Nem mondhatok nagyon csúnyákat, összességében tetszett a film. A látvány remek, a szereplők nekem tökéletesen megfeleltek,legjobban tetszett a robot (állandóan Asimov jutott eszembe mikor megláttam). A történet viszonylag lassan kezdett beindulni (nekem mondjuk tetszik a lassú felvezetés) de legalább az is lassan tárult a szemünk elé, hogy mi fog még történni. Az sem zavar, hogy a szokásos módon fejezték be, helyet hagyva még egy-két résznek. Ami zavart és nem tetszett, az a közepétől érezhető gagyisodás. Én az a beszarós karfaletépős, kéztördelős, szomszédkéz markolászós fajta vagyok, nagyon tudok izgulni. Feltéve, ha nem zavarják meg a beleélésemet. Most is rettenetjókat idegeskedtem és hígettem néha és féltettem a szereplőket egészen addig amíg: 

A kapitány simán kinyitotta a kaput a (természetesen) teljesen váratlanul vérengző zombivá vált társuknak, akit nem sokkal azelőtt látott totál kinyuvasztott állapotban. 

A főhős megműti magát. Najó, ez esetleg elfogadható, végülis a Kultúrában ennyihez még gép se kellene valószínűleg, de ha már ilyen macerásan műti meg magát, van vér és összekapcsozott heg is, hogy van az, hogy nincs gyógyulási idő? Rögtön utána menni kell, sőt szaladni és ugrani, ő pedig annyira deannnnyira kemény, hogy elég egy szoros zippzár, egy szisszenés meg a fogak összeszorítása, és már megy is. 

Két okos nő (egyik a zűrhajó parancsnoka, másik tudós) miért fut az örökkévalóságig hosszú másodpercekig egy gerincén guruló kifli formájú űrhajó előtt, ahelyett, hogy simán oldalra ugrana? S vajon miért jut végül ez a megoldás eszébe a pozitív szereplőnek? És miért nem jut eszébe a másiknak? Tudom, kellett a kabin a főhősnek, meg különbenis aszonta a forgatókönyv írója, hogy ez így jó. 

Volt még néhány dolog, ami eléggé elcsépelt még nekem is. Csak két példa: amint két ember elszakad a csoporttól, pontosan tudjuk, hogy az első áldozatokat van szerencsénk látni. Ha pedig valakinek van egy személyes túlélőkabinja, naná, hogy nem fog megmenekülni. 

Ezzel együtt nem sajnálom, hogy megnéztem, tetszett is, csak nem volt lehengerlő.

Elérkezett az aranykor. Legalábbis tegnapig.

Az úgy volt, hogy egész nyáron hadakoztam. Először jöttek a levéltetvek. Sikerült megszabadulni tőlük, aztán elmentünk pár nap szabadságra a legnagyobb melegben. És hiába locsoltam agyon mindegyiket, azért megsínylették. Már szinte sikerült visszaállni, amikor megint következett egy hétnyi vízmentes időszak, naná, hogy rekkenő hőségben. Ezután megjelentek a piszok atkák és taroltak. Rátett az utolsó hétnyi szabadság is egy lapáttal, végül úgy gondoltam ennyi volt a pistikéknek és petúniáknak, a hajnalka meg úgysem virágzott soha, hát ez van. Azért persze locsolgattam őket igyekeztem vigyázni rájuk. Erre most, mikor itt a zimankó, ezek észnélkül virágzanak. (Azért nagyon nagyon örülök ám ennek :) )

 ...és újra próbálok kis családom kedvében járni. Ma este szenes-mustármagos sülthúst csináltam, az augusztust pedig szenestejbedarával tettem változatosabbá. Ugyeugye, mit meg nem tesz az ember a szeretteiért.