Úgy 2 hete megjelent a környéken egy hajléktan. Koszlott szövetkabátban. Nadrágjáról nem lehett tudni, vajon szövet-, vászon- vagy farmernadrág lehetett-e valaha? Szandált viselt, de ezt csak akkor vette észre az ember, ha jobban megnézte, mert a belebújtatott láb, ugyanabban a szürkés-fekete árnyalatban pompázott. Haja félhosszú, de az embernek az volt az érzése, hogy csak azért mert a többit megette a mocsok. Csimbókokban állt a fején, a por megült rajta, minha lisztes lenne, s úgy általában biztos, hogy hónapok óta nem látott vizet. Ahogy láthatóan egyetlen más külső porcikája sem. Pedig fiatal ember. Úgy 25-40 között. Mindig ugyanúgy, a legnagyobb melegben is. Minden nap láttuk. Állt. Szinte mindig csak állt. Ha néha láttuk mozogni, akkor csak csoszogott. A gyerekek kérdezték is, hogy ki ez a bácsi, vajon miért nincs neki hova mennie? Legutóbb mikor láttam, két idősebb nővel beszélgetett a szomszéd lépcsőház előtt. Ennek 4 napja. Azóta semmi. És most fogalmam sincs, vajon mi lehet vele?

Sétálni. Sétálni éjjel... jó.

Tegnap este Kedvenc Barátnémmal kávéztam egyet. Egy rövidet. Csak épp kiöntötte a lelkét kicsit. Hazafelé benéztem az utca túloldalán álló házak ablakán. Régi házak, jó magas beltérrel. Az egyik ablak mögött fehérre meszelt szoba lapult. Sötétarna keretes tükör a falon, nagy szögletes ósdi komód alatta. A következő mögött egy fiatalos szoba, galériával, jópofa kacatokkal, modern de otthonos. A harmadik egy konyha volt, ahol épp ettek-ittak. Mindet csak egy pillanatra láttam, ahogy elhaladtam előttük. Mindegyikből más hangulat áradt. Kicsit bele lehetett képzelni a lakók életét. Nem tudom mit érezne az, aki hozzánk néz be... innen melegség árad azt hiszem, csak a rendetlenség zavar. Az nemjó. Tudom, hogy nagyon rendet kéne rakni. Nekem lenne jobb utána. Igazából elkezdtem már, É.P. szekrénye kész is van, csak éppen sokkal fontosabb lenne, hogy a sajátomat rendezgessem. Ma megcsinálom. Úgyis megint egyedül leszek. Ezt az éjszakát is így töltöm. É.P. 9-kor bement a dolgozóba. Tengtem-lengtem, kicsit rendet csináltam a konyhában és vártam, hogy T. a fodrászok gyöngye felhívjon. (Milyen jó barátnőm is lett mostanában.... Kicsit szégyelltem magam délután. Napok óta azon töröm a fejem, hogy el kellene menni ma éjjel valamelyik programra. Végiggondolom, hogy kivel mennék szívesen. Akivel szeretnék, az úgysem. Aztán T.-re gondolok, hogy ígértem neki egy bulit. És, hogy őt valszeg nem érdekelnék a múzeumok úgysem. Aztán ma délután felhív, és megkérdezi lenne-e kedvem esetleg elmenni vele? Hát ezért szégyellem magam.) Nem csengett, sokáig. Hát lezuhanyoztam, hajat mostam és 11 után elmentem sétálni kicsit. Gyönyörű az éjszaka. Meleg és illatos. A hársfák édessé teszik a levegőt. Talán még a leveleik, ágaik, sőt a törzsük is illatozik! Elsétáltam a parkba, ahova szoktam. Mondjuk tudtam, hogy nem lehetek egyedül, hiszen mindenféle zenés rendezvény volt ott már tegnap is. Mire odaértem hazafelé szállingóztam a fiatalok. Továbbindultam a tóhoz. Ott is van egy kis park. Közben Schillert szólt a fülemben. Megnéztem az alvó kacsákat a vízen, meghallgattam kicsit az ezer béka hangját, bekukkantottam egy lagziba, de nem láttam a menyasszonyt. Viszont egy vadászó macskát, azt igen. És előtte együtt mentem át az úton valami nyestfélével. Ittam a kútnál, aztán leültem egy padra, élveztem a zenét és lestem a csillagos eget. 

Nem sikerült végighallgatnom az albumot, mert T. telefonált, hogy van-e még kedvem valamihez? Így aztán bekeveredtünk a belvárosba. Legnagyobb meglepetésemre több hely is nyitva volt. Közben befutott még T. két ismerőse, hát négyen iszogattuk a jegescsokit és cseverésztünk. Azaz ők hárman cseverésztek, én meg mosolyogva hallgattam, mert halványlila dunsztom nem volt róla, hogy kik azok az emberek, akikről szó esik.