Valahányszor elhatároztam, hogy énakkor naplót írok (és vagy tucatszor elhatároztam)...

Nemnem, ez nem is igaz.  Az első és utolsó alkalommal nem is úgy kezdtem. Elsőre egyáltalán nem is akartam semmit. Csak úgy magától elkezdődött, mert kaptam egy nagyon picike, nagyon aranyos füzetkét tele üres lapokkal. Ebből lett a titokfüzetem. Naná, hogy fijúkról szólt. Többnyire piros filctollal írtam és az összes üres helyet kitöltöttem szívekkel. Aztán egyszercsak már nem volt titok. Amikor öcsém szó szerint idézett belőle, úgy döntöttem, hogy soha többé nem írok le semmit. Hát ilyen szomorú véget ért  először a történet. Meg amúgy is betelt a picike füzetke.  Legutóbb - rendkívül különleges módon - bánatomban kezdtem titokfüzetbe. Pillanatok alatt kiderült persze, hogy az igazi problémákat nem tudom naplózni. Hát csak a hülyeségeim maradtak. Ezt persze előre tudhattam volna, ha visszagondolok az összes többi naplónyitásomra. A közbeesőkre.  Úgyanúgy kezdtem és fejeztem be mind. Első nagy felindulásomban pár sor kezdetnek arról, ami miatt már megint eszembe jutott, aztán kis világom pillanatnyi állása (sosem tervek, ábrándok, mindig csak ami éppen volt), gólok, öngólok, szomorkodás vidámkodás és egy rakás roppant fontos információ. Pölöhogy épp pirosra vannak lakkozva a körmeim, hogy imádom az új nyuszis zoknimat, meg ilyenek. Második bejegyzés: ma nem történt semmi. Harmadik: ma sem. Negyedik: ma nagyon szomorú/vidám vagyok. Ötödiktől nyolcadikig felírva a dátum, aztán nagy csönd, feledés és homály az egész miskulanciára. Később ezeket az elsőket kitéptem, a füzetekből, merthogy soha nem vettem emiatt külön naplókönyvet. 

Időnként véletlenül a kezembe akad egy-egy ilyen lapocska, és ha beleolvasok, mindig nevetnem kell.