Ma van a nagy nap. Az első igazi steakgyártó nap. Aztán persze lehet, hogy egyben az utolsó alkalom is lesz. A hús vasárnap óta pihen a hűtőben. Hátszín. A márványozottságáról nem tudok nyilatkozni, egyben van még ugyanis. Így mindenesetre jól néz ki, szerintem finom lesz. Ha mégsem, akkor sűrű homályba vész a történet. Ha meg rosszul sikerül, lehet még ezt a bejegyzést is törlöm. Talán hiba, de nem tartok tőle, hogy ehetetlenre sikerül, eddig mindig nagyon finom lett amit a próbák során sütöttem. Mi egyébként csak amolyan félínyencek vagyunk. Pácolás nélkül, sütés előtt sózva, borsozva, vajjal szeretjük, de nem jöhet szóba más, mint a jól átsütött változat. Én ugyan kipróbálnám a többit is, de egyelőre nem merem itthon. Ha jól belegondolok, a steak hasonlóan bizalmi dolog, mint például a fogorvos. Jól kell választni. Mindent.
Valamelyik fölöttünk lakó nagyon kedves szomszédunk kb. ötvenedszer indította el az imént ugyanazt a leendő világslágert. Még sosem hallottam ezelőtt, de már oda-vissza ismerek benne minden hangot. Minden alkalommal van néhány másodperc szünet a vége és eleje között, és mindannyiszor azt hiszem, hogy akkor végre mára ennyi. Erre újra megszólalnak a dobok. Mta-mta-mta...
Mostanában hurcibálom magammal a gépet, de még csak egyszer vettem elő. A busz elindult, én komótosan kipakoltam. Kalapáltam szépen sorban a gombokat, közben meg arra gondoltam, hogy mennyire idegesítő lehetek a többi utas számára. A többi alkalommal csak lapult a táskában az én kis gépem. Na mindegy, holnap teszek még egy próbát. Ha megint nem visz rá a lélek, hogy elővegyem, akkor többet nem fogom cipelni.
