Régen volt ilyen hangulatú éjszakám. Mindenki alszik és én kicsit egyedül vagyok. De ez nem a magányos egyedüllét, ez az a fajta, ami néha kell.

Annyi levél van a postaládámban, hogy csak na! Egyszer majd fogom és kitörlöm az egészet. Már rég követhetetlen, hogy mi a fontos belőle és mi nem az. Ott van az egész ömlesztve. De azért jó is volt beleolvasni... jó is meg rossz is. Olyan, mint a könyv. Némelyik beleivódik az emberbe körítéssel együtt. És már egész életemben -ha beleolvasok- érezni fogom a történettel együtt azt is, milyen volt a világ körülöttem és milyen érzéseim voltak, mikor először olvastam.

A mai nap tehát jó nap. Délután motoroztunk. Még mindig imádom! Mikor elérkezik a tél utáni első motoros kirándulás, az fantasztikus érzés. Irtóra szeretnék már két keréken gurulni, de kicsit tartok is tőle. Elfelejtem feltenni a kendőt, sálat; és vajon hol van a kesztyűm? Ilyenkor még sok a ruha, szinte páncélként tart. A dzseki zippzárját úgy kell felrángatni, és ha végre sikerül, nem kapok levegőt. Aztán előreszólok, hogy jövök... felülök... és attól a pillanattól vigyorgok. Egyfolytában vigyorgok. És egészen addig vigyorgok, míg a lábam újra talajt nem ér. (És ez a következő hetekben is így marad.) Közben gurulunk, érzem az illatokat, figyelem, hogy változik a táj. Füst és virágillat úgy váltakoznak, ahogy a falvak és szántók. Aztán erdő következik, valami teljesen más. A fák még csak ébredeznek, de a bokrok, cserjék némelyike már egész tele van az zöld levélkezdeményekkel. Pillanatra becsukom a szemem, beleélem magam milyen lesz ha már zöldell az egész. Amint újra kinyitom, meglátom a tavat. És a tó olyan kék, mint utoljára tavaly ősszel. A kanyargós kis utakat autópálya váltja. Végre megindulunk igazán. Húz a motor, érzem milyen erős, mennyire könnyedén száll, és imádom! Na igen, itt a tavasz! :)

A lányom ma kérdésekkel árasztott el. Teljesen önállóan. Ő volt kíváncsi és engem kérdezett. :) Éljen! Emlékszem, én nem kérdeztem. Kölcsönkaptam a gólyahozzát. Anyukám látta nálam. Kérdezte, hogy olvastam-e és értettem-e belőle mindent. Természetesen rávágtam, hogy értettem, pedig még azt sem értettem, hogy mennyi mindent nem értek belőle. Most nagyon boldog vagyok, hogy a lányom csak úgy kérdez és főleg, hogy engem kérdez. :)

Na, tegnap óta már a fogdoktorbácsi is tudja, hogy nem vagyok 100-as. A korábbi alkalommal azzal kezdtem, hogy amint beültem a székbe, kicsivel több mint felét megittam az öblítésre odakészített langyos víznek, mert borzasztóan szomjas voltam, mert rohantam egész úton, hogy odaérjek, mert elaludtam délután. Tegnap meg, úgy esett, hogy mikor közeledett a fecskendővel, hogy beadja az érzéstelenítőt, teliszájjal nekiálltam röhögni. Szegény egy pillanatra nem tudta mi van, aztán velem nevetett, csak még nem tudta, hogy min. Nekem ugyanis beugrott a kép, mikor hazaérve a tükörben láttam, hogy az orromig fénylik a szám jobboldala fölött szétkent ajakír. Eszembe jutott, hogy még a szemem is elzsibbadt, és, hogy újra ez vár rám, és muszáj volt nagyon röhögni. Elcsukló hangon mondtam, hogy mivan, s aztán úgy kellett magamra erőltetni a komolyságot. Még akkor is vihogtam magamban, miközben a tűt az ínyembe szúrta. Az asszisztensnő (nagyon kedves nőci) csinált néhány felvételt az orcámról, aztán nagyra tátottam, dokibácsi körülnézett kis tükrével a számban, mondta, hogy hümm-hümm, felvette a kis köszörűjét, és elkezdte használni, -nagy meglepetésemre- fél fogsorral arrébb, mint ahol én vártam. Rámnézett, és azt mondta: na erre nem számított, igaz? Ezt a kis foltot innen eltüntetem. :) Ezen megint nevettünk egy sort, és 5 perc múlva a folt leghalványabb jele nélkül vártam a folytatást. A másik fog, ami miatt mentem, már kicsit keményebb dió volt. Először  kiszedte a régi tömést. Itt megállt, és ragaszkodott hozzá, hogy megnézzem a tükörben, micsoda randa fekete foltok vannak a fogam belsejében. Ezt nem először csinálta velem, és mondhatom remek módszer, a rossz fog elég undorítóan tud kinézni. Így aztán alig várja az ember, hogy jöjjön a  jó fogdoktor, kitakarítsa és rendbetegye. :) Az egész - a röntgennel, zsibbadással és röhögéssel együtt- nem tartott tovább, mint harminc perc. Hihetetlen, hogy emiatt mennyit görcsöltem régen. Annyira jó érzés, hogy már nem így van. :)