Elég rossz napom volt ma. Annyira rossz, hogy még ezen is bírtam sírni. (Pedig nem olyan rossz film ám, attól függetlenül nem az, hogy a végét kicsit egész másképp is megírhatták volna. Bár amerikai, vagyis akkor meg biztos azon méltatlankodnék, hogy nahát micsoda dolog, nem is tapsoltak a végén. Utálom, ha tapsolnak.) Sőt, annyira rossz, hogy megállíthatatlanul előtört belőlem a lírai énem, annak is a nyúlósabbik fele és olyanok jutnak eszembe, mint pölö: az élet olyan mint egy fürt szőlő. Jönnek az édes, lédús falatok. Néha egy-egy savanyú, vagy kisebb szem is akad, nem érdekes, attól még fincsi. Aztán egyszercsak teljesen váratlanul jön egy ilyen:

Ez egy pillanatra azért lefagyasztja a mosolyt az arcról, de van ilyen, hát attól még a többi azért édes. Aztán mikor újra elkezdi értékelni az ízeket az ember, akkor meglátja ezt:

És itt aztán hiába minden, mondhatja bárki, hogy nem érdekes, a többi része isteni, ettől hosszú időre elmegy a kedve az embernek az egész szőlőtől, úgy ahogy van.

Ilyen hülyeségek kezelésére kell egy kis nevetés, úgyhogy le is írom mindjárt amit a hét közepén követtem el, mert azon azóta is muszáj röhögnöm.

Azúgyvolt, hogy kaptam cipőt a lábamra. Igaz, hogy nem fekete körömcipő, de én nem akkor veszek cipőt amikor kell. Kicsi a lábam, keskeny és lapos lábfejjel, akkor veszek cipőt, amikor éppen kapok. Szóval ott állt a piros cipellőm (bocs, muszáj megjegyeznem, hogy első viselésekor úgy éreztem magam, mint a lány, aki ledobta a sárba a friss kenyeret és arra lépett, nehogy sáros legyen a piros cipőcskéje.), szorosan a szék mellett. Nekem muszáj volt sietnem. Csak gyorsan, gyorsan. Rohantam a mosdóba, a gépemhez, hogy kikapcsoljam, aztán futottam tovább átöltözni, végül csak a cipő volt hátra. Villámgyorsan hajoltam le érte. És kb. kétszer olyan gyorsan pattantam vissza. Először azt sem tudtam hol vagyok és mivan. Most mivan? Csak néztem egy hűdenagyot és éreztem, hogy valami kurvára fejbebaszott irtóra homlokon vágott. Egy pillanatig a hihetetlen csodálkozás öntötte el az összes porcikám, megállt az idő és csak az agyam működött lázasan, hogy összerakja a képet. Mi is van most? Aztán egyszerre az a rettenetes sejtésem támadt, hogy szerintem én teljes erőből lefejeltem a széket mikor lehajoltam a cipőmért. Ekkor már határozottan inkább fájdalmat éreztem, mint csodálkozást. Azt hiszem először kínomban röhöghettem, aztán viszont újra lejátszódott bennem, az eset. Éreztem a poént, sőt roppant viccesnek találtam. Annyira viccesnek, hogy alig tudtam abbahagyni a nevetést és megnézni a tükörben a homlokom. A következő hullám akkor jött,  mikor megláttam egy jókora piros foltot a két szemöldököm között. Egyfolytában nevettem, egész estig. Két napig fájt, ha hozzáértem, de egyáltalán nem baj, azóta is minden egyes alkalommal sírok a nevetéstől, ha eszembe jut mit csináltam.

Elérkezett a nap amire már régóta vágytam. Miután zsinórban háromszor sikerült értékelhető minőségű rizst főznöm kissé még félve, de boldogan mondom, úgy tűnik megértem a feladatra. Pillanatnyi boldogságom forrása még - a rizsen kívül - a hűtő tetejére helyezett viaszvirágom, ami észrevétlen két hosszú és egy rövidebb hajtást hozott, tele apró levélkezdeményekkel! De én most észrevettem. Úgy örülök! :)

És mivel ilyen emelkedett hangulatba kerültem, úgy döntöttem itt az ideje nyilvánosság elé tárni féltve őrzött gyűjteményem. (Igen,a cukorkáimról van szó, amit nagyban: itt .) Íme:

El akartam mesélni, a múlt hetet,mert annyira jó volt! Aztán elbizonytalanodtam kicsit. De hát ez az én naplóm, márpedig a múlt hét annyira jó volt, hogy később is emlékezni akarok rá. Szerdáig persze semmi. Szinte semmi. :) Csak munka meg egy kis levelezés. Meg kíváncsiság. Nagyon is kíváncsi voltam, hogy mit fogok enni, mert egyetlen forint sem volt nálam. Viszont csütörtöktől....

Először ilyen szépet kaptam (fogalmam sincs mi történt a kiszolgálólánnyal, soha nem kaptam még ilyen igazi, mintás kávét):

 Aztán találtam egy ötszázast a táskámban. Juhéj!

Péntek mindenképpen jó nap, táncolok meg minden, de most ráadásképp teljesen rendben volt az öltözékem.

Szombaton a barátnőm lehívott a ház elé. Lazán behajtott, kipattant a kocsiból, azt mondta ajándék, és ezt nyomta a kezembe:

Tudta, hogy szeretnék egy ilyen medált és gondolt rám. Aztán volt ugyan egy aprócska konyhai balesetem, de a délutáni séta és filmnézés a gyerekekkel, teljesen elfeledtette.

Vasárnap ebéd után elindultunk gurulni egyet. Ez már így is annyira jó volt, hogy alig bírtam magammal, de a csúcsot a meglepetés gokartozás jelentette. Csak egy menet, de végig vigyorogtam.  Levezetésképpen este anyukám zárta a hetet egy rakás koktél- és barbapapa-paradicsommal (nem tudom, hogy hívják ezt a sárga körtealakút. Vagy inkább tekebábura emlékeztet.) Nem tudok többet mondani, elképesztő hét... szeretem a jó meglepetéseket.

Mi emeletesben lakunk. Mellettünk kisebb lakótelep az egyik oldalon, családiházas rész a másik irányban. Minden nap halljuk a kakaskukorékolást, de személyesen még sosem találkoztunk.

Egy reggel elindultam a bevásárolni. Közben mélyen elgondolkoztam, hogy hány sört vegyek a családi bográcsozásra amikor meghallottam az ismert kukorékolást. Nagyon is közelről harsant a fülembe s önkéntelen odafordítottam a fejem. Megláttam. Ott sétált peckesen tőlem pár méternyire. Elég furán mutatott a panelház előtt, gondoltam megörökítem a piros taréját.

Az állat azonban nem kívánta, hogy megörökítsem és látszólag tudomást sem véve rólam tovább sétált, keresztül a következő sor bukszuson. Én követtem. Akartam azt a képet róla!

Próbáltam észrevétlen közelebb kerülni hozzá, de sehogysem sikerült. Ő csak ment ment tovább, át egy újabb sor bukszuson. A bokor takarásából igyekeztem mégis valami olyan képet elcsípni, ahol látszik az a piros taréj. Nagyon, nagyon csendben voltam. Szinte lélegzetet sem vettem, igyekeztem eggyé válni a levelekkel. Lélegzetem mint a reggeli szellő, kezem mint a bokor ága, a fotómasina, hát az csak egy fotómasina volt. Őkelme közben megállt, 3 lépésre tőlem a bokorsor másik oldalán. Ujjam a gombon. És akkor, akkor pontosan abban a pillanatban amint lenyomtam, egész egyszerűen megfordult. Fenébe! Megfordult és egész pontosan eljátszotta ugyanezt visszafelé is.

Remek móka volt! Azóta is nyitott szemmel járok. Remélem még összefutunk!

É.P. ragaszkodott hozzá, hogy beszerezzünk egy szobamérleget. Én ugyan válltig győzködtem, hogy semmi értelme, de ő már régóta szeretett volna egyet. Állítólag. Hát mindegy, megvettük, hazahoztuk, kicsomagoltuk, ráálltam. Egyelőre maradhat. Aztán majd meglátjuk, hogy viselkedik.