Az milyen piszokság már, hogy ideülök, miközben tudom, hogy nem lesz időm írni, mert leragadnak a szemeim és még inget is kell vasalnom, meg zsemléket vajazni, és tudom, hogy akartam mesélni valamit, de már fogalmam sincs mit, aztán meg mióta ideültem, azon jár az eszem, hogy mindjárt bedőlök a pihe-puha ágyikóba és milyen jó lesz nekem. Hűvösen, puhán körbevesz a takaró, én meg csupa libabőr leszek. Ezt úgy imádom!

 És végre az első idei motoros kirándulás is elérkezett. Már nagyon vártam. 

 Szeretek királykisasszony lenni. Szeretem, hogy azon kell rágódnom, süssek-e máskor is kiflit. Szeretem, hogy nem zavar a mosatlan edény a konyhában. Szeretem, hogy komolytalan, kicsi, lusta és unalmas vagyok. Most olyan jó így. 

 Ma este már csak szeletelt kenyeret kaptam a boltban. Senki nem szereti. Már úgyis akartam zsemlét sütni, hát csináltam egy adag kiflit. Nemtom, jobban tetszett ez a recept. Szóval lett 8 darab kifli. Azt hittem jó keményre sültek, mert a tetejük egész barna, és mert 15 helyett 30 percig sütöttem. De nincs baj, egész jó lett. Mindjárt megcsinálom holnap reggelire. Még nem tudom sütök-e máskor is? Attól függ mit mondanak a többiek. Igazából nem olcsóbb mint a bolti. Persze, igen, az íze és állaga sem olyan, de most minden azon múlik, hogy ízlik majd holnap.

 Megint nekifutunk egy újabb konyhaszekrény elhelyezésének. Pár hónapja már szó volt erről, aztán mindent benyomkodtam valahova és ezzel a témát lezártam. Most megint ugyanott állunk. Kell valami tároló mégis. Egyszerűen muszáj, mert már csak a szekrény tetején van hely, az meg nálunk olyan, mint a Toy Storyban a fölső polc. Ott minden elfelejtődik. Ugyanis nem érem fel. A virágokat már kimentettem onnan, most meg lepakoltam a maradék cuccot is. Nem zavar különösebben a rendetlenség, de nekem is jobban tetszik, ha minden konyhai eszköznek megvan a helye, és az a hely lehetőleg nem a konyhapult vagy az asztal. 

 2006 óta nézem őket. Május vége felé mindig eszembe jutnak, és ugyan nem ismerem őket, mégis izgatottan várom, hogy ki mennyit változott egy év alatt. 

Nemnem, nem az a bosszantó, hogy hány száz kilót pakoltunk arrébb hányszor. Hanem az az igazán bosszantó, hogy szervezetlen volt az egész, és egyszerűen robotnak néztek. Mert ha tisztességesen tájékoztatnak, vagy kiosztják feladatnak, akkor nincs gond. Tudjuk, hogy két hetünk van mindent otthagyott cuccot összeszedni, átválogatni, szemétbe, zúzdába, irattárba tenni. Megszerveztük volna. De így...  

Eh, nincs is kedvem leírni. Lényeg, hogy duplán kellett átrakni a cuccot, és amíg tartott, minden nap megszakadtunk. 

Na és, hogy miket találtunk... 

 Kéne az a gondolatdiktafon mégis. Vagy legalább, hogy 2-3 órával hosszabbak legyenek a napok...

 A blog indulása óta az összes PI: 5513

 Anyukáméktól jöttem ki épp, és a ház előtt ott állt a legfölsőn lakó szomszéd 3 gyereke. A fiúval egykorúak vagyunk, még együtt mentünk beiratkozni a középiskolába. Most ott állt a lánytestvéreivel együtt. Külön-külön is irtó rég láttam őket, így hármasban meg vagy 20 éve. Szíven ütött a helyzet, de nagyon jó volt. Úgy sajnáltam, hogy nem tudok beszélgetni kicsit velük. Siettem haza. 

Annyira siettem, hogy nem is vártam a liftre. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, de az első emeleti fordulóba érve megtorpantam. Valaki egyszerűen odaszart. Nem lehet ezt szebben mondani. Fura, mert a lépcsőház teljes fala üveg. Nem értem én ezt. Nos, ez a helyzet (meg a szag) szintén szíven ütött. De ez nem volt jó. (Nem, nem mentem vissza feltakarítani, nem bírtam rávenni magam)