Ebben a pillanatban kezdett zuhogni. Akkor talán inkább a ruhákat kellene összeszednem... vagy írok egy apró bejegyzést.

Benéztem a szekrényembe reggel és megállapítottam, hogy már megint tele vagyok fekete cuccokkal. Pedig kedvencem a meggypiros, imádom a sárgát. Nem a citromsárgát, hanem azt az élénk töményet, ott az oker és a citrom között. Mint a lemenő nap színe, vagy tojássárgája (feltéve, hogy nem tápos az a tyúk). Szívesen viselnék hófehéret, vagy olyan mélykéket, mint október elején az ég. Jöhetne valami frisszöld, esetleg narancs. Már a rózsaszínt és lilát is felvenném azt hiszem, de ami jól néz ki és tetszik, azt mind feketében gyártják. Fekete a bónuszruhám, a margarétás pólóm, az a farmer, ami legjobban áll nekem, a bokacsizmám, a csinos hosszú bőrcsizmám, az alsóruházatot meg ne is említsük. Télikabátot kell vennem idén. Nem fogok feketét venni. Azértsenem!

És megint kinyírt egyet. Pedig ezt már egyszer életre pofozta. Akkor az utolsó pillanatban érkezett a vízzel. Most elkésett. Míg eltüntette szegény növényt, látta maga előtt saját korábbi ígéretét. Persze, hogy fogja locsolni. Nem is sejtette, hogy ilyen vízigényes, de majd eztán külön figyel rá.... pfff... na persze! És szégyellte magát ezerrel.

 Ez így nem mehet tovább. Szólni fog a kicsinek. Még ma. Végülis már 10 éves lesz hamarosan. Ez meg olyan gyerekes hozzá. Nem lehet, hogy még mindig a plüssök foglalják el a fél ágyát. Nem lehet egész éjjel vigyázzban aludni az állatkák miatt. Az ágyat pedig állatkátlanítani köll. Bizony, kegyetlen lesz ma este. De keményen megmondja a kicsinek. Elég nagy már hozzá. Hülye baldachin... - gondolta még a monológ végére. Mert a baldachin beleakadt a kedvenc hajpántjába. Vagyis a kedvenc hajpántján, két hosszú rugón vidáman ugráló-himbálózó, két arany szivecskébe. Hülye baldachin. Még a végén lepotyognak róla a kis arany csillámok. Sőt! Hát majdnem leverte a fejéről! És, hogy fog akkor tovább takarítani?

Éljen az új nap!

Ma törlöm a playlistet. Szép az élet sejhaj meg minden...

Ez egy igenigen rövid bejegyzés. Akartam még írni, de jött anyukám és ellentmondást nem tűrő kedvességgel megkérdezte, hogy jöhet-e velem, ahova megyek. Mennem is kell... :)

Mindenkinek megvannak saját kis rituáléi. Amikhez ragaszkodik, amiket szeret. És amiket néha kihagyni is jólesik. Van aki naponta megnyitja kedvenc blogjait. Esetleg naponta 2x is... :) Van akinek útvonalhoz, utazáshoz kötődik. Rálép kőre, padkára, vagy félhangosan megjegyzi, hogy itt lakik a Bogi nagymamája. Természetesen nekem is van külön sajátbejáratú rituálém. Több is. Enyémek gyakran évszakokhoz kötődnek. Legutóbb az ékszercsere ért utol. Nincs túl sok ékszerem, de mindegyikhez emlékek fűznek, szívesen hordom mind. Aranyat és ezüstöt nem szeretek vegyesen viselni. Talán emiatt alakult ki, hogy szeptember tájékán váltok. Amikor már igazán érzem az őszt, azon a napon sorban leveszem az ezüst gyűrűimet, a nyakláncomat, a fülbevalóimat és végül a fülgyűrűt. Előveszem a kis szelencémet és kiválogatom a következő garnitúrát, az aranyat. Mindet végignézegetem, ha kell megtisztítom, közben óhatatlanul is eszembe jut, melyiket milyen alkalomra, kitől kaptam. Itt van az érettségire kapott gyöngyös nyaklánc és fülbevaló, vagy a szives medál, amit harmincadik szülinapomra kaptam... mindet nagyon szeretem. Még egy sor gyönyörködés, aztán az ezüstök bekerülnek a szelencébe pihenni. Itt az ősz...

Ma megint csak állok és nézek befelé... nem tudom. Soha nem tudom biztosan, hogy mire ébredek másnap. Ma zűr van odabenn, könnyek idekinn. Fölösleges kérdés: miért? Fogalmam sincs. Ma fogékony vagyok, betesznek az érzelmek. Mások érzelmei is. (És ezt ma már elmondtam) Pedig nem akarom. Ma mindennél jobban szeretném a "kefélni-aludni-röhögni szentháromságot". "Önpusztítás túlélés". Mindenki saját tehetsége szerint keveri a koktélt.

Na vissza a rendrakás hímes mezejére. Idekinn és odabenn.

Ui: nahátnahát! Kismértékű vidámodás tapasztalható. Mire nem képes a zene?

Az imént olvastam egy blogot. Tetszett, el is tettem a másik kettő mellé. Annyira szerettem volna az írójához szólni! Mondani neki valamit. hm.... Csak, hogy jövök én ahhoz, hogy bármit is mondjak így ismeretlenül? Ő annyira másnak tűnik mint én. Valószínűleg fikarcnyit se számítana neki amit mondok. Azt hiszem nem látna közös pontokat. Pedig értem amilyen. Csak én nem vagyok képes rá, hogy komolyan belegondoljak/érezzek a dolgokba. Ha úgy tennék, biztosan begolyóznék. Begolyóztam volna. Nem. Ő komolyan benne van a dolgokban és komolyan végigcsinálja. Ha beledöglik, akkor is. Ezért egyfelől azt gondolom, hogy nem értené mi a fenének írtam neki, másfelől meg mit is mondhatnék én neki ezzel az élettel? Nem egyszer jutott már eszembe, hogy valami nagy jót csinálhattam, vagy valami nagyon rossz történhetett velem az előző életeimben, mert ez a mostani egy nyaralás. Egy ajándék. (Néha még az is megfordul a fejemben, hogy nem is érdemlem meg.) Bár... lehet, hogy ez csak a csali? És ha még most jön majd a feketeleves? Akkor gyűjtögetnem kell a jót. De ez nem lehet. Nemnem. Csak jó és kész. Mindig jó volt. Mikor rossz volt, akkor is. Élek és szeretek. Ez jó. Mikor rossz, akkor is.

Vannak azok a napok. Vannak azok a napok amik még olyanok is. És van a mai nap.

 Reggel viszonylag nyugodtan vettem tudomásul, hogy a hónap fejfájós szakaszába léptem. Oké, majd lesz valahogy. Mikor észrevettem,hogy lassú is vagyok, az már egy kicsit aggasztott. Mivel meglassulva az embernek semmi nem megy úgy, késve indultunk.  Hogy az öltözködést is benéztem, az már meg se lepett, bár örülni sem tudtam neki. Ezt a dolgot a nem megfelelő ruha választással, rendszeresen meglépem. Ilyenkor nincs mit tenni, viselni kell a következményeket valamint a göncöt amit sikerült kikapni a szekrényből. Tehát felvettem a szigorú arcot, és vonultam, ahogy a 17 és 27 közötti lányoktól láttam. Volt miben. Sikerült az utóbbi idők legmerészebb összeállítását magamra ölteni. Hónapok óta nem viseltem ezt a blúzomat. Szeretem, csak... enyhén szólva is kihívó. Nemtom miért csinálom ezt, de meg tudom magyarázni. Ez egy átvágás. Megvezetés. Eltereli a figyelmet. Mindenkiét. :) Mindenesetre ma nem éreztem magam jól, még így sem. A munka hihhhetetlenül unalmasnak tűnt ma, egyre rosszabb lett a hangulatom. Elviselhetetlennek éreztem mindent. Magamat is beleértve. Volt akit egyfolytában zargattam a szövegemmel, volt akihez meg egyetlen szót sem intéztem. Hp-nek éreztem magam és úgy is viselkedtem. Pedig még ebédet is kaptam. Délutánra aztán totálisan elvesztettem a fonalat. Semmi nem volt jó. A telefonom lemerült, a metrót épp lekéstem. A villamoson azért becsúszott egy vicces epizód. Álltunk mint a heringek a dobozban. Illetve nem is, mert azok szép egyenesen állnak. Inkább úgy mint a kínai tészta a levesben. Mindenki arra kunkorodott, amerre a hely meg a többiek engedték. Nekem úgy osztották a lapot, hogy a derekam hátulról nyomja a jegyautomata, kapaszkodni két kézzel a saját táskámban tudjak csak. Becsuktam a szemem és próbáltam ellazulni, meg arra gondolni, hogy nem is ott vagyok, de centinyi szabad mozgásra sem volt lehetőségem, ezért nem jött be a trükk. Hát pucsítottam tovább szorgosan s inkább azon törtem a fejem, hogy milyen hétköznapi esetben tudnám felvenni ugyanezt a pózt. Ha a szexhez tartozó dolgokat nem számítjuk, akkor marad aaaa... esetleg ha fotomodell volnék. Vagy híres magyar sztár. Esetleg hírhedt partiarc. Vagy ha zsúfolt tömegközlekedési járművön utaznék. Másképp nem csavarodnék ki ennyire. Fellélegeztem a kiszállás után. A villamosban ez nem sikerült három megállón keresztül. Miután hazaértünk törött tányér várt a konyhában, benne fiacskám levele, miszerint ő volt az, véletlenül és ne dobjuk ki, mert még meg lehet ragasztani. Na ezen majdnem sírtam egy sort, mert annyira édesnek találtam a kölyköt. Következett a vacsora. Úgy kezdődött, hogy nincs hagyma. Elhasználtam a halászléhez. Szerencsére a mélyhűtőben találtam még egy félmaroknyit. Hús már pirult, mikor kiderült, hogy megbuggyant a paradicsomszósz. Le a lángról és irány a paradicsompucolás hímes mezeje. Még szerencse, hogy nagynénémék hoztak ajándékba egy zacskó paradicsomot a kertjükből. Emiatt persze csúszott a vacsora. Közben megérkeztek a gyerkőcék. A kicsi borult kajakkal, de mire ide ért a mesélésben, már én is borultam, mert megláttam, hogy szoknyában ment, harisnya nélkül. ???? Édes kisleányom! Mi van a fejedben? Még sosem hallottál az időjárásnak megfelelő öltözékről? Azért a vacsora elviselhető lett. A nap csúcspontjaként következett a mozizás. Ez egy merénylet! Egy ilyen nap után megnézni egy ilyen filmet? Persze eddig is tudam, hogy nem vagyok normális. A film amúgy az elkerülhetetlenről szól. Meg, hogy minden mindennel összefügg. Ugyanaz a levegő, ugyanaz a játszma. Benne vagyunk mindannyian. Bennem meg a film.

Nem volt semmi rossz a mai napban
csak a hangulatom olyan, hogy gátolja ennek az észrevételét.

Javítok: természetesen a tányér kidobásáról volt szó, nem a gyerökéről. :)

És délután a tezkóban minden pasas megnézett. ;)

Ma meglátogattam a kedvenc secondhand boltomat. A legjobb cuccokat ilyen helyeken lehet találni. Nekem legalábbis sokszor van szerencsém.  Erről 2 dolog jutott eszembe.
Az egyik az, hogy nem igazán szeretem a turkáló megnevezést. Turkálni nem egy jó dolog. Azt az ember kedvetlenül csinálja, talán még muszáj is. Amiben turkálsz, az valami számodra taszító közeg. Utáltam pl. a kórházban, mikor a gyerekeim születtek, hogy külsőre normálisnak tűnő nők  beszéltek a saját vizsgálatukról ezzel a szóval.  Persze az is lehet, hogy finnyás vagyok . Mindenesetre az én dokim nem turkált bennem. Mert csodálatos orvos. Sőt, valószínűleg embernek se rossz. :) Hozzám nagyon korrekt és jó volt, vagyis a mai napig az.
Na a másik ami eszembe jutott, hogy vajon miért dob ki valaki tökéletes állapotú, jó minőségű, nem szakadt, nem foltos ruhákat? Talán kinőtte vagy kihízta. Vagy egy ruhát csak 1x-2x vesz fel. Atyaég! Mennyi Marie Antoinette! :) Vagy ajándékba kapta és nem felelt meg a méret, szín vagy forma... vagy megvette, de nem próbálta fel valamilyen általam elképzelhetetlen okból, otthon pedig kiderült, hogy egyszerűen nem áll jól. Vagy éppenséggel túl jól állt és a párja ezért tiltólistára tette. Most több ötletem nincs. Én csak örülök neki! :)

Délután a postáról hazafelé jövet még mindig csendesen zuhogott a szeptemberi esőcske. Egész nap amolyan szomorkás, rezignált hangulat jellemezte a várost. Nekem maradt az összes jókedv. Zene a fülemben, egyik kezemben vidám, sárga-türkiz-lila csíkos esernyő, másikban az apró szatyor. Tartalma órarend, szögmérő papírból, és két ív füzetcímke. Természetesen nem siettem. Miért is siettem volna, mikor olyan jókedvem volt? Átsétáltam a ligeten. Jó, leginkább átszökelltem, mint valami kis kecske. :) Sok volt a tócsa, ahol meg tócsa nem volt, ott sarat találtam. Megnéztem a padomat. (Sőt le is fotóztam.) Akkor vettem észre, hogy a gesztenyefa alja tele van fényes barna  gesztenyével. Egyetlen pillanatra haboztam csak. Aztán úgy döntöttem vállalom, hogy hülyének nézzenek. A szatyorból mindent kistáskámba gyömöszöltem. Sajnos épp nem a piros lógott a vállamon, hanem egy csöpp fekete. A címkéket össze tudtam hajtogatni, viszont órarendért és szögmérőért majd visszamegyek. DE! Megvan a szajré! :) Teleszedtem a kis szatyrot gesztenyével. Sok még a tüskés házában ül. Szeretem látni, ahogy kinyílik a burok. Sáros kézzel, vigyorogva ballagtam hazáig.

Ma délelőtt mikor a bevásárlást intéztem, nem volt nálam apró. Gondoltam lesz ami lesz, veszek ki pénzt az automatából, aztán majdcsak sikerül felváltatni. Kis izgalom is ért, mert a kártyát csak a legvégén adta ki a gép. Előtte meg szemköz köpött a bizonylattal. Ez a rajtaütésszerű támadás, teljesen váratlanul ért. Úgy megijedtem, hogy ugrottam egy nagyot. :) Aztán kezdtem a 20-as vadászatot. Az egyik butikban megkérdeztem azt eladócsajt, hogy fel tudná-e váltani az ezresem? Csak kettőbe tudta. Aztán megkérdezte, hogy milyen apróra szeretném. Mondom: 20-asra. Majd a végén. Mert közben már lejátszódott a fejemben, hogy még vagy kétszer kell majd tovább váltanom, ha nincs szerencsém. Erre ő, hogy ne butáskodjak. És a kezembe nyom egy huszast, hogy majd a vásárlás után visszahozom. Komolyan mondom, meghatódtam. Annyira jól esett. :)

Kedvenc nagynénémék állomásoznak nálunk pár napig. A gyerök nem győzi produkálni magát. Te jó ég, én már azt hittem, túl vagyunk ezen a korszakon. :) Behozza a szőlőt, mindegyik szembe egy-egy fogpiszkálót tűzött, hogy kényelmesebb legyen enni. Nagynéném férje játékos kötözködésbe fogott, mondván nem központos az elhelyzekedés a szőlőszemben. Erre a gyerök: bocsánat, de nem volt időm a megkeresni a szőlő tömegközéppontját.

Holnap halászlét főzök, anyósom receptje szerint. Úgy 15 év után megkaptam a titkos receptet. Elég nagy a pepecselés vele, de naggyon fincsi lesz. Ezt tényleg hajszálra a recept szerint készítem, nem térek el, egyetlen pontban sem. Tésztával esszük majd. Gyufametélttel. Merthogy É.P. családjában úgy szokás, hogy nagy halom tésztára mernek egy kis hallét. A halat pedig ez után eszik, külön. Mi hallal együtt és kenyérrel fogyasztottuk otthon. Én persze keverem a két család szokásait. Vagyis tésztát és halat egyaránt merek a tányéromba. Ünnepi kaja lesz!

(Tapintatosan hallgatok a másnapról. Remélem mindenki így tesz. Legalábbis az én másnaposságomat illetően. :) )

ja, és még egy zene

kettő óra tizenöt perc... vigyor és teljes megelégedettség. írni... hát, büszke vagyok magamra, hgoy legalább gépelni tudok. az imét fogyasztottam el egy fokhagymás kiflit ami kb. az első falat előtt marta a szájamat. de jó volt. igaz, hgoy a camambert-ből és a kolbászból semmit nem érzetem miatta, de a paprika mégis paprika votl. :):):)

Állat jjó volt a FEZEN! ez preszse nem a műsornak kösöznhető elsősorban. sokkal inkább a társaságnak. Kedvenc fodrászom és fodrásztársa, kit még ipari iskolás kora óta ismerünk... hát... szédülök, de nagyon.  fütyülős barckból úgy bő kettő, aztán meggyes pálinka... legalább kettő és végül egy vermouth. vörös. sőt! :)

jókedvem van és... mindenféle jut eszembe.

ezt láttuk, meg ezt :P meg még egy csomó mindent.