A háromnapos fejfájásban 2 nagyon rossz van. Vagyis három. Vagy mégsem. Rossz benne, hogy fáj. Aztán ott van a hányinger. A hasogatás. Pocsék, hogy -bár elhiszik, hogy piszkosul fáj- rajtam kívül itthon senki nem tudja milyen. Nem, ez így nem jó, én nagyon örülök neki, hogy a többieknek fogalmuk sincs erről, és szuper, hogy nekik nem fáj, csak az a pocsék, hogy elhiszik, de mégis ugyanazt várják tőlem. Az a rohadt fejfájás meg mindent megnehezít. Amit meg nem, abból pont az örömömet veszi el. Pl. nem jó enni. Sem. A leggonoszabb benne az, hogy éjjel is fáj. Ha sima fejfájása van az embernek, akkor ébredés után, míg magához nem tér, nem érzi. Ez nem olyan. Állandóan fáj, éjszaka is. Így aztán aludni sem tudok túl sokat. És reggel már arra ébredek, hogy iszonyúan fáj és első utam a konyhába vezet, mert muszáj valamit magamba tömnöm ha fájdalomcsillapítót akarok bevenni. Beerőltetek pár falatot aztán a gyógyszert és várok. Először jön a gyomorégés, utána végre jobb kicsit. Még mindig fáj, de olyan, mintha leeresztették volna a függönyt és a fájdalom amögött lenne.

A háromnapos fejfájásban egyetlen igazán jó dolog van. Hogy pontosan tudom meddig tart majd. Csak ki kell várni a végét. Akkor varázsütésre elmúlik s én ezt tisztán és világosan érzem. Lehet örülni annak, hogy nem fáj. Csodás pillanat!

Új szerelem van az életemben! Íme, ő az:

Kicsit homály a kép, de legalább visszaadja az érzést. Mert mindig elérzékenyülök, ha ránézek. Tavaly került hozzám a drága -egyik nagyáruház leértékelése folytán- és volt olyan kedves, hogy életben maradt. Igazából részemről szerelem volt első látásra, de bő egy hete már tudom, hogy ő is érez irántam valamit. Akkor vettem észre az aprócska bimbót. Nagyon várom már, hogy kipattanjon. Minden nap megnézem, és ő napról napra szebb, nagyobb. :) Remélem sokáig megmarad!

A mellékelt ábrán az én telefonom látható, annak (telefonnak mije van? képernyője? ja, kijelző!) kijelzőjén pedig egy kép, amit még délelőtt csináltam. A képen az én tenyerem látható (ó, és persze mögötte a korábban említett, foltozott radiátor), benne pedig az a faldarab, ami ma kiesett a fénymásoló melletti falból. Az úgy volt, hogy a belső szoba egyik fölső ficakjában sok cső szalad kifelé a falból. Ahol ezek kijönnek, oda ügyes kezek A.D. 1328-ban -vagy talán még az özönvíz előtt- készítettek egy helyes kis dobozt takarásnak, fából. Bő két éve valami kedves ember az egyik emeleti irodából volt olyan szíves és leáztatta a mi kis második otthonunkat, a csövek mentén. A doboz egyik része ennek következtében, a csöveket tartó vakolattal együtt a padozatra távozott. Másik részét további balesetek megelőzése végett leszedték a lakatosműhely mindentudó ezermesterei. A rendezetlen falrész pedig úgy maradt, talán, hogy laikusok is szemügyre vehessék, miből épül fel egy ház. Vagy nem tudom miért. Azóta időnként potyogtat. Néha hetekig nem történik semmi. Aztán egyszercsak... Ha azt halljuk, mintha egérkék neszeznének surrogó kis lábacskáikkal, akkor épp homokszerű kötőanyag távozik a falból. Ha olyan, mintha esőcseppek koppannának ritkásan az ablakon, akkor apró kis gyöngykavics nagyságúak esnek lefele. És van mikor egyetlen, jókora kopp hallatszik. Ennek egy példánya van a kezemben. Eddig megúsztuk, most sem másolt senki, mikor kiugrott a falból. Remélem ez továbbra is így lesz, mert a javításra nem igen számíthatunk.

Galád módon, az utolsó pillanatban rábeszéltem a kisnőcit, hogy süni helyett legyen a farsangon inkább Piroska. :) Süti- és jelmezkészítés nem ment volna ma. Neki van piros blúza, így csak gyorsan előkaptam a rövid piros szoknyámat szoknyának, a hosszút meg köpenynek. Kapott egy fehér kötényt, van kiskosara, nekem meg egy kétdekás borosüvegem, azt telefőztem neki teával, mellé fonottkalács, és már kész is. Mennyivel macerásabb lett volna egyenként szívószálakat ragasztgatni... Szerencsére nem okozott nagy törést a hirtelen váltás, a kis lelkéhez is közelebb áll Piroska, mint egy süni.

Végre már a kádban ülök, hosszú volt ez a nap, és egy csomó minden történt. Még nem is meséltem, hogy reggel, a wc és a radiátor kilyukadása között volt egy apró afférom. Ahogy a vilire felszálltam és hátranéztem, pillantásom összeakadt egy fiúéval. Egy pillanat volt csak, azonnal vissza is fordultam, de végig az úton magamon éreztem a tekintetét. Gondoltam, micsoda hülyeség, de aztán ahogy a mozgólépcsőn elhaladt mellettem, végigstírölt. :) És ez már egyértelmű volt. Láttam ahogy a másik irányba megy a metróállomáson. Nem különösebben érdekelt, mentem amerre szoktam és megálltam az oszlopomnál. Egyszercsak azt látom, hogy a fiú szép lassan elhalad mellettem, a kettővel arrébb lévő oszlopot megkerüli, majd visszacsorog és megáll majdnem velem szemben. Szerintem ez sem volt véletlen, mint ahogy az sem, hogy míg a szerelvény meg nem érkezett, addig engem nézegetett. Én direkt nem néztem rá. Beszálltam, ahogy a peronról mindenki. Kivéve őt. :) Vagyis jól láttam, a másik irányba akart menni eredetileg. Ezzel végül kiérdemelt egy barátságos mosolyt (amit viszonzott is), egészen addig, míg a kocsi ki nem gördült az állomásról. Utána egész metrózás alatt az járt a fejemben, hogy mennyi mindent láttam már utazás közben. Az is megérne egy bejegyzést. A metrón mindig lehet látni érdekes dolgokat. Mindig. Például amíg ezen tűnődtem, azon vettem észre magam, hogy bámulom egy kalapos férfi hátsó felét. A felső hátsó felét, egész pontosan a haját, ami hosszú copfban lógott úgy a derekáig. Nem volt gyönyörű vagy dús, igazán még csak szép sem, viszont élénk bordósvörös színben pompázott. Hogy mik vannak? :)

A délelőtt még csak-csak. A munka elterelte a figyelmem. Délután rájöttem, hogy miért nem kapok választaz egyik levelemre, aztán rájöttem, hogy a másikra meg nem is fogok választ kapni. Zuhogott a hó, összefagytam. Hazafelé, már a kocsiban összevesztünk É.P.-vel. Értem, hogy utálja már a telet, de nem én tehetek róla, hogy még mindig ilyen idő van. Itthon elkezdtem a vacsorát csinálni, és akkor jöttem rá, hogy elfogyott a krumpli, Na ez a legkisebb baj, csináltam rizst. Azaz akartam. Mikor elővettem, a tartó teteje kezemben maradt, többi része nagy durranással landolt a kövön. A rizsből alig maradt, úgyhogy rizi-bizi lett belőle, kb. fele-fele arányban. Lehet, inkább zöldköretnek kellett volna nevezni. Konyhát feltakarítottam, és belemerültem ebbe:

Zavar a tükör, gondoltam festek rá valamit. Majd meglátjuk, milyen lesz, a végére. Csak az a baj, hogy hiába foglaltam el magam, nem szűnt a feszültség. Végül újra ideültem, akkor meg senki nem akart velem beszélni. Rossz nap. Rossz a kedvem.

Egyfolytában történik valami, el is mondanám, de... inkább olyan piszlicsáré ügyekkel kell foglalkoznom, mint a lakás rendbevágása, gyerekzsúr, süti- és pizzakészítés, bepakolás a szekrénybe, tele az összes szennyestartó és még itt a második adag mosogatnivaló is. Ezért csak gyorsan a Valentin napról. Mi nem tartjuk. Nem is tartottuk soha. Ez évről-évre nehezebben megy persze, de mostanra már odajutottunk, hogy dafke nem tartjuk. Különben is! Első emlékem szerint -ahogy azt egyik kedvenc könyvemből kiolvastam valamikor a nyolcvanöt tájékán- ez a nap nem a szerelemé volt. Vagy legalábbis a szokás nem csak a szerelmesekre vonatkozik. A barátokra, családtagokra is. Szóval a általában a szeretés ünnepe. Nem lenne olyan nagy baj egy ilyen nap, de szerintem itt már ipari méreteket öltött.

Biztonság kedvéért az imént megnéztem azért itt is. Na tessék. Alapjában véve már ki is öregedtünk belőle. Meg kellett érnem, hogy koromnak megfelelően viselkedek. Sosem hittem volna, hogy idáig süllyedek!    

Ezt még hétvégén...

Már a második hétvégénk ment gallyra. Szombaton a szokásos főzésmosástakarítás, aztán vasánap éjjel meg asszisztálás É.P. munkájához. Nyüglődtem, forgolódtam, rejtvényt fejtettem, olvastam, ő meg csak dolgozott, dolgozott, dolgozott. Reggel 5-kor feküdt le. Vasárnapra megint megállt az élet. Meg az agyam is. Nemértős egy reggelem volt. Először is azt írta a fagyasztott sajtos kocka zacsiján a szöveg, hogy: melegítse 220 fokra a sütőt és süsse 200 fokon. ??? Azt meg hogy kell csinálni? Mindegy, bedugtam a sütőbe és lementem a boltba. A pénztárosnéni megkérdezte, hogy hány kiflit tettem a tasakba, én meg kapásból rávágtam -8 helyett-, hogy 6. Aszongya:hat? Erre én:hat. Ő:hat? Én:jajj, 8! És még vagy ötször: nyolc, nyolc, nyolc, nyolc, nyolc! ??? Már éreztem, hogy nem vagyok százas. Egyébként a bolt úgy nézett ki, mint nagymamám falujában, vagy É.P. nagymamája falujában. Mikor hétvégén korán kell kelni, hogy a boltban még legyen tej meg kenyér. Hát itt már nem volt. Csak kifli. Tejért a kisboltba mentem. A boltosnéni nagy beszélgetésben volt egy munkásemberrel, én meg kiraktam a liter tejet a pultra, mert úgy gondoltam, hogy nem kívánom megvárni míg megbeszélik azt a munkát amit a bácsi csinált a néninek, nem érdekel engem, hogy az építkezés milyen ütemben folyik. Csak a tejet vinném... boltosnéni rám néz, vigyorog egyet és ez jön ki a száján: most aztán fogy a tej, kenyér, mert mindenki éhen akar halni. ??? Itt elvesztettem a fonalat.

Kisnőci olvas.

"Szerda ablakában
csütörtök ül,
és ordít
csütörtökül.

Egy darabig csend volt, aztán Szörnyeteg Lajos megkérdezte:
- Miért csütörtökül ordít?
- Mert csütörtök - mondta Vacskamati -, ha péntek, péntekül ordítana.
- Idegen nyelveket nem tud? - akadékoskodott Bruckner Szigfrid.
- Nem - mondta Vacskamati -, ez egy műveletlen csütörtök."

Rettenetesen élvezi! Kérdeztem tőle melyik a kedvenc szereplője. Vállát vonogatta. Ló Szerafin? Bólogatott. Miért? Vállát vonogatta. Mert ló? Bólogatott, és azt mondta:csak kár, hogy fiú és szemüveges. :)

Évek óta nem kaptam lábamra éppen jó csizmát. Hétvégén, csak úgy -mert éppen arra jártam- körülnéztem. Gyakran körülnézek cipőboltokban, mert nem akkor veszek cipőt mikor én akarok, hanem akkor, mikor találok. Tehát nézegettem a dobozokból rakott oszlopokat. 37 37 38 40 38 39 40 38 36 37 37 36 39 39 40 41 38 41 és akkor teljesen váratlanul megpillantottam. Nem hittem a szememnek. Fehér női csizma, méghozzá 35-ös! Ezen a télen az első igazi női a méretemben. Igaz kicsit gagyi, meg hegyes az orra és világítani fog benne az alsó részem... de pont jó a lábamra!  :) Juhéj. Haza is vittem rögtön. És nem bántam meg! Különben mit vettem volna fel ezen a gyönyörű mai napon? A fehér csizma pont ilyenkorra való. Hogy vidámságot hozzon ebbe a szutykos szürkesébe. Aki csak meglátja (magamat is beleértve) mind aszongya: fehér csizma ilyenkor? noooormális?  és látom ahogy megnézik. És ez vicces. :)  Minden második lábon fekete cipő/csizma, a kabátok is zömmel sötét színűek. Február táján már nyomasztó a rengeteg szürke/fekete/sötétbarna. Ráadásul ez a piszkosfehér égbolt. Nekem kellenek a színek, a világosság! Fehér csizma. Ennél jobb csak az lenne, ha valami csoda folytán találnék egy pirosat. :)

A ...-dik kerületi lánynak sincs ma jó napja. Mi ülünk az irodában, ő belejt, szokás szerint kisbunda, comközépig érő lakkcsizma, miniszoknya. (Mindig nagyon tipptopp.) Telefon a fülén, szintén szokás szerint, és hangosan beszél, nagyon hangosan, amin nem lepődünk meg, ennek így kell lennie, mert mindig így van. Ami miatt megfagy a levegő, hogy most NEM édeleg, hanem éppen kioszt valakit.

-Nem érted, hogy nem érdekel? Ha ennyire nem érzed, hogy mennyire nem enyhültem meg, akkor sajnállak. Tudod mennyire elegem van belőled? Jó, ezt elmondhatod ma is, holnap is, elmondhatod minden nap. Elegem van.

Kb. ezt mondta és letette. Aztán megtudtuk a részleteket is (akár akartam, akár nem). De nem mondom el, így érdekesebb.

És nekem sincs jó napom ma. Bár én (még) nem vesztem össze senkivel. Azt hiszem nem is fogok, nem szokásom. Csak meghagyom a kommunikációt a többi embernek. Nincs kedvem beszélgetni. Itt benn, magamban, természetesen nagyon sérelmezem, hogy kedves megértő és együttérzést biztosító, meg gyengéd levelek helyett csak vacak kisfilmek és kutyának való hírlevelek érkeznek. A telefon is csak munka miatt csörög, sms-t meg... grw... Pedig nekem ma meghitten elsuttogott szavakat kellene csak hallanom, esetleg merész üzeneteket olvasnom. Természetesen én hallgatok, mindenki találja ki, érezze meg, hogy nekem ma rossz napom van, és úgy árasszon el szeretettel. Ne nekem kelljen már kuncsorognom! Ugye.

Aztán, ha valaki mégis oly merész, hogy beszédbe elegyedne velem, vagy netán levelemet olvasni lenne szerencséje, az nyomban értesülne arról a vágyamról, hogy most hagyjon engem békén. (Nem kérhetek egy ölelést mindenkitől)

Ehh... tényleg jobb, ha ma senkivel nem beszélek. Ez mindannyiunk érdeke, higgyétek el!

Igen. FÁJ A FEJE a hisztis némbernek.

Kieg.: 3 nap témája minden hónapban biztosítva van! Juhéj! Hát nem csodás?

...rossz tulajdonságimról. Tényleg csak néhány, mert fényezni jobban szeretem magam.

Van az, hogy pl. most kb. százezer tennivalóm van még, tudom, hogy azt muszáj megcsinálni, mert esetleg nincs már tiszta tányér és csak egy gombnyomás lenne az egész. Mégis, inkább ideülök és írok egy kis bejegyzést. Aztán majd ha végeztem, rohamtempóban megcsinálok mindent amit tudok, utána meg lóg a nyelvem a fáradtságtól. Ha szépen rendesen nekiálltam volna, vagy beosztom az időmet, minden kényelmesen meglenne. De nem. Én nem. És ha esetleg erre valaki felhívja a figyelmemet, akkor meg pláne nem! Csakazérse!

Aztán van az, hogy úgy kell lennie a dolgoknak, hogy az nekem megfeleljen. Vagyis időnként nem veszem észre, hogy van körülöttem más is. De nem ám csak olyan egyszerűeni, hogy ha nem tetszik valami, akkor ezt kinyilvánítom és nem tűrök ellentmondást. Neeem. Ez néha úgy van, hogy meghallgatom a másikat és amiben lehet egy kicsikét engedek. A lényeg pedig marad, ahogy én azt eképzeltem. Pl. úgy gondoltam, muszáj étkészletet vennünk. Ez valóban igaz, mert már csak 3 mélytányérunk maradt év elejére. (Én nem tudom micsoda törékeny cuccokat gyártanak manapság, a téliszünetben vagy féltucat pohárral meg 2 tányérral lettünk szegényebbek. :) ) É.P. inkább lebeszélt volna róla. Mert igazából van még miből ennünk. Erre megemlítettem, hogy hiába van még 4 tányér a valaha 6 db-os készletből a szekrényben, azokból ugyanis nem hajlandó enni. Mert nem mindegy neki, hogy miben tálalom a kaját. Tehát olyan tányérokat vettünk, ami neki megfelel. De vettünk. :)  Aztán olyan is van még, hogy meghallgatom a másikat, és csinálok mindent úgy, ahogy nekem jólesik. Ezt rendszeresen gyakorlom anyósom esetében. És nem tehetek róla, de tényleg az a legjobb megoldás, amit én gondolok. :) Tehát úgy áll ez a dolog, hogy nem elég, hogy az legyen amit én akarok, csak úgy jó, ha mindenki tud hozzá elégedett arcot vágni.

Időnként magamba szállok és elhatározásra jutok. Igyekszem kicsit változtatni. Néha ugyan jó, hogy önfejű vagyok, néha viszont rossz. Táncolás közben szoktam ezt nagyon érezni. Amikor a partnerem nem biztos a lépésekben, a figurában, akkor őt is segíti, hogy én tudom. Viszont időnként egyáltalán nem figyelek és nem azt táncolom amit a parner vezetne. :) Ilyenkor egész csöppet elszégyellem magam. Ugyanakkor tény, hogy szvsz, aki engem nem tud vezetni, az vessen magára, mert ő az oka az egésznek. :)

Összefoglalva: utálnám, ha mindig az lenne amit én akarok, de erősen küzdök érte. (Igen, tudom, hp. De soha nem mondtam, hogy könnyű eset vagyok. :) )