A feláldozhatók

Oh, azok a régi szép idők, amikor még igazi férfiak vívtak igazi háborút az igazi nőkért...

Tőzsdecápák2

Jó film az, de télleg, és ha nem lett volna olyan rohadtul unalmas, egész biztosan végig is tudtam volna nézni.

Eredet

Túl bonyolult egyetlen mondathoz, ugyanakkor a bosszantóan egyszerű vége miatt egyelőre azt sem tudom eldönteni, hogy tetszett vagy sem?

Machete

Huh, nagggyon forró!

Azt bírom az életben, hogy mindig okoz meglepetéseket. :)

És szerintem ez így lesz a végéig.

Az előző bejegyzéshez annyit, hogy (seggnyalás nélkül mondom) mindig csodáltam azokat a nőket, akik a gyereknevelés mellett a lakást is rendbentartják, főznek és szeretgetik a férjüket. Netán dolgoznak is, és még adnak is magukra. Számomra ez egyszerűen kivitelezhetetlennek tűnik. Én már nem is próbálkozom (najó, igazából nem túl sokszor próbálkoztam, lusta vagyok). Amíg a gyerekek kicsik voltak, szinte állandó volt a kupleráj. Persze ma már könnyebb nekem is, mert a gyerekek megnőttek és jól tudják, hogy anyikájuk milyen. :)

Az, hogy mindezt miképpen lehet megcsinálni, nekem örök titok marad.

(Az meg aztán egyenesen hihetetlen, hogy vannak olyan nők is, akik társ nélkül is képesek minderre.)

Bizony nehéz az élet. És fárasztó. :)

Hogy mikor szeretnék magas, karcsú és szőke lenni? Hát például minden reggel nagyon szeretnék, attól kezdve, hogy beállok a buszra várók tömegébe, egészen addig míg fel nem jutok a buszra. Vagy legalább tolakodni tudnék!

:)))) (jobb híján, mivel a kuncogást nem igazán lehet ide beragasztani)

És köszönöm! Mindenkinek! :))))

Kitöltöttem ezt

Bár az eredmény szerintem csak pillanatnyi formát mutat, ha máskor csinálom, lehetett volna jóval rosszabb, vagy picit még ennél is jobb.

Akartam írni egy bejegyzést. Jó hosszú címet is adtam neki, mert komoly bánataim voltak. Három is. Egyiket már elfelejtettem, másik már nem idegesít, a harmadikat meg éppen igyekszem megoldani. Mert az úgy volt, hogy kiakadtam. Több mint két hete kezdtem el az előzőt írni és azóta sem bírom befejezni. Alig volt időm, azt is elfoglalta az osztálytalálkozó szervezése. Vagyis inkább az emiatti levelezés. És ebből jött a másik bánatom. Megszervezzük/zem pont akkorra, mert ő akkor jön haza, erre bejelenti, hogy ha nem baj, hozná két barátnőjét, akik jönnek vele haza. Levele végén finoman utal rá, hogy nélkülük valószínűleg nem jön. Szerintem pedig két (kettő) felnőtt embert egész nyugodtan el lehet passzolni pár órára, még akkor is, ha külföldiek. Senki nem hoz magával házastársat, barátot, barátnőt, havert, ismerőst, szomszédot. Nem akkora hatalmas baj, csak amolyan átmeneti bánat volt, már nem zavar.

Ma láttam egy fiatalembert. Vékony, magas, fekete cuccban. Haja hátul összefogva. Arca is hosszúkás, amit az állgödre alatt kezdődő szakáll csak kiemelt. (Itt kell megjegyeznem, hogy pont ma reggel láttam a metrón viszonylag közelről egy szakállt, hosszú szakállt, fura szakállt. Kinézetre nem a szokásos sprőd, szakállszerű szakáll, hanem inkább mintha erős szálú haj nőtt volna viselője állára. Olyan 6-8 centi hosszú lehetett és selymesen csillogott. Fura. Átfutott rajtam, hogy vajon milyen lehet tapintásra, és, hogy mit szólna, ha megkérdezném, hogy megfoghatom-e? Aztán inkább nem csináltam hülyét magamból.) Kecskeszakáll. Az volt neki. Szóval állt a buszon és kapaszkodott.

Kerek hónap múlva osztálytalálkozó. Ma egész délután ez a szám ment a fejemben. Naná, hogy belegondoltam... húsz év. Sok. De tényleg nagyon sok. Számlálhatatlan dolog van a fejemben róla, akad pár tucat képem is, és néhány kedvenc ruhám a szekrényben. De ami megvolt húsz éve is, ami azóta is folyamatosan velem van és használom, az csak egy maradt. É.P.