Ma este a szexről fogok írni. Mindenki figyeli a számat? Szexről. Ezt nyugodtan lehet fenyegetésnek venni. Vagy beharangozónak. :)

Ülnek az étkezőasztalnál. Én a konyhából hallom az alábbi mondatokat:

- Ne ülj oda, az apa helyeeee!

- A zapa most nincs itthon, tehát én vagyok a férfi a házban, én ülök ide. Te meg ülhetsz anyika helyére.

Aha. Már tudom ki a férfi a házban. :) Egyébként rendrakás címszó alatt játszanak hol egyik, hol másik szobában. A gyerökön az én hosszú fekete bőrkabátom, amelyikben tavaly meserdetektívet alakított farsangkor. Kérdeztem mikor óhajtja levenni, mire tájékoztatott, hogy a nap további részét a bőrkabátban tervezi eltölteni, és ecsetelte, hogy milyen kényelmes és férfias viselet. Meg amúgyis; már majdnem jó rá. :) A kicsi meg készített neki papírból cilindert. Csoda, hogy még nem jutott eszébe előkeresni a piros kendőt, meg a pipát hogy teljessé tegye a képet. Hegedűnk hálistennek nincs.

Nem mondhatom, hogy agyilag magasan kihasználom adottságaim. Úgy általában sem. A napokban pedig totális lepukkanás következett be. Pl. 1 egész délután és a hozzá tartozó este ment rá, hogy kitaláljak egy nevet az új postafiókomnak. Annak, amit a regisztrálások esetére tartok fenn. Mi lett volna, ha a fontos levelezésemnek akarok új fiókot. Bár... annak bizonyára nyomós oka lenne, akkor pedig nem volna olyan nehéz a névcsere.

Tegnap mi -ketten a kicsivel- sétáltattuk szüleim kutyáját. Naaaagyon kedves kutyuka. Csak kissé túlpörgi magát. Nehéz leállítani. Rossz kulcsot vittem, a szomszéd nénihez kellett felcsöngetni, hogy bejussunk a lépcsőházba. A séta végén azt gondoltam, hogy majd felszaladok a jó kulcsért, addig kisnőci elbír a négylábú fergeteggel. Míg visszafelé jövet a liftet vártam, látom, hogy állnak a játszótér mellett, akár a kisangyalok. Mire leértem a lépcsőház aljába, a kutyát csak villanásnyi időre láttam hol itt, hol ott felbukkanni, mögötte az én drága kis leányom igyekezett felvenni a tempót, teljesen esélytelenül. Épp anyukámat nyugtattam a telefonban, hogy a kutyát kivittük, pisilt, és minden oké. Telefon eldob, kutya elkap. Vesztére éppen az én lábaim között próbált átsuhanni. Tehát. Állok szorosan összezárt lábakkal, kutya ficánkolva szabadulni igyekszik. Szorult helyzetünket súlyosbítja a hám teljes hiánya. Mármint a kutyáról. Még sosem raktam fel rá. Még sosem fogtam ilyesmit a kezembe. Csak legyen rákapcsolva, hogy vihessük haza, aztán majd nyugodt körülmények között rendezzük a problémát... gondoltam én, miközben ezerrel igyekeztem összekapcsolni a csatot, hogy tűnhessünk már az út mellől. Elég furcsán állt rajta a hám, de sikerült ráakasztani a pórázt és ki sem tudott bújni belőle. Szépen hazaballagtunk anyukámék lakásába. Leraktuk a rosszcsontot, levettem róla a pórázt is, hámot is. Próbáltam kicsatolni, de sehogy nem jött össze. Akkor vettem észre, hogy (sajnos) csak egyféleképpen lehet (elvileg) összedugni a két műanyag csatot. Nekem azért sikerült a másik irányból is. :) Erős vagyok. És okos. Főleg okos. Meg erős. Hát akkor ennek tudatában neki lehet állni szétcincálni a helytelenül összedugott részeket. Megpróbáltam. Eleinte koncentrálva, figyelmesen, erőt összpontosítva. Később dühösen erőlködve, vörös fejjel mérgelődve, majd elkeseredett utolsó energiával. Nem ment. Ekkor került képbe az olló. Gondoltam, hátha. Majd én jól beszorítom az ollóval az egyik oldalon, és akkor nyomni már csak a másikon ke.... francbafrancbafrancba! És fenébe! Csorog a szomorú piros vérem a centinyi vágásból. Kicsilány közben a széken gubbaszt, meg sem mer szólalni. :) Mindegy. Vér lemos, irány haza. Magunkal vittük azt az aljas hámot is. É.P. úgy másfél perc alatt visszacsinálta. A vágás a középső ujjam hajlatában húzódik, vízszintesen. Fáj, ha behajlítom. Ezért állandóan egyenesen tartom. Ha másra nem is tudom használni, legalább jól tükrözi a lelkiállapotom... :)

off

Az előző bejegyzésből úgy tűnhet, hogy tegnapelőtt nem volt rossz napom. Pedig de.  Kora reggel az én Édes Apukám meg az ő kis kórházi kitérője alaphangolt. Aztán következett a gyerekek feledékenysége folytán utánuk hurcolt ünneplőruha és tornacucc, anyukám rosszalló pillantásával körítve, majd a porban árválkodó bugyogó. Az idő is rátett egy lapáttal. (Bár inkább hajlok arra, hogy okkal ilyen szomorkás és hideg. Így legalább apukám nem kívánkozik ki a jó meleg szobából.) Bennem pedig már előző nap is bujkált a galád őszi takonykór. Mindebből kifolyólag, viszonylag álmatagon indultam melegítőt beszerezni. Töltöttem az időt. Minden osztályon körülnéztem. Vettem ágytakarót a kisasszonynak (naná, hogy rózsaszín) aztán a végzet a háztartási kütyük közé vitt. Itt sorakoznak a fínom üvegpolcokon az olyan hivatásos porfogók, mint gyertyatartó, aromalámpás és társaik. Balsorsom beteljesítvén roppant ügyesen megelmeltem egy kis mécsestartót párologtató tálkával a tetején. Francba, még csak nem is tetszett igazán. Soha nem tudom már megmondani miért tettem. Természetesen azt hittem (ha-ha!), hogy az egész egy darabból áll. Természetesen a teteje azonnal lerepült. Természetesen 478 darabra hullott a kőpadlón. Természetesen az eladónő lecseszett. Természetesen megsemmisülten álltam az áruház közepén. Természetesen kidobtam 1790 jó (akkor még jobb) forintot az ablakon. Természetesen az alját hazahoztam. Természetesen mélyen hallgatok azóta is az egészről. 

Tegnap délelőtt, találtam egy bugyit az utcánkban. A földön hevert.

Azóta eltelt egy nap... tegnapelőtt 10 óra körül indultam a városba. Az ominózus ruhadarab -a szomszéd ház előtt- az útteseten hevert. Eldobva vagy elveszítve, nem tudom. Előítéleteim vannak. Szokás szerint. Fekete bugyi. Illetve bugyinak csúfolt izé. :) Én nem szeretem ezt a fazont. Eleje apró háromszög, rajta strasszból kirakott szív, a többi csak pánt. Úgy hívják a nevét, hogy zsinórtanga. Igen-igen kevés nőnek áll jól. Szerintem. Vagy mégsem. Valószínűleg csak számomra tűnik így. Nekem is van 2db hasonló a fiók legmélyén. Úgy kaptam (Sosem gondoltam, hogy anyukámtól kapok ilyesmit és fogalmam sincs milyen meggondolásból válaszott nekem épp ilyet.) de egyáltalán nem tervezem a használabavételét. Egyébként bugyimániás vagyok. Öööö... azt hiszem, az vagyok. Ha 70 bugyi (+/-5) hever a fiókban az már mánia? Nem nagyon emelkedik a szám, mert állandóan cserélődnek. Mindig vannak kedvencek, némelyik egész soká marad, és van amelyik csak 2-3 hónapig bírja. Vagyis én addig bírom. De elhagyni még sosem volt szerencsém egyiket sem. :) És még egyet sem kellett eldobnom azért, mert letépte rólam valaki. Ezt néha kicsit sajnálom. Á nem mégsem. Most, hogy végiggondolom; nagyon sajnálom. :) Kedvencem a francia fazon, lehet hosszabb/rövidebb szárral, csípőig éppencsak, vagy akár derékig is felérő. Csupacsipke, selyem, pamut, kevertszálas, ritkán sportos, inkább rafinált. Nyáron rendszerint tangára váltok a meleg és a vékony ruhák miatt, bár engem igazán nem zavar, ha szemmel érzékelhető vonal húzódik a fenekemen. Az úgynevezett hagyományos fazon az egyetlen, ami teljesen kimarad. Azt nem csípem. Még mindig emlékszem rá, hogy középiskolában is mennyire utáltam. Túl laza ahhoz, hogy ne csúszkáljon, és túl sok benne az anyag ahhoz, hogy kényelmes legyen bármely helyre becsúszva is. Hogy ki milyen bugyit favorizál, attól függ, melyik áll jól. Hogy melyik a legelőnyösebb fazon, azt mindig az éppen aktuális alak határozza meg.  (Nem az, amelyik lehúzza. :) ) Ez a néhány négyzetcentiméternyi anyag elárul ezt-azt viselőjéről, ugyanakkor -jól megválasztva- igen sokat takarhat, formálhat is ahol szükséges. Összefoglalva: a bugyi fontosságát, az általa takart részek indokolják. Minden alkalom, lelkiállapot és ruha más bugyit kíván, tehát a 70 bugyi (+-5) nem sok. Akkor pedig nem is mánia. Akkor pedig minek erről írni? :) A tegnapelőtti fekete bugyit nem igazán sajnálhatta/hiányolta gazdája. Még tegnap este is ott láttam az úttesten.

Ezt most ide be. Csak mert épp hallgattam.

Amikor az ember boldog és nagyon-nagyon jól érzi magát, van abban egy kicsi olyan érzés, hogy: akkor most kellene kiszállni.

Ma hazafelé jövet láttam egy srácot a kutyájával. Bottal játszottak. A fiú eldobta úgy tett mintha eldobta volna, a hülye kis kutya -fekete spániel- meg ugrándozva rohant érte. Keresgélte kicsit, aztán visszarohant a kilógó nyelvével együtt, és előről kezdték. Háromszor láttam. Persze nevettem én is a bolond kis kutyán, aki mindent elhisz. De ez nem vicces. Emberben is van ilyen. Én is voltam már ilyen kutya.

Hát lássuk mivel is telt ez a jó kis hétvége.

Pénteken bő két órát várakoztam É.P.-re. Gondoltam majd plázázok egyet. :) Találtam a westendben a mozi mellett egy kicsi és viszonylag halk kávézót. Kértem egy kapuccsinót és elmerültem a könyvemben. Egész jó volt. Egy órácskára. Aztán kizökkentem és muszáj volt abbahagynom. Másfél óra. Alig vártam, hogy vége legyen. Ebből a szempontból igen szomorú, hogy nem ismerem a várost. Két és fél óra annyi mindenre elég, ha tudja az ember, hogy mik a lehetőségei. Fél órát késtem a táncról. De legalább az jól kikapcsolt.

Szombaton sokkal jobb volt a helyzet. É.P.-t hamarabb elengedték, így már háromra hazaértünk. Megsütöttem a palacsintát, meghallgattam a gyerkőcöket, ettünk aztán lefeküdtem aludni. Magam sem gondoltam volna, hogy röpke 2 perc múlva már húzom a lóbőrt. 8 óra előtt ébredtem. Bucira aludtam a fejem, ébredéskor azt sem tudtam, melyik bolygón vagyok. Gyerekek addigra már a mamát boldogították, É.P. pont akkor érkezett haza Nm-től. Következett némi készülődés, forgalmi vadászat, aztán este 10-kor már kedvenc fodrászomnál ettük a kolbászt/rétest/fagyit. Kicsit elbeszélgettük az időt, végül fél12-re értünk a WhiteAngel-be. Marcus Schulz-ot mentünk meghallgatni. Már buliztunk két éve az ő általa kevert műsorra, akkor nagyon tetszett, hát vártuk a mostani fellépését. Előtte Inpieces húzta a talpalávalót, méghozzá nem is rosszul. Őt is hallottuk már többször is, mindig élveztük amit csinált. Szóval bementünk a vájténdzselbe. A földszinten már akkor is sokan voltak, így végül az emeleten kötöttünk ki. Abban a pillanatban, hogy meghallottam az első hangokat permanens vigyor költözött az arcomra, amely a reggeli ágybaájulással tűnt csak el. :) Csak úgy élveztem a zenét, és mozogtam. Muszáj volt. :) Az egyetlen ami az éjszakában nem tetszet, a cigaretta volt. Szerencsére nem égtem ki. Iszonyú fáradtan, de nagyon jókedvűen ültünk be a kocsiba hajnali 3 után. Itthon még beugrottunk a Pingvinbe egy melegszendvicsre. (Ami külön megérne egy bejegyzést, mert azt kb. kétkilós kenyérből szeletelik, a sonkaszeletre sajtot reszelnek és úgy sütik meg, de szerintem még az a hagyományos szendvicssütő lehet náluk, mert istenien pirít és süt egyszerre. A tetejére gyakorlott mozdulattal hullámozzák a kecsapot és/vagy majonézt. Forró és utánozhatatlan! :) )

Kiváló redőnyünknek és a gyereknélküli lakásnak köszönhetően jó sokat tudtunk aludni. Délután két óra tájt érkeztünk a gyerkőcökért. Kaptunk jó kis rántotthusit hagymás krumplipürével, így az éhenhalást sikerült elkerülni. A lusta fiúk hazaautóztak, mi lányok meg sétáltunk egy nagyot. Ennek köszönhetően kiderült, hogy már a kicsi sem akar levelet gyűjteni (sehogyse akart, pedig nagyon szerettem volna rávenni :) ) Végigsétáltunk a kedvencparkon, dobogtunk a pavilonban (ezt talán utoljára csináltuk együtt. Amióta járni tudnak, rendszeresen elsétáltunk oda csak azért, hogy a pavilon közepén ugráljunk, dobbantsunk, kiabáljunk és hallgassuk a visszhangot. Aztán körbefutás szokott következni. Vagyis megfogtam a kezét valamelyiknek és elkezdem magam körül futtatni. :) Néha irányváltás, néha elszállás, ez a bevett módszer. Egyébként mindig jól jött ha várakozni kellett velük. :) ) ücsörögtünk kicsit a vaskorlátján, közben meg arról beszéltünk, milyen volt mikor kicsik voltak. Hazafelé a kicsilány jól belelépett egy nagy rakás kutyagumiba (igen, nálunk ezt még mindig így hívják :) ). Alig tudta letörölgetni a cipőjéről. Nagyon sokat nevetünk és valahogy ez az egész teljesen spontán átcsapott egy igen komoly felvilágosításba. :) Igazán jól jött ki, és az gondolom ennek éppen így kell lejátszódnia. :)  Ez volt az első alkalom, hogy egész pontosan beszéltünk a lányos dolgokról, mindent nevén nevezve. Kacagva értünk haza - ezzel a kis közös titokkal - arra, hogy É.P. takarít. :) Azért persze egy kis nyugis dögledezésre rá tudtam venni (ebben igazán igazán jó vagyok :) ) Aztán nekiálltam az én lányos dolgaimnak. :) Végül mostam is, vacsora is lett, megöntöztem szegény szomjas virágaimat, rend van a konyhában és még mindig túl sok hangulatjelet használok. :)

Szerintem eredményes volt.

- Takarítani kéne. Nem gondolod? Nem csinálsz semmit. Állandóan csak alszol...    

-...  :D  

-Alszol meg kefélsz...

-Szép az élet... :D:D

A kicsi (aki az én okos nagylányom :) ) elveszített ma reggel 900 forintot. Jött haza a kisboltból, fogta a kis kezével a pénzt a zsebében, aztán egyszercsak már nem volt meg. Irtó gondterhelten jött haza az iskolából. Apja - a szigorú - kiabált vele egy sort, hogy a pénz nem játék és naaaggyon mérgesen nézett rá (legalábbis mikor arrfelé figyelt a kicsi). Anyja - akit be lehet fűzni - magához szorította és cirógatta a fejét (hogy nehogy meglássa, a szüleit összemosolyogni), közben azt mondta, hogy legközelebb tessék kicsit jobban figyelni. Ő meg ölelgette anyikáját, rítt egy kicsit, hogy véletlen volt és figyelni fog. Vagyis nálunk mindenki tudja, mi a dolga. :) 5 perc múlva már elmélyülten játszott/főzött mindenki. 1 óra múlva a vacsoraasztalnál kedélyesen beszélgettek a cápákról, a reklámok káros hatásáról valamint Naftalin Ernő ötlettáráról:)