Mikor hosszú hónapok után véletlenül összefutsz egy kedves ismerőssel, és ő azt mondja, nem sokat változtál.

 A legutóbbi pénteken sikerült nyitott sliccel bemennem dolgozni. Úgy mentem ki itthonról a buszmegállóba, úgy álltam a buszra várva, úgy utaztam, úgy szálltam le, úgy villamosoztam, úgy szálltam át a hévre (mekkora marhaságokat mondok, már majdnem egy éve nem szálltam hévre) metróra, úgy vásároltam reggelit. És micsoda meglepetés volt mikor észrevettem! 

 Ez a harmadik hét, hogy vasárnap kivasalom az összes inget, nem csak a következő napra valót. Lehet, hogy beteg vagyok.

 Chippendale. De nem a bútor.

 elhallgattathatatlan

Múlt péntekig még leírhattam volna, hogy sosem volt műkörmöm. Hivatalosan még most is leírhatnám, de szerintem ez akkor is az. Gyakorlatilag annyi a különbség, hogy amit viselek kevésbé vastag, és nem nyúlik túl a saját körmeimen. Hogy miért? Nem is tudom. Csak ki akartam próbálni, talán pont azért, mert még sosem volt. Csábított, hogy hetekig lehet szép anélkül, hogy hozzá kellene nyúlnom. Csillog, de mégsem túl feltűnő. Készítés közben azt a tanácsot kaptam, hogy minél tovább megmaradjon újszerűnek, a házmunkát végezzem kesztyűben. Igyekeztem így is tenni.

Nem lesz több műköröm-szerűség. Ezt a hétvégi pusztításom alapján bizton állíthatom. Az eredmény: egy talpaspohár, két magas vizes (az egyik kb. százezer kisebbnél is apróbb szilánkkal borította az egész konyhát), egy bögre, egy kistányér, és ráadásul úgy néztem ki, mint rf*Dexter mamája. 

rf: rajzfilm

 A reggeli rohanásban otthon felejtettem a pénztárcát, hajkefét, rágógumit, és ami a lényeg, a zeneeszközt is. Tudtam, hogy nem lesz jó vége. Délután beültem a busz hátsó ficakjába. Mikor leült mellém a két kedves és szép leányka, még nem sejtettem. Semmit. Az első 10 percben édesen leültek, édesen néztek kifelé a fejükből és édesen csacsogtak semmiségekről, suliról. Főiskola. Egyetem. Nemtom. Annyira nem is érdekel. De hallom. És csak csacsognak tovább. Próbálom a könyvem sorait figyelni, hát nehéz. Csak csacsognak, és hiába nem szeretném, viszonylag intim információkat szerzek Katáról, Zoliról, karácsonyi ajándékozás balhéról, smárolásról, aztán gyakorlati tanácsok következnek. (pl. utazáshoz csak olyan könyvet, amit nem sajnálsz, ha gyűrődik, tehát kölcsönzöttet) És csak mondják az édes kis hangocskájukon, nekem meg beszivárog a fejembe, nem tudom ignorálni, a hangok befurakodtak a betűk és a fejem közé, nem hagynak helyet másnak, szeretném nem hallani, szeretnék inkább ott lenni a zöld szalonban és megtudni, hogy ki a gyilkos. De alighanem itt ülnek mellettem, a hangulatomat tették hidegre és csacsognak szakadatlan. Mi lesz velem a fülhallgatóm nélkül? Hogy fogok megmenekülni? Talán van remény! Talán ha becsukom a szemem, jó alaposan és hosszasan. És mindössze arra kell figyelni, hogy ne maradjon nyitva a szám és ne horkoljak. 

Bőszen nyomja a nemlétező gombot (kétszer is) az érzékelős zebránál.

A hatos helyett az F betűt nyomkodja a liftben és csodálkozik, hogy az nem indul sehogysem.

Sokszor helyett azt írja, szokszor. 

Határozottan mutogatja az ellenőröknek a bérlet hátoldalát (azok persze hülyének nézik).

Kimegy csekket befizetni és nem visz magával pénzt. Se csekket. 

 Még egyszer sem volt a lábamon valódi balettcipő. Sőt! Nem valódi sem volt.