Gyerekek kikönyörögtek vacsorára egy-egy csokis kakaóscsigát. Benyomták. Jön ki a gyerök hozzám a konyhába nyakig csokisan. (Megjegyzem illik hozzá a kosz. Csibészforma. Már a szeme se áll jól! :) ) Elküldtem egy alapos mosdásra. Jön vissza, pólóján végigcsorgott a víz, csurom víz a keze, az arca. Megáll, gyászosan kétségbeesett arcot vág és elkezd kiabálni: anya, anya.. folyik a (vér) víz! Úristen minden csupa víz! Mindenütt csak víz! Ez vízfürdőő! :) Én meg: tejóég! Mit csináljak? Hívja valaki a valakit. Természetesen hasonló kétségbeesett figurával. 

Leánykám szintén a kikellenetalálnihanemvolna kategória. Vacsorázunk, közben ráadásul beszélgetünk. Mindezeket ő is csinálja. Aztán teljesen váratlanul egyszercsak kibukik belőle: unatkozok!  Mivaaan??? 

Megvan a hajléktalan!

Reggel az egyik ház előtt üldögélt a padon egy óriási-hatalmas pizza társaságában. Evett... de, hogy?! Csak üldögélt ott ugyanabban a cuccban, azaz a nadrágja szárai féllábszárig fel voltak gyűrve - gondolom a melegre való tekintettel - és ugyanúgy rajta a kabát. Előredőlt, de nem a térdére támaszkodva, inkább olyan görcsös vigyázó módon, hogy bármikor felálhasson. És rágott. De semmi öröm nem volt benne. Mármint neki, abban, hogy evett. Pedig enni akkor is jó, ha van mit. Vagy én vagyok a hülye? Sajnálom, hogy már ez sem okoz neki örömet.