Apukám a vadonatúj öcsém kiságyát szerelte össze, én meg ott ültem benne, "segítettem" neki közben pedig Kovács Kati énekelte, hogy halegközelebb láááátlak...

Elsős voltam. Iskolába készülve a beépített szekrény tükrös ajtaja előtt álltam, míg anyukám túlszoros copfokba fésülte a hajam. Nem tudtam nyugton állni, mert Baccara szólt a rádióból...

Ez az egész, egyik délelőtt a Tizenöt nyár kapcsán jutott eszembe, és sorolhatnám életem számtalan többi emlékét ami zenékhez kapcsolódik. Amikor régi zenék jönnek elő, mindenkiben felszínre tör egy sor régi érzés is. Talán emiatt születnek a bezzeg hozzászólások. Hogy bezzeg régen még tudtak zenét/szöveget írni, és deszép volt az énekes/nő, a hangja, ruhája. És tudtak igaziból zenélni meg énekelni. Ezerszer színvolnalasabb, tartalmasabb, egyedibb volt. Nem ám mint most! Csak a dübörgés meg a tuctuc. Én is szeretem a régi számokat, mégis azt gondolom ez hülyeség. Sose volt még egyszerre, ekkora mennyiségű és ilyen sokféle zene ennyire könnyen elérhető. Aki ebből nem tud választani, az talán nem is akar. Inkább csak emlékezni szeret.

Napok óta először tettem ki a lakásból sajátkezűleg a lábom, és rögtön ezt találtam:

Jön a tavasz. Ez olyan jó! :))

Öt percen belül két poharat likvidáltam (egyiket egész apró darabkákra), alig 10 perccel később pedig a hűbőben taroltam. Ennek esett áldozatául többek között a majonézes doboz, aminek a tetejét törtem ripityára. Végül zárásképp (demostélleg. tehetek én róla, hogy ilyen erős a kezem? délelőtt még a kávéstasakot se tudtam feltépni) véletlenül széjjel szaggattam a szemeteszacsit. Asszem a takarítás lecsillapított.

Hökk... vagy miaszösz...  hát jól megleptem magam. Elkezdtem írni, a második szónál viszont véletlenül megnyomtam aaaa... nemtom milyen gombo(ka)t (hg) ami azt eredményezte, hogy egyszerre láttam a két "asztalomat", csak éppen harmadakkorában, és semmit nem tudtam velük csinálni azon kívül, hogy a blog.hut húzkodtam egyikről a másikra. Zavaros, tudom... hát már visszacsináltam, de most nagyon szeretném tudni, hogy mégis mit nyomtam meg.

Persze nem is erről akartam írni, hanem a lázról. Teljesen levesz a lábamról. Nem úgy, hanem kinyúvaszt. Sírok tőle. Olyan leszek amikor felmegy a lázam, mint a terhességem idején. Sírok mert egyedül érzem magam, mert a barátnőm megkérdi hozzon-e valamit, mert aranyos kisgyerek képét látom, mert nincs kedvem enni de mégiscsak kellene, mert nem hívnak vissza, mert többször is hívnak. Nem tudom ezt irányítani. Viszont egyértelmű, hogy máris jobban vagyok, mert ma csak kora délután itattam az egereket. Holnap pedig már nem leszek egyedül. Úgy fest átpasszoltam a cuccot a leánykámnak. Remélem mindenki más megúszta...

Ezeket már régóta meg akarom mutatni:

1, macsek a trafóház kerítésén

2, autómosó működés közben a kocsiból

Tököm tele a betegeskedéssel!