan be is fejezem, még mielőtt részletesen taglalni kezdem milyen helyeken dolgoztam... 

Remélem ropika meg üccsi van a gép mellé készítve, mert hosszú leszek és unalmas. Á, hülyeség a ropi és felesleges. Egyetlen kattintással is meg lehet oldani...  szóvaltehát.

Péntek13 az nagyon jó nap. Mindig valami jó történik. A legutóbbin pl. az, hogy reggel úgy döntöttem, itt a tavasz és én már nem vagyok hajlandó felvenni a télikabátot. Ennek megfelelően kicincáltam a bőrdzsekim a szekrényből. Már a buszmegállóban álltam, mikor a zsebében kotorászva találtam egy szép nagy egészséges diót, meg egy kutyaguminak való tasakot. Vagyis utoljára akkor volt rajtam, mikor apukám kórházban, anyukám meg nála volt és én sétáltattam a kutyát. A diónak megörültem, de aztán elfelejtettem, még most is ott hordom a zsebemben. Aztán a metrón láttam egy férfit cuki manófüllel. De tényleg, ezzel a két szememmel láttam a hegyes kis manófülét. Egy felnőtt férfi viselte. Barna hullámos hajat hordott hozzá, és valamiért igyekezett ráfésülni a füleire. Pedig nekem nagyon is tetszett az a manófül. Valószínűleg másoknak is tetszett volna. Alig bírtam nem odanézni és bámulni egész úton. Délután megnéztük a motorkiállítást. Láttunk szép motorokat meg igen hiányos öltözetű lányokat. Sajnálatos, hogy mégsem ez volt a nap eseménye. Éppen csak kiértünk a városból az M7-en, pötyörgött az eső, és sütött a nap. Az apró cseppek százszorosan verték vissza a napfényt, szinte semmit nem lehetett látni. Nagyon szép és veszélyes helyzet. A pálya fullon, hasítottunk szépen a sorban, mikor É.P. hirtelen teljes erejével benyomta a féket. Első pillanatban azon aggódtunk, hogy mennyire megyünk bele az előttünk álló kocsiba, második pillanatban már amiatt estünk kétségbe, hogy vajon a mögöttünk jövő beletol-e az előttünk álló kocsiba

É.P. kissé bekormányozta az autónkat, így a mögöttünk jövő befért mellénk. A segge egy vonalban állt a mi orrunkkal, szóval csúnya ütközés lehetett volna, ha nem kunkorodunk beljebb. Ugyanekkor, a mellettünk lévő (középső) sávból fékezés, ütközés, üvegcsörömpölés hangjait hallottuk. Ő nem kormányozta arrébb az autóját és a következő kocsi félig betolta mellénk. Közvetlen előttünk akibe nem mentünk bele, mellettünk koccanás, de szerencsére volt akkora a kettő közötti hely, hogy ki tudtunk kanyarodni és haladtunk tovább, most már szinte lépésben. Úgy 8-10 autónyival később, a belső sávban megláttunk két kocsit állni. Mindjárt meg is beszéltük, hogy akkor ezek miatt volt az a hirtelen lassítás, és ezek miatt koccantak a mellettünk lévő sávban. De mire idáig jutottunk a beszélgetésben, megint láttunk két kocsit a belső sávban. Elcsodálkoztunk és mindjárt meg is beszéltük, hogy akkor ezek miatt volt egy hirtelen lassítás, ami miatt az a kettő koccant, ami miatt volt előttünk a hirtelen lassítás.... és innentől azt mondtam, ilyen nincs. Mire ide értünk a beszélgetésben, megint láttunk két autót a belső sávban. Aztán pár méterrel később hármat és még hármat, és kissé távolabb a külső sávban kettőt, aztán megint kettőt. Ezek mind mind egymásba szaladtak. Fogalmam sincs, hogy ezek a koccanások egymástól függetlenül következtek-e be, ezen a rövid pályaszakaszon, vagy egyik hozta a másikat, de borzasztó volt, még így is, hogy csak viszonylag kisebb koccanások voltak. Bár a mellettünk lévőnek elszállt a szélvédője, és volt olyan kocsi, amelyiknek rendesen meg volt nyomva az egész hátsófele, sérültet nem láttunk. Hát ez volt a nap eseménye.