Úgy  tűnik véletlenül élesítettem a befejezés nélküli bejegyzést. :) Abbamaradt akkor a dolog, mert először megpróbáltam lerajzolni azt az érthetetlen építményt amibe később felmásztam, aztán közben mindenki felébredt és elillant az álomhangulat. 

Szóval ott álltunk a lépcsők előtt. Kintről nézve fordított L alakot adott a lépcsősor és a kis folyosó, aminek vége egy nagy gyémántforma bumszliba torkollt. Mondtam a fiúknak, hogy maradjanak csak itt, én vagyok a legkisebb, majd megnézem mi a helyzet. Meglepően sok lépcső után ráfordultam a folyosóra, aminek végén egy kis termet láttam. Oda kellett elmennem, hogy megtudjam mi a helyzet. Épp senki nem volt fent, talán mert a szél miatt a kinyúló rész egyfolytában mozgott és mormogott. Még jó, hogy kétoldalt végig lehetett kapaszkodni. Ahogy haladtam (inkább araszoltam) előre a szobácskához, a széllökéseken kívül valami mást is éreztem. Egyre jobban lejtett a padló. Irtóra féltem, de valahogy tudtam, hogy nem lehet bajom. Természetesnek tűnt a folyosó lehajlása és rugalmasnak az épület. Beléptem a köralakú terembe és éreztem, hogy szinte földig süllyedünk. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, de nemcsak a liftezés miatt. A látvány szédítő volt. Első pillantásra, körben az egész fal és mennyezet, mintha ablak lett volna. Ez volt a menetrend. Az egész szoba. Nem ablakok vettek körbe, hanem monitorok, amiken az összes járatot láttam. Illetve láttam volna, de sehol nem találtam egyetlen buszt sem. Szomorúan indultam hát visszafelé. Ahogy kiléptem a lépcsőre, semmi sem olyan volt, mint előtte. Hirtelen nagyon melegem lett a kabátban. Lassan ballagtam lefelé, húzkodtam le magamról a kabátot, sálat, de még a pulcsit is. Közben nézelődtem, ugyanis É.P. meg a gyerök sehol nem voltak. Gondoltam biztos a környéken lesznek, és milyen jó, hogy hamarosan láthatjuk a kisnőcit is. Csodálkozva mentem tovább miután leértem. Akkor már nyári melegben jártam, sütött a nap, lágy szellő lengedezett, minden zöld volt, virágok nyíltak... Mint egy meleg májusi napon. Valami parkba jutottam, ahol emberek üldögéltek plédeken, és piknikeztek, napoztak. Tudtam, hogy őket is ott találom. Csak sétáltam tovább, mindenki vidám volt és jó illatok szálltak, meg kellemes (bár ismeretlen) zene is szólt. Végül észrevettem hol vannak, elkanyarodtam arra és a zene szólt tovább...

És erre ébredtem. Nagyon jó hangulatban. A zene pedig egész addig a fejemben volt, míg a többiek fel nem ébredtek. Ilyen eddig még sosem történt velem. :)

Úgy szeretem ezt...  Hajnali 8:53, a többiek még mind alszanak. Nem akarok visszafeküdni. Olyan majdnemmindenemfáj érzéssel ébredtem (és tényleg fáj is), de annyira érdekeset álmodtam, és annyira jó volt a vége! Az elejére persze nem emlékszem, a közepe meg csöppet zavaros, egy megőrzésre kapott fekete hátizsákkal, palacsintával meg a hátizsákban megpillantott lekvárral.

Tudtam kié a hátizsák, vissza is akartam adni neki. A palacsintát én sütöttem, hogy majd a dolgozóban legyen reggelim. Tipródtam rajta, hogy beletegyem-e, úgy éreztem nem lenne szabad kinyitni. Féltem tőle, hogy belelátok valaki más életébe meglátok valami olyat mi nem rám tartozik. Aztán győzött a praktikum. Gondoltam csak nem lesz harag és baj belőle, ismerjük egymást, a táska meg arra való, hogy belepakoljuk, nem fogom én külön cipelni a cuccomat. Igyekeztem nem odanézni, nem kutattam csak simán beletettem. És akkor tényleg teljesen véletlenül észrevettem a táska alján egy üveg lekvárt. Itt elég zavaros lett a történet, mert ezzel rájöttem valami nemtommire. Később jött a hátizsák tulajdonosa és egyszerre voltak fura sötét érzéseim amiatt, hogy tudok valamiről amiről nem kellene, és nem értem miért titok, mikor semmi különös nincs benne. Valami nagyobbat sejtettem az egész mögött, de nem kérdeztem rá, mert hirtelen sietnem kellett a buszpályudvarra. É.P.-vel meg a gyerökkel akartunk buszozni haza a kisnőcihez (aki a szüleimnél lakik mostanság). Ítéletidő volt odakint.  Jeges hideg szél fújt, nehéz volt haladni gyalogosan. A hó csak szállingózott volna, de a szél dermesztő tűszúrásokká változtatta az apró pelyheket. Busz sehol, pedig mindig onnan indultunk. Volt viszont egy fura építmény, amiről teljes természetességgel tudtuk mindannyian, hogy az egy menetrend. Lépcsősor vezetett fel egy fura, semmibe nyúló, kicsi keskeny folyosóra. Talán ha két ember fért volna el szorosan egymás mellé állva. Nem volt hosszú, csak négy lépésnyi, és a végén 

Mindent összevetve, ma pocsék napom volt. Eh...

Valahányszor elhatároztam, hogy énakkor naplót írok (és vagy tucatszor elhatároztam)...

Nemnem, ez nem is igaz.  Az első és utolsó alkalommal nem is úgy kezdtem. Elsőre egyáltalán nem is akartam semmit. Csak úgy magától elkezdődött, mert kaptam egy nagyon picike, nagyon aranyos füzetkét tele üres lapokkal. Ebből lett a titokfüzetem. Naná, hogy fijúkról szólt. Többnyire piros filctollal írtam és az összes üres helyet kitöltöttem szívekkel. Aztán egyszercsak már nem volt titok. Amikor öcsém szó szerint idézett belőle, úgy döntöttem, hogy soha többé nem írok le semmit. Hát ilyen szomorú véget ért  először a történet. Meg amúgy is betelt a picike füzetke.  Legutóbb - rendkívül különleges módon - bánatomban kezdtem titokfüzetbe. Pillanatok alatt kiderült persze, hogy az igazi problémákat nem tudom naplózni. Hát csak a hülyeségeim maradtak. Ezt persze előre tudhattam volna, ha visszagondolok az összes többi naplónyitásomra. A közbeesőkre.  Úgyanúgy kezdtem és fejeztem be mind. Első nagy felindulásomban pár sor kezdetnek arról, ami miatt már megint eszembe jutott, aztán kis világom pillanatnyi állása (sosem tervek, ábrándok, mindig csak ami éppen volt), gólok, öngólok, szomorkodás vidámkodás és egy rakás roppant fontos információ. Pölöhogy épp pirosra vannak lakkozva a körmeim, hogy imádom az új nyuszis zoknimat, meg ilyenek. Második bejegyzés: ma nem történt semmi. Harmadik: ma sem. Negyedik: ma nagyon szomorú/vidám vagyok. Ötödiktől nyolcadikig felírva a dátum, aztán nagy csönd, feledés és homály az egész miskulanciára. Később ezeket az elsőket kitéptem, a füzetekből, merthogy soha nem vettem emiatt külön naplókönyvet. 

Időnként véletlenül a kezembe akad egy-egy ilyen lapocska, és ha beleolvasok, mindig nevetnem kell. 

Mellettem egy férfi állt. Magas, vékony, sísapkája egész mélyen a fejébe húzva, alóla komoly acélkék szemekkel nézett ki a metró ablakán nemtom hova. Azon merengtem, hogy tisztára valami iskolás-síelős-havas-szerelmes tinifilmből kilépett felelősségteljes, ámde gyengéden érzékeny lányokálma hegyiembernek néz ki, amikoris elfordult és tisztán olvashattam a kabátjára hímezve: Iskolai Síoktatók Egyesülete.

Néhány hete (van az másfél hónapja is, de ki számolja) elromlott a mosogatógép (azóta állandóan elmosogatok nehogy összegyűljön, emiatt meg minden nap döbbenten nézem mi ez a fura rend a konyhában). Nemrégiben kedvenc olvasóm fagyott meg (tragikus hirtelenséggel, így muszáj volt visszatértem a sudokuhoz). Két napja elakadt egy merevítő a mosógépemben (azóta is fura hangok hallatszanak ki belőle mosás közben), ma este meg jó sokáig forraltam a semmit, mert úgy láttam, hogy van víz a vízforralóban.  Mit mondjak? Nagyon úgy néz ki, hogy tényleg nem jár egyedül. 

lesmárolni - lemásolni

vízálló tusfürdő - vitalizáló tusfürdő

secret massages - secret messages

Még tart a sokk.

A lányom, a 14 éves lányom blogol! Persze tudtam én, csak nem sejtettem. 

Igen, kérdezett a blogolásról az ősszel, aztán a szülinapom tájékán elmesélte, hogy belekezdett ő is... 

És most végre megmutatta, én meg nehezen térek magamhoz a meglepetéstől.

Az orvosnál

Rendelő. Ajtón be, kedves doktornéninek litánia előad, az én kartonom itt van, de még sosem voltunk orvosnál, nemrég költöztünk, a gyerök beteg, úgy tudjuk nem kell kikérni a papírjait, iskolában sem volt, mileszmost? Kedves doktornéni kedvesen bólogat, hogy a következő ajtó mögöttihez tartozunk. Sor kivár, ajtón be, litánia előad (igen, az egészet). Kedves doktornéni kedvesen bólogat, hogy ő megvizsgálja, de nem vállal gyereket, menjünk a gyerekorvoshoz. Gyerekrendelő. Ajtón be, kedves doktornéninek litánia elő, kedves doktornéni kedvesen bólogat, hogy a másik ajtó, mert ez itt a tanácsadás. Sor kivár, ajtón be, litánia.... és végre jó helyen voltunk.

Az irodában

Papírok határidőre készen, leadtuk. Másnap reggel ott hevert az asztalomon. Nem írtam alá, de majd most mindjárt jó lesz. Aláírás után visszavittem, leadtam. Mire újra betettem a lábam az irodába, megint ott hevert az asztalomon. Leadtuk, alá is írtuk, de nem betűkkel kel jelölni a papíron jelölni, hanem ikszekkel. Ikszelés, aláírás után elsuhantam és visszamentem. Adnám át, mikor észrevettem, hogy otthagytam az összes csodás harmadik, helyesen kitöltött példányt. És akkor nagylevegő, és még egyszer utoljára: le a papírokért és fel a papírokkal. 

A postán

Értesítő jött levélről. Postára be, sorszám, várakozás. Itt még aszittem. A postáskisasszony elvette, megnézte, megállapította, hogy ezzel a másik ajtón kell bemenni, de az jó, merott nincs sorszám. Átballagtam. Sorszám télleg nem volt, csak harmincketten előttem szép kígyózó sorban. Várakoztam és még mindig aszittem. Végre én következtem. A postáskisasszony elvette, megnézte, megállapította, hogy nincs rajta név. Kutatta, kutatta, közben mögöttem csak nőtt a sor. Meglett. megnézte, megállapította, hogy a borítékon sincs név. Hangosan kiabálva megbeszélte a kolleganővel, hogy nincs név, csak a (és itt mondta a pontos címünket). A másik visszakérdezett, de mi a név? Erre újra előadta a műsort. Problémáztak még előttem néhány percig, aztán mikor már mindenki pontosan tudta, hogy hova kellene mennem (haza), elment a főnökéhez. A sor már kétszer olyan hosszú volt, mint amikor beálltam a végére, én pedig csak azt sajnáltam, hogy nem kértem vissza azonnal a személyimet, mert már rég otthon lehettem volna. Meg a sor is. Végre visszajött és közölte, hogy: m-m, nem lehet, nem engedi a főnök, visszamegy. És akkor végre ő is visszaadta a cuccomat és ha üres kézzel is, de mehettem. 

És ez mind mind belefért egyetlen örömteli napba. 

Ballagok a gyerök mellett (hiába van rajtam a legmagasabb sarkú cipőm, így is vagy 6 centivel magasabb nálam). Miután kikerüljük az éppen gazdiját sétáltató, aprónál is kisebb, tündibündi kardigános yorkit, csendesen megállapítja: még azt sem mondhatom rá, hogy óriáspatkány.