Barátnőmtől kaptam. (Csipázom a buciját rendesen :)) ) Barát az ilyen? Csak azért állok szóba vele ezek után, mert ő is úgy kapta valakitől. :)

Nagy nap ez a mai! Az én gyönyörűséges kisleányom oltást kapott az iskolában, ami miatt nem is sírt, aztán délután pedig először jött haza önállóan egyedül az iskolából. Teljesen egyedül. És egyedül nyitotta ki az összes (3) zárat és egyedül töltött 1 egész órát, míg hazaértünk. :) Hmm.... nagylány.

Ma a metróban odalépett hozzám egy hölgy. Papírok és toll volt a kezében. Szinte sosem akarok kitölteni semmilyen visszautasíthatatlanul előnyös ajánlatot, de most valahogy hagytam, hogy beszéljen. Nagyon rövidke ív volt, 3 kérdéssel nagy általánosságban a munkáról. Egyszavas válaszokat várt. Meg is kapta, aztán kérte a telefonszámomat. ?? És ha én azt nem akarom megadni? Azt mondta, akkor ő egy vasat sem kap, és kapnék állásajánlatokat. Mondtam neki, hogy nem akarok állásajánlatokat kapni (nem is tudom milyen személyreszóló ajánlatokat adhatnának a 3 válaszom alapján). Erre viszonylag feldúltan elrohant. Nagyon kellemetlen érzés volt, de akkor sem adom meg a telefonszámomat. Azt csak az ismerőseim tudják. Akiket ismerek. Nem látásból és messziről. Nem is tudom miért telefonszám kell? Miért nem kérnek mélcímet? Azt én is adtam volna. A másik meg, hogy vajon nem lenne érdemes előbb tájékoztatni, hogy telefonszámot fog kérni a végén? Jó, persze, akkor sokan élből elhajtják, értem én, hogy csak a munkáját végzi, de ez így akkor sem volt jó.

Buszoztam ma. Szokás szerint a hátsó sorban találtam meg a helyemet. Az ablaknál szeretek ülni, feltéve, hogy akad szabad hely. A sor túlsó végét már elfoglalta egy jó erős fiatalember. Félliteres üdítőt fogott, épp ki akarta nyitni. Persze láttam, meg ő is engem. Megpróbálta lecsavarni a kupakot, de nem ment neki. Tiszta hülyeség, de automatikusan nyújtottam a karom felé, és (szó nélkül) kértem a palackot, hogy megpróbálhassam én is kinyitni. :) Elég komikus helyzet, de az méginkább, hogy ő meg vette az adást és azonnal átadta. Mi tagadás, tényleg ránőtt a kupak, hát persze, hogy én sem tudtam kinyitni. :) Mosolyogva közölte, hogy: azért megijedtem volna. Miután visszaadtam, újra megpróbálta kupaktalanítani, közben mindketten csodálkozva nevettünk. Végül kicsit szomorkásan, bontatlanul tette vissza táskájába. :) Sajnos nem volt nálam se kisbicska, se olló, nem segíthettem. Azt hiszem kellene rendszeresíteni bele. Mármint a táskámba. Igazán elférne a mokkáskanál só-cukor, szívószál mellett a konyhasarokban. :)

Ezt a 2006-os filmet láttam. Még mindig érzem. Ezt írja róla a port.hu:

"A kertvárosok mind egyformán békések, csendesek és rendezettek. Csak a lakóik nem azok: bár első látásra minden rendben velük, igazából szinte nincs köztük olyan, aki ne takargatna valami szörnyű, nyomasztó vagy félelmetes titkot. A sok szexuális frusztráció, eltévelyedés, bűn vagy elfojtott vágy közepette Sarah (Kate Winslet) és Todd (Patrick Wilson) itt talál csak igazán magára. A gyerekeiket sétáltatva, a játszótéren találkoznak, és egymás segítségével hamar újra felfedezik a kamaszkor szenvedélyét, a szokások szigorú hatalma előtti korszak szabadságát és szabadosságát. Igaz, ehhez sok mindent fel kell áldozniuk, amit megfogadtak egymásnak, és sok mindent meg kell engedni maguknak, amitől addig féltek volna. A csendes felszín alatt valami robbanni készül."

Egész jó a leírás, kivéve, hogy a főszereplőknek pont az a bajuk, hogy éppen nem találnak magukra. Annál inkább egymásra. Egész a végéig pedig nem igazán áldoznak fel semmit. Hacsak nem a szex- és társnélküli, magányos létet. A végén pedig, éppenséggel elmarad a robbanás. És pont ez a megdöbbentő lényeg. Valóban készül, tényleg feszül az egész történet, de nincs robbanás. Legalábbis nekem nem volt. Megtörténtek a dolgok, megtudtuk a titkokat. Másnap reggel mindenki felkel és folytatja tovább, amit csinálni szokott. Pedig hullámzik, tényleg. Végig kételkedsz és újra és újra azt hiszed, hogy legalább ők megpróbálták, de végül kiderül, mégsem volt elég erő bennük. És persze kérdéses, hogy egyáltalán jó lett volna-e nekik együtt. És az is hülyeség, hogy meg sem próbálták az életet úgy csinálni, hogy jó legyen nekik. Egymástól várták a megoldást. Sőt... mindenki mástól várta a megoldást. Egyetlen ember próbálta egyedül a saját baját rendezni. Elég brutális módon, ami azt illeti. Hm...

Tehetetlen emberek. Igazán valódiak. Teszett! Értem a szereplőket, a helyzetet. Leginkább természetesen Sara karaktere áll közel hozzám. Bár én nem merném magam ennyire beleélni. Na és vajon van olyan, hogy kis titok, nagy titok? Vagy kis hazugság, nagy hazugság? És tényleg azt gondolja egy okos, gyönyörű nő, hogy ha rászabadítja anyukáját a kapcsolatára, az majd segít? És tényleg van olyan, hogy egy másik okos nő, aki elvágyik addigi életéből, nem beszéli meg a problémáit a férjével és nem használja ki az adandó alkalmat, hogy külön életet kezdjen? Van Olyan viszont nincs, hogy itt befejezzük, ott meg elkezdjük. Főleg nem úgy, hogy innen visszük a partnert. Akkor csak folytatni lehet. Najó, valami nagyformátumú emberpár bizonyára képes lenne rá, de ezek a szereplők, csak emberek. Kicsit esendőbbek, mint a körülöttük élő normálisak. Pont ezért. Olyanok mint én, vagy bárki más.

imdb

Ülünk a vacsoránál. A gyerök nagy mókamester, viccet is mesél elég gyakran. Van is adottsága hozzá, nevetünk jókat. Most éppen azzal büszkélkedik, hogy: két pösze moszat beszélget. Mondja, maga moszat? Nem, én magam moszok. Nagyot kacag és vele nevet a kicsi is. Kérdezzük érti-e? Peeersze. Erre az apja (nem feltétlenül átgondoltan, dehát kíváncsi volt :) ) előveszi azt, hogy: tar vagy? nem támít. Gyerök érti. Kisleány nem. Mondjuk neki, hogy tar az, akinek nincs haja. Gyerök megmagyarázza neki, hogy ez is "pöszevicc" szóval mondja ki, hogy támít, sz kezdőbetűvel. Nőci kimondja. É.P. kérdezi, hogy akkor mi a tar? Erre a kisnőci: akinek nincsen haja. :)

Decinyi vörösbor a poharamban. Valahogy szomorkásan akaródzott befejeződni a hétvége. Most, így a pohár vége felé kezdem rubinvörösben látni a dolgokat. A betűk szerencsére még a helyükön vannak...

Hogy mennyi minden belefért ebbe a rövidke hétvégébe! A többiről már írtam, most csak a mai napról. A délelőtt elszaladt, mint Rozikutya a jutalomfalattal. A reggelikészítés, gyerekek "rugdosása" iskolatáskájuk irányába, köbméternyi tiszta ruha elrakása, viszonylag feledhetővé tette. Anyukáméknál ebédeltünk, utána meg irány az öreg ház, mert a diófa levelét össze kell szedni. Persze a diót sem hagytuk a fa alatt. A diószedésben az a rossz jó, hogy fél óra alatt körbejárod a fát, aztán szerencsés esetben 10 perc múlva, egyébként meg azonnal kezdheted újra. A levélszívónak szörnyű hangja van, viszont ha megfelelő odaadással belemélyedsz a diókeresgélésbe, akkor valahogy eltűnik az a fertelmes zúgás. Nem hallasz, csak a dióra koncentrálsz. Muszáj. Kell. Mert a furmányos kis csonthéjasa nem átall hajszálra azonos színben megjelenni, mint a tengernyi lehullott száraz diólevél. A levél a dióval, erezete a dió ráncaiban maradt külső héj rostjaival harmonizál, ezzel az állandó őszi trend apró, de fontos szeletét bemutatva. Ez a kopogós ajándék, mintha direkt elbújna. Begurul a levelek alá, fű közé, föld mélyedéseibe. Kutatod hétrét görnyedt háttal, és minden darabnak ugyanúgy örülsz. :) Igen körültekintőnek kell lenni, és elővigyázatosnak főleg. Nem hasznos, ha csak akkor veszed észre, mikor reccsen a talpad alatt, mert abból bizony már nem lesz karácsonyi bejgli, sem aranygaluska, sem almáspite a jövőhónapban. Az marad a madaraknak, rovaroknak. Ha legalább három kört tettél, jöhet a levélgereblyézés. Legalábbis nekem az jött. A diófánk ugyanis gyönyörű nagy, hogy a fene vinné a leveleit messzire! Sajnos, csak a szél viszi, de nem elég messzire. Ezért aztán anyukám ellenállhatatlan kérésének engedve -meg miután a gyereket sikeresen szemközt találtam egy dióval- fogtam az ujjast és nekiláttam összekupacolni azokon a részeken, ahova már csak levelek hulltak. Két sebesülést szenvedtem. Az egyik egy egész pici szálka volt, a másik viszont kb. 1 centire figyelt a bemeneti nyílástól -mélyen a bőröm alatt- egészen estig, mikoris erőt véve magamon kibányásztam az erre rendszeresített tűvel. :) Vérzett is! De vissza a levélgereblyézéshez, melyben szálkás ujjal is derekasan helytálltam. Szóval kotorgattam összefele a kupacokat, közben zsongító flex-szóló jött a szomszédból. Az aláfestő szőnyeget az autópálya monoton zúgása szolgáltatta, közben pedig könnyű füstszagú levegő áramlott körülöttem. És akkor egyszercsak azt éreztem. Azt! Mióta csak idejárok ebbe a faluba (Ami igaziból már város. De ahol a szomszédban bikát és disznót tartanak, és a szomszédok figyelik egymást, és még mindig lehet az utcán tollasozni -bár a nap/autó mennyiség már óra/autóra emelkedett- az nekem falu.), vagyis születésem óta, ez így van. Tehát mindig. Ha nyár, akkor vízmelegítés a katlanban, fürdés a bádogkádban, dinnye a kútban, tüzezés este. Ha tél, akkor sapka, hó seprése a kisjárdáról, almahéj a kályhán, ha tavasz, akkor bukszusnyírás, tulipán, gyöngyvirág és nárcisz. Ha meg ősz, akkor diószedés. És ez az állandóság valami mély nyugalmat, biztonságot ad. Olyan burokérzést. Szeretem a burokérzést! Ebből kifolyólag igen vidám lettem, pedig a kutya (Rozi) megorrolt rám, mert fujjt mondtam arra a gusztustalan izére, amit nagyon szeretett volna felfalni. Persze később megbékélt, főleg, hogy mikor nem figyeltem, csak felfalta. A levelezés után csigát figyeltem a gyerökkel. Hogy milyen akaratos állat ez a csiga. Márpedig ő oda megy, ahova ő akar, tökmindegy, hogy mi áll az útjába. Csiganézés közben észrevettem, hogy van még eldugódva egy kis otello, a mandulafára felkúszott tőke ágain. Aztán, ahogy szemezgettem (kétharmadát a szatyorba, többit a szájamba), valami csodát láttam a kerítés túloldalán. Málnát! Októberi málna virított ritkásan a leszáradt szemek mellett. Azon nyomban kimentem a kertbe. Tisztára tündérnek éreztem magam! :) (Igen, mackós pulóveres, farmeros tündérnek :P) Orgia következett kérem! A szőlővel indult még a hátsó udvarban, ahol régen a tyúkok laktak. Aztán jött a kert, ahol folytatódott a málnával. Továbbhaladva következett a szeder, hmmmm.... még egy kevés szőlő a rózsaszínből és végül muszáj volt még málnát keresnem. Az csábított főképp. :) És mivel a gyerekeim kaptak túrórudit az én anyukámtól, én meg nem kaptam tőle, ezért úgy döntöttem, ők most nem vágynak sem málnára, sem egyéb gyümölcsre. És újra gyerek lettem. Enyém a kert, én a tündér. Szedtem és ettem. Szedtem és ettem. :)

Gyönyörű délután volt. Talán ez okozta a szomorúságot. Hogy véget ért. De írás közben újra tündér lettem... :)

Bevallom újra: imádom az őszt!

Ez az évszek, talán októberben a legszebb. Mélykék az ég és ilyenkorra már száz színben játszanak a fák levelei, de még nem hulltak le. Sok olyan növény van, amin a színesedés fázisai egyszerre láthatók. Nekem legszebbek azok, melyek zöldet, sárgát, bordót egyszerre viselnek. A napocska lágyan melenget kívül és belül, imádok élni és ezt érzem is! :) A motor suhan, az égnél csak a vízek kékebbek. Zene a fülemben, a látvánnyal alig bírok betelni. Kedvem lenne kitárni a karjaimat. És ha így tennék, és közben felállnék a motoron, egyetlen gondolat elrepítene. Onnantól pedig csak repkednék, úgy figyelném a tájat. Szóval gyönyörű az ősz! :)

Motorozni indultunk szombat délután. Kirándultunk a Balatonhoz azokban az elképesztő órákban, mikor a nap nemcsak kölcsönzi fényét a dolgoknak hanem átadja. Minden aranylóan lobog. Csodás ragyogás veszi körül a legkisebb ágat, fűszálat is. Selymesen barnán ragyog a kukorica, zölden a fű és megannyi színben a bokrok, fák. Csillog minden egyes hullám. Jó nézni a vízen futó vakítóan fehér vitorlákat. Békés üldögélés a mólón. Csak bámulom a sok embert, mintha a film amit néznék, körbevenne. Én meg, csak üldögélek békésen és bámulok. És csak úgy jó... :) Aztán irány az otthon. Félúton egy fincsi kapuccsinó, mert megérdemlem. :) Közben az aranyfény már rózsaszínben játszik. Imádom ezt! És felülünk a motorra és ellovagolunk a lemenő nap szelíd, pompázatos fényében.  

Mostanában sok álmom van. Szinte minden éjjel. Valamilyen formában mind arról szól, hogy tudok valamit, amit ébren nem. Tegnap éjjel ezt álmodtam:

A munkahelyemen voltam, afféle titkárnő, mindenes és jobbkéz. De valami 100 évvel korábbi intézetben. Magamból csak a lábaimat láttam, viszont azokat fodros hosszú szoknya fedte és fekete "boszorkánycipő". Följebb folytatódott a stílus, magasan zárt kabátka, feltűzött haj. Komoly arccal róttam a folyosókat, de ismertem az épület minden zegét-zugát. Nem féltem. Fontos embernek ismertek ezen a helyen. Okos, komoly felnőtt voltam. (Fogalmam sincs, de tényleg, hogy ez miként történhetett...) Befordultam a járványfolyosóra. Valamiért, vagy valaki elől menekültem. Vagy inkább rejtőzni szerettem volna. Egyszercsak feltűnt egy pince feliratú ajtó. Egy olyan ajtó, mit még sosem láttam. Ez valahogy mégsem volt különös. Az ajtóra simultam, ami abban a pillanatban megmozdult. Oldalra léptem, és benéztem. Sötét volt. A sötétben pedig egy fiatalember állt -mögötte szintén folyosó- és azt mondta, lépjek be. Hirtelen becsuktam inkább. Aztán később, egy nyugodt időszakban visszamentem. Újra. Akkor már nem bentről nyitották az ajtót, én léptem be. A fiatalember ugyanott állt, csak épp teljesen világos volt.  Végigvezetett a folyosón, egy szobába. Egy egészen egyszerű, tiszta gyerekszobába. Emeletes ágy a szoba közepén, mellette asztal és szék. A szembefalon szekrény, sok könyv, az ágyra merőleges falon ablak. Fel kellett mennem az ágyra. Merthogy, ha felmegyek, akkor valami érdekeset fogok látni. Semmi ellenérzésem nem volt, azonnal tudtam, hogy én oda felmegyek. Viszont két út volt felfelé. Az egyik az alsó ágyról vitt a létrára. Nekem ez nem tetszett, ezért inkább a szék-asztal-létra utat választottam. Simán feljutottam. Térdeltem az ágyon, aztán valamiképp villódzni kezdett körülöttem a levegő. Lenéztem és egész egyszerűen: láttam! Föntről minden más volt. Másképp láttam a szobát, a világot. Tudtam. Valami hihetetlent birtokoltam. Egy teljesen más látásmódot. Gyereknek éreztem magam, mégis bölcs voltam. És itt következett a legfurább rész. Láttam amint buszok indulnak el. Rajtuk pedig halak, madarak és majmok ülnek. Öööö.... halak és madarak? Ez aztán álom! Kemény... kíváncsi vagyok a legközelebbire. :)

Hol is hagytam el...  ott, hogy a barátnőm október hatodikán küldött egy üzenetet: "Boldog szülinapot! Ugye ma van? :)"  Az én édes Kedvenc Barátnőm hosszú évek óta minden október hatodikán küld egy boldog szülinapot, én pedig minden alkalommal elmondom, hogy köszi, de tegyük el ezt egy hónapra. :) Ebben az évben már nem akartam piszkálni vele, ezért csak annyit válaszoltam, hogy: köszönöm :).  És eljött a soronkövetkező zsúr. KB lemaradt, mondván pénzt kell kivennie. Mi többiek fel, asztalhoz, pincér meglepően gyorsan jön. Én telefonálok: mit szeretnél inni? Közben hallottam, hogy vásárol, de ez máskor is előfordult. Tapasztalt családanyák igen kiválóan be tudják préselni ide-oda a napi teendőket. :) Végre megérkezik körünkbe. Még le sem ül, nyújtja a tasakot. Hogy a lányok és maga nevében meg minden... Én a lányoknál már kacagtam, aztán röhögtem, ő meg azonnal vágta: ugye nem most van? :D Hát nem. El akarták tenni novemberre, de aztán csak megkaptam. Ki is kellett pakolnom mindent. Először találtam egy tasak gyorskaját. Sonkás-sajtos tészta. :). Hogy majd mikor jönnek hozzám vacsorára, ne kelljen főznöm. Meg is sértődtem azon nyomban, ki is kértem magamnak és megmondtam, hogy én ilyet nem rakok eléjük. :) De már akkor nyúltam a következő, szívemnek és szájamnak igen kedves dolgokért. Imádom az After8-et, és a Macskanyelvet is kedvelem, bár azt csak azért kaptam, hogy néhány pirulásra késztető megjegyzés is kerülhessen mellé. Továbbiakban előkerült még egy füles (ez valami célzás? :) ), egy dvd, két db faragó, amit aztán természetesen rögvest a hajamba csíptettem (de fotózni nem engedtem :) ), aztán találtam nekik jobb helyet. A szép méretes fehérrépa (továbbiakban: répa) aljának két oldalán. Enyém lett még a tasak, amiben ezek a gyönyörűségek lapultak, (de nem ám akármilyen tasak, hanem kis fakkokkal ellátott belsővel rendelkező.) Ti., hogy a dobozos teszkósbort legyen miben hazaszállítani. Mikor mindent kipakoltam, és megvolt az első kör a répás poénokból, akkor KB: ennyi volt benne? Akkor még itt van ez! szöveggel előkapott egy kékcsíkos kistányért a táskájából. :) Eddigre már az egész társaság dőlt a röhögéstől. A java pedig még ezután következett. A répa -mint egyetlen férfi- uralta és irányította a társalgást. Nevet is kapott a drága, rögtön azután, hogy megmondtam a többieknek, annyira tetszik, hogy velem fog aludni. :) Közben mindenkinél megvolt a kötelező répapoén, aki sminket viselt csendesen elbúcsúzott tőle, nekem megvolt az összes haha, hihi, hangnélküli vinnyogás és térdcsapkodás. :) Viháncoltunk, mint tizenéves korunkban. Bár én akkor még jókislány voltam, és nem nevettem ilyen hangosan. Kicsit tartottunk is tőle, hogy kidobnak, mert:

1;mindenki csak üdítőt vagy kávét rendelt 2; kibontottuk az édességeket 3; rendetlenkedtem a répával 4;visítottunk a röhögéstől. :)

Életem legjobb szülinapja volt! :)

Hazafelé még muszáj volt odaadnom a pincérnek az uccsó afteréjtet -a többiek mintegy elnézést kérve magyarázták neki, hogy ma van a szülinapom (ahogy hagsúlyoztak, azt is mondhatták volna, hogy enyhén bolond vagyok)- valamint elsütnöm, hogy: répa van nálam és nem félek használni. :)

A legjobb volt, de tényleg!