Tegnap este sikerült lakáskulcs nélkül elmennünk itthonról. Erre természetesen csak az éjszaka közepén jöttünk rá. Egész pontosan akkor, mikor megpillantottuk a házat amiben még három hétig lakunk. Míg odaértünk É.P. először rettenetesen aggódott, hogy elveszítette a kulcsait, csodálkozott, mert eddig még soha nem veszített el kulcsot, végiggondolta mi volt a kulcstartóján, sajnálkozott a kis pendrive miatt, örült, hogy csak a kis pendrive volt sajnálnivaló, végül megpróbálta leszarni az egészet, mondván három hét múlva már úgysem lakunk itt. Én csak annyit fűztem hozzá, hogy szerintem simán otthon maradt a kulcs, mert úgy emlékszem a gyerekek csukták be az ajtót utánunk. Ezután a lépcsőház előtt állva fagyoskodtunk bő 10 percen keresztül, és szegény gyerekeinket zaklattuk telefonon. Hívtuk a gyerököt. Négyszer. Csak csengett és csengett, de senki nem vette fel. Ezek szerint megint lenémította a telefont. Akkor hívjuk a kisnőcit. Kicseng, éljenéljen! Kinyomta. Hívjuk újra. Aztán újra. És még egyszer utoljára. Szegényke biztos megijedt, hiszen még sosem hívták éjjel. Biztos nem merte felvenni. Vagy az is lehet, hogy tökkómásan kinyomta, ne zörögjön. A harmadik hívás után meg egyszerűen az egészet kikapcsolta. Félig megfagyva latolgattuk, hogy hol lehetne egy ágyat keríteni, de szerencsére eközben É.P. mégegyszer próbálkozott a gyerök telefonszámával. Ő közben valószínűleg felébredt a huga telefonjának csörgésére, mi meg - legnagyobb szerencsénkre - a saját ágyunkban aludhattunk. 

Egyébként már két hete kihírdettem itthon az RK-t (Rendkívüli Körülmények haha), de rajtam kívül senki nem vesz róla tudomást. Hiába a szétpakolás, dobozolás, zsákolás, ezeknek akkor is kell a tükörtojás reggelire meg a vasárnapi ebéd, meg a süssünkvalamit délután, nem beszélve a folyamatos mosás-vasalásról. Elképesztő. A lakás meg közben fellázadt. Egyre-másra mondják be az unalmast olyan dolgok, amikkel sosem volt gond mióta csak beköltöztünk. A káoszosodás is elindult rendesen. Most épp ott tartunk, hogy bármerre rossz nézni. Mindenfele zsákok és dobozok, de sajnos még nincs rendesen helyük, mert mindenfele további pakolnivalók hevernek lakásszerte. Még három hét. Pedig szeretek itt lakni. Szerettem ezt a lakást.

Roppant egészséges módon, mire hazaindulok két liter folyadékot benyakalok. Ebből kifolyólag alig várom, hogy szabaduljak a buszról.  Miután ez végre sikerül, öles léptekkel bevágtatok a plázába. Pisilni. 

 Mitisakartam...

Ja, hogy micsoda hülyeség ez! Ugyanolyanok az utcák, az emberek, a helyek ahova járunk, ugyanúgy pislákol a lámpa a kereszteződés mellett. Ezt tudom. Mégis teljesen más érzés így látni, hogy már csak huszonhármat alszunk itt. Elköszönök, persze szigorúan csak magamban, hiszen nem a világvégére költözünk és biztosan jövünk még vissza gyakran, és még az is lehet, hogy visszaköltözünk majd egyszer, és biztos jó lesz majd ott ahova megyünk, és majd tartjuk a kapcsolatot. Hát azért én csak elköszönök magamban.

 Még soha nem költöztem másik városba.

(gondoltam ezt leírom még mielőtt megtörténik)