Tudom, igazságtalanság, hogy leírom ezt:

Nem csodálom, hogy a kisherceg egyszer végignézett 44 naplementét egymás után. Ezt nem lehet megunni! Minden alkalommal más és gyönyörű. Ilyenkor muszáj előkapnom a fényképezőt és kattintgatni.

és ideteszem fotók nélkül. De  a képek megvárnak, már elég éjszaka van... holnap is lesz nap. Nekem épp leragadnak a szemeim az álmosságtól. :)

Visznek a lábaim az ágyikóba... jó éjt!

És akkor itt a frissítés. 

A reggel motoGP-vel indult. Lemaradtunk ugyan az első negyedóráról, de még így is igazi izgalmakban volt részünk. Azért olyan érdekesek a motoros versenyek, mert valóban az utolsó pillanatig történhet valami. És többnyire történik is. Talmát is szeretjük persze, de amit Rossi művel, az egyenesen művészet! :) Ma is. Szokás szerint nem rajtolt valami fényesen (12.) és végül másodiknak futott be. Hihetetlen a pacák. Az egész bagázs az. Nem lazsálnak, nyomják az utolsó pillanatig, ahogy bírják. Én is bírom! :)

Az 5. (ötödik) boltban végre kaptam kabátot a kicsire. Azt hittem ilyen csak a mesében van, meg azt csak úgy mondják, hogy csak épp abban a méretben nem volt ami kellett volna. Most megtapasztaltam. 4 boltban találtam kisebb és nagyobb méretet, csak épp akkorát nem. Már nem is hittem, hogy kapok neki. Ezek után persze mit számított, hogy halványlila. Fő, hogy van!  :)

Egyébként olllyan szemránckrémet vettem, hogy egy hónap és 25-nek nézek ki. :)

Vasalnom kéne. Lusta vagyok. Még mindig. :) Az ingek egy helyes kupacban ott figyelnek az ülőgarnitúra sarkán. Kb. egy hete. Látom körülöttük a szemrehányás aurát, ha rájuk nézek. Muszáj lesz ma vasalnom. :P Ezt még 15:40-kor írtam. A világ állandó változásban van, vele pedig én is változok. Meg ez a mondat is. Mostanra például kimaradt belőle a ma. :)

Tegnap a postán jártam. Kettővel előttem, az ablaknál egy nő intézte befizetését. Igazán nem mondhattam jó csajnak. Valahogy nagyon átlagos volt. Megkockáztatom: unalmas. Unalmas, seszínű segöndör sebarna haj, unalmas pulcsi, unalmas csípőnadrág, unalmas cipő. És akkor előrehajolva rátámaszkodott az ablak előtti pultra. A pulcsi felcsúszott csípőjén, én pedig megpillanthattam az egyetlen meghökkentő dolgot rajta. Egy tetoválást. Kellemes, betűtípussal bár nem túl erős kontúrral, szép egyenesen felírva ez: Robbie W. :)

Meglódult a fantáziám. Láttam magam előtt azt a bulis éjszakát. Tánc, ital, társaság. Én vagyok a fiú. Szemezés, táncolszvelem?, összenevetés, tánc, csók, levegőzés közben ígéretes érintések. Hozzámvagyhozzád?, várakozásteljes viháncolás a hazaséta alatt, beszédes pillantások, összegabalyodások a sötétebb helyeken. Aztán a lakás, ahol elszabadul a szenvedély! :) Gyors vetkőzés, közben egymásnak esés. Sóhajok, kipirult arcok. És akkor a lány kéjesen hátat fordít, s a hátulján ott virít, hogy: Robbie W. :) Jujjj! :))

De lehet, hogy ez csak nekem vicces. Igazából, ha akkora a szenvedély, mit érdekel bárkit is, hogy hol milyen firkálás van a másikon. Olvasni meg nem igazán ér rá ilyenkor az ember. :) Vagy esetleg teljes a sötétség. Lehet, csak a postán volt ilyen hatása. Megzavart a sorbanállás. Igenigen, valószínűleg a posta az oka az egésznek. :)

Tegnap reggel hatalmas vörös napkorong köszöntött mikor kiértünk a házak közül. Összehúzódva ültem a motoron és egy orosz gyerekdal (egyszerűen nem bírtam olyan változatot idetenni, amit gyerekek énekelnek, mert nem bírom azt a mesterkéltséget.) jutott eszembe. Vagy szovjet. Ki tudja már. Még az általános iskolában tanultuk oroszórán. A refrént a mai napig tudom oroszul is. :)

Én mondjuk nem ilyen hangulatúra hangszerelném. Meg kicsit a kísérettel is lehetne variálni...

Kék színű ég, rőt napkorong -
ez volt a kisfiú rajzán.
Kész volt a kép, s műve alá
írta a rajzlapra rá:

Lenne bár napfény mindig
Lenne bár kék ég mindig
Lenne bár anyu mindig
S bárcsak én is lennék…

Akiért nem rajongok ezt írta magáról: életem legszebb szakaszát élem.
Akiért nem vagyok oda, szerintem  hülyeséget írt.
Nem szeretném tudni, hogy épp életem legszebb szakaszában vagyok. Úgy gondolom, sosem tudni, hogy mi következik. A jónál is jöhet jobb, vagy éppen összedőlhet az egész világ. És ha összedől, lehet megint építeni. Egy igazán jót. Közben meg egyszerűen csak élvezni kell -és nem csak akkor- amikor igazán jó.
Aztán, ha majd öreg leszek -mondjuk 92 éves- akkor ha sorraveszem addigi életem, kijelenthetem, hogy ekkor vagy akkor életem legszebb szakaszát éltem. Rögtön utána a következő gondolatom pedig az lehet, hogy még mindig nincs vége! :)
Akit nem igazán bírok, azt írta esküvője után: nagyon jó feleség vagyok.
Aki nem a barátom, szerintem hülyeséget írt.
Akármilyen boldog is az ember sosem tudni, hogy mi következik. :) Hogy valaki jó feleség/anya/barát/társ az csak később derül ki. Amikor már megvolt a jóban-rosszban, betegségben-egészségben, gazdagságban-szegénységben, távol-közel, hűen-hűtlenül párosból legalább az egyik.  (Az már más tészta, hogy én sosem jelentenék ki ilyet magamról.)
Aki nem hiányzott a hátam közepére sem -és mégis kellett- persze igen okos. Okos és szép. Mondhatni tökéletes. Ő nyilván ezeket csak viccből írta. Engem meg nyilván kicsinyes bosszú vezérelt mikor az eddigi sorokat leírtam.
Akit nem szeretek, bántott. Igazából már túl vagyok rajta. Majdnem. Már nem szorul ökölbe a gyomrom, ha megnézem, már csak egész enyhe, tompa nyomást érzek. Többnyire már nem érdekel. Hidegen hagy, de azért még mindig az szerepel a neve mellett a fejemben, hogy bántott engem. Hiába következik utána az: istenem, hát csak a boldogságot kereste...
Viszont szívből remélem, hogy most megtalálta!

Velem nem lehet komolyan beszélgetni. De tökéletes illúziót nyújtok!

Pffff.... vasalás. Bármit kitakarítanék helyette, még a mosogatás is jobb nála. Muszáj. Általában nem csípem, amit muszáj csinálni. Csalok is. A pólóvasalásnál. Tisztességesen, átmegyek az elején aztán a fordítás után a hátát már csak középen megsímogatom. Hajtás és szekrény. Pffff.... utálok vasalni!

Elkezdtük nézni a Mumia3-at. Kb. a hetedik percben beugrott, hogy akkor vajon holnap motorral, vagy kocsival megyünk dolgozni? Hiába no, rendkívüli módon lekötött a történet. :) Aztán egyre csak jöttek az erőltetett poénszerűségek, a kínaiak, az agyagkatonák, hogy R.W. szerepét más alakítja, hogy a fiú és apa között talán van 10 év. A 15. perc tájékán újabb gondolatrohamom volt. A BKV vágtázott át az agyamon. Pontosabban a változások. Hogy ugye volt olyan járat, aminek a csak a száma, menetrendje és útvonala változott. Nem értettem ezt már akkor se... ez nem egy teljesen új járat?

15:53 - kiléptem az ajtón.

Beadtam anyukámékhoz a paprikát, meg odaadtam neki a frissen másolt kulcsot. Pár szóval elmeséltem, hogy most rohanok vissza, mert az egyik egyáltalán nem nyitja a zárat és futottam is tovább. A buszmegállóban találkoztam a gyerekeimmel (azokkal, akiktől nemrég vettem búcsút, midőn edzésre indulva összepuszilgattam őket) vigyorogva mentem feléjük, ők meg elémjöttek. Ez nem igazán a tisztelet vagy a túláradó szeretet megnyilvánulása volt -bár mindkettő megvan bennük-, szerintem csak el akarták kerülni, hogy a többi edzésre induló kölyök előtt puszilgassam meg őket újra. :) Otthagytam a két cukorfalatot, siettem tovább a kulcsoshoz. A fiatalember megismert, mondom itt voltam ma, 5 kulcs, 4 tökéletes, 1 tökéletesen rossz. Elvette, megcsinálta, még reszelgetett is rajta kicsit. Kiadta, mondott valamit, én mosolyogva megköszöntem, és rohantam kifelé. Aztán pár lendületes lépés után megtorpantam. Öööö... most akkor mit is mondott? Talán ez is pénzbe került? Én ugyan nem figyeltem.... kicsit elkalandoztak a gondolataim. Mindegy, már nem mentem vissza, úgy döntöttem, ez benne van az árban. Végülis ő nem csinálta meg tökéletesre, és senki nem rohant utánam kiabálva. Azért hátranéztem. Nem, senki nem volt ott. Rápillantottam a telefonomra: 16:10. Irány haza. Csak úgy suhantam át a zebrán, amint zöldre váltott a lámpa. Mikoris az első autóból egy női személy integetését észleltem. Nézem, kiafeneaz? Halványlila segédfogalmam nincs. Nézem még jobban, integet ezerrel. S még vigyorog is. Ismer engem, nem vitás. De vajon ki lehet az? Csak nem a tótszilvi? Hát, csak nem a tótszilvi... Megállok a túloldalra érve, várom, hogy elinduljon és még oldalról is sasolom. Ő még oldalvást is csak vigyorog rám és integet rendületlenül. Visszaintegettem, bár nemtom kinek... :D Mindenesetre e megdöbbentő eset eredményeképp az út további részében vigyorgok én is, mint pék kutyája kiflire. Közben meg bámulok kikerekedett szemekkel, mert az út mellett elkerekezik egy olllyan szemű férfi, hogy eláll a lélegzetem. Pedig még csak rám sem néz. A következő zebránál (úgy látszik ma különös szerepük volt a zebráknak) villámcsapásként aztán ráismerek az előbbi ezüskocsis nőcire. Ha lehet, még vidámabban vigyorgok. Néha még ki is hallatszik. Ahogy haladok az aszfalt-fehérsáv kombináción, nézek ki a fejemből, feltűnik a túloldali lámpaoszlop alatt egy igen-igen ismerős színű öv. Persze, hogy a csajóca kabátjáról. :) Az öv szarráázott,  még reggel veszíthette el. Ha pedig így volt, akkor ma már 2x, azaz kétszer mentek el mellette. Hol járhat ezeknek a gyerekeknek az esze? És kitől örökölhették? :) Innentől a vihogás elszabadul, hazáig abba sem bírom hagyni.

16:21 - belépek a lakásba. :D

19:08 - G. rámköszön gmail-en, hogyaszongya:

G-re álmomban sem gondoltam volna. Én egész eddig abban a hitben ringatóztam, hogy a zAandika integetett nekem. :D Őőrület...