Azon gondolkoztam tegnap délután hazafelémenet, hogy vajon meddig lesz mit leírnom? Nagy a lendület, de ki tudja? A fű minden évben ugyanolyan zöld. Hányszor lehet ezt másképpen elmondani?

Már másodszor láttam azt a fiút a villamoson. Nem is tudom miért fiúzom? Legalább... mmm... nem is tudom mennyi idős lehet. De minimum 30. Szóval néz. Mintha úgy láttam volna, hogy tegnap egészen a villamosmegálló elején állt volna. Aztán mikor felszálltunk, akkor egyszercsak ott volt velem szemben. Én pedig az utolsó ajtónál szállok fel. Rendszerint. A szemembe nézett. Elsőre elfordítottam az arcom, másodszorra - amikor már biztos voltam benne, hogy nem véletlen - viszonoztam. Pár másodpercig. Tegnap is nézett. És ma is. Bár ma én pillantottam meg előbb. Egy könyvbe mélyedt figyelmesen. De aztán amint elfordultam, még a szemem sarkából láttam, hogy észrevett. A szembe-hévvel utazik tovább. Tegnap is meg ma is előbb ment el a vonata, és ott állt az ajtóban. Én meg mosolyogtam rá, amíg látszott. Remélem nem fog odajönni. Ez olyan jó játék. Kár lenne elrontani. Ha veszi a lapot, később még talán integetünk is egymásnak.

Álltam a héven és izzadtam. Komolyan mondom éreztem ahogy a vízcseppek összegyűlnek a bőröm alatt, majd kinyomakodnak, kiszivárognak a homlokomon, hátamon, melleim között. Fényessé teszik az amúgy sem szép bőrömet. És a hajam tapad a hátamhoz, és alig kapok levegőt, a fülledt kocsiban. Szinte vártam, hogy a motoron ülhessek simogató szélben.

Mikor már valóban a motoron ültem, az egyik piroslámpánál hirtelen megéreztem valami szagot. Elég fucsa volt, mert valahogy nem illett a környezetbe. Behúnytam a szemem és már tudtam is, hogy mi az. Padlásszag egy forró nyári napon. Ott a forgalom kellős közepén éreztem. Olyan, mint amit gyerekkoromban éreztem, ha egyszer-egyszer - nagy boldogságomra - felengedtek a padlásra játszani nagymamámnál. Meg amit É.P. nagymamájánál is érezni szoktam, mikor felmentünk kutakodni. Imádom a padlásokat. Ma már annyiszor megyek fel, ahányszor akarok. És a padláson minden nyáron ilyen szag van. Meg egy csomó kincs. Már kiskoromban is nagyon szerettem. Az ember mindig talál valamit egy jó padláson. Van ott régi törött játék, hiányos sakk-készlet, ócska bőröndök, nagy zsákokban divatjamúlt ruhák, szentképek, 100 éves üveg, régi fotók, tankönyvek és levelek, a jelvénygyűjteményem, babáim, molyette birkabőr, lószerszám, (Emlékszem mikor egyszer találtunk egy halom horgolt csipketerítőt. Egész nyáron abban voltam királykisasszony.) száradó paprika, esetleg paprikacsuma, és ami minden padlás elengedhetetlen kelléke, az egy kupac száraz hagyma. Ma is imádok felmenni a padlásra. Valami utánozhatatlan hangulata van, ahogy feltolok néhány cserepet és árad be rajta a napfény, sávjában a felkavart porszemek táncolnak csillogva. És a hátsó részben egyszál magában villanykörte lóg zsinóron és vastagon poros pókhálómaradványok borítják a sarkokat. Száraz meleg mindenütt, és igazi padlásszag. :)

Azt mondtam délután, hogy semmihez nincs tehetségem? Hát nem is igaz! Kiválóan kipucolhattam ma a wc-t, rögtön hazaérkezés után. Valamelyik büdös kölök miatt... de most meg lehet nézni, újra csillivilli hófehér a fajansz. Nem tudom melyik volt, a biztonság kedvéért mindkettő kapott fejmosást és illemtan előadást.

És! Még valamihez értek. Tudok semmiből vacsorát gyártani. :) Vagyis ez úgy néz ki, hogy  mikor hazafelé jövünk, nekem még halványlila segédfogalmam sincs róla, hogy mit kellene ennünk. Vagy mondjuk vasárnap reggel délelőtt 10-kor még nem tudom mi lesz az aznapi ebéd. (gyakran olyankor szoktunk reggelizni.) Aztán odaállok a hűtő elé, kitárom az ajtaját... és jön az ihlet. Általában ízlik is amit eléjük teszek.  Bár volt már, hogy ehetetlennek minősítették a kaját. És akkor - bevallom - majdnem az is volt. De nagy szerencséjükre ritkán szúrom el. Ma melegszendvics volt. (Hogy lehet olyan margarint gyártani, amivel nem az a baj, hogy nehéz elkenni, hanem, hogy lecsúszik a vajazókésről?)

Na. Szépen összehoztam a két témát! :)

 Mostanában csomó okos emberrel van körülöttem. Csak éppen, ha körül vagyok is véve ragyogóan okos emberekkel, attól én még nem leszek okosabb. Nagyon csípem, ha valakinek van esze. De egyben elindulnak a gondolataim is. Hogy mégis, hogy jövök én ahhoz, hogy beszélgessek vele? És milyen felszínes és semmitmondó az én tudásom. Tudom, hogy közepes vagyok. Mindenből megbízhatóan közepes. Tudom én, hogy nem rossz az (ha nem lenne átlag, nem lenne miből kiemelkedni) és örülhetnék, hogy ennyicske eszem is van. De azért faramuci dolog ez! Vágyom rá, hogy valamiben igazán tehetséges legyek, mégsem tanulok semmit. Hogy fogom így megtalálni, hogy miben vagyok jó? Ráadásul még csak ötletem sincs, hogy mit kellene tanulni? Szégyellhetném magam. De nem teszem. Méghozzá azért, mert lusta vagyok. Még ehhez is.

Tehát továbbra is olvasom, hallgatom és csodálom akik körülöttem vannak, adom azt a keveset ami nekem van, és remélem, hogy legalább szórakoztató társaságot nyújtok.

Tegnap este elszúrtam a jobb hüvelykujjamat. Rosszul nyomtam meg a lift gombját. Hogy lehet rosszul megnyomni egy gombot?! Ekkora hülyeséget! Majdnem kiugrott az ujjam a helyéről. Még ma is fáj

A mai reggelt mosolygóssá tette a túrósrétes friss meggyel!

Bár vegyült a mai reggelbe egy egész kicsike szomorúság is. Minden reggel látok egy cseresznyefát. Jókora fa. Igazán szép. Minden reggel meg is nézem. Láttam amikor a kis zöld bogyók megjelentek rajta, aztán, ahogy elkezdtek hízni és pirulni. Láttam gyönyörű sötétbordó ropogós cseresznyékkel tele. És láttam, hogy senki nem szedi le. Láttam, mikor egyik napról a másikra a termést barna foltok lepték el, elkezdett rohadni és végül apró feketére összetöpörödtek a cseresznyék. És ez szerintem egy kicsit szomorú.