Délelőtt füstszag kanyargott be az ablakon. Szeretem érezni. Minden évszakban más emlékek jönnek elő tőle. Akartam írni, hogy ugyanarra az illatra, de ez nem igaz, minden évszakban más a füstszag. Az őszi, kicsit kesernyés, didergős, de mindig romantikus, köszönhetően annak a november eleji lopott rózsának. (Ja, hát szép is az a második első szerelem! Lehet sétálgatni estefelé kéz a kézben, találni egyetlen szál csodásan kinyílt hatalmas rózsát, megszagolni, hazamenni, fél óra múlva az ablakon kopogtatást hallani és a rózsát ott találni.) Naná, hogy lepréseltem. Hát rózsalelkű királykisasszony voltam akkor még!  A téli, az az új év füstje. A jéghideg levegővel együtt csavarja az orrom. Valahol tüzet raktak. Ha lehet benne érezni a megpörkölődött bőr szagát is, akkor valahol disznótor van. Ha nem, akkor fogalmam sincs mit égetnek. Tüzet ilyenkor? Sosem értettem miért. Csak az biztos, hogy csípős, és szeretnék tőle a tűz mellé állni.  A tavaszi füsttel húsvét előtt lehet találkozni, főleg reggelenként. Langyos szél hozza, rendszerint a füstöltsonka, kolbász, tojás, cékla, kalács, virágzó kopasz fák, képeivel (na összefutott a nyál a számban, de nem a fáktól), meg azzal, ahogy hetedikesen gondosan besütöm a hajam, és tökéletes loknikkal, moccanatlan várom A Lovagot. Ő meg nem jön el. Sőt. Többé egy szót sem hallok felőle. Pedig egy igazi kalocsaimintás tojást tettem félre neki. Ez már annyira régen volt, hogy kedves emlék lett belőle.  És végül a legjobb, a nyári füst. Az aztán a csudajó! Nyáron a nagymamámnál a felnőttek jó kis tüzet raktak a hátsó udvarban álló katlanba. Onnan jött a füst. A bádogkádat majdnem telihordtuk a kútból, aztán jött a mamám, néhány vödörnyi lobogó vízzel. Kizárólag melegvízben fürödhettünk, nehogy megfázzunk. Volt, hogy hárman pancsoltunk egyszerre. Amikor kicsit hűlt, jött az újabb eresztés. Persze nem szálltunk ki, csak a kád másik végébe húzódtunk. Ott visítoztunk, közben meg a mama vagy a papa mondogatta, hogy vigyázz, forró, és öntötte a másik végén az utánpótlást. Egész délutánokon át fürödtünk. Aztán az is van még, hogy nyaranta bográcsozunk. Vagy grillezünk. Először csak a tűz van, hogy jó vastag parázs legyen belőle. Aztán készül a halászlé, gulyás, pörkölt, pacal, vagy csak rács kerül a tűz fölé, arra meg hús, paprika, virsli, a parázsba meg hagyma és krumpli. Farkaséhesen üljük körül a hosszú asztalt, és zsongás van, sötétedés után meg lángnyelvek nézdegélése. Ez a legjobb.

Egyszerűen nincs meg, hiába keresem. Persze valószínűleg én keresem rosszul. Már reggel eszembe jutott az a film, amit még valamikor a télen néztünk. Akarom tudni mi volt a címe és ki játszott benne. Egy lányról szólt, aki rákos lett. Mikor megtudta, hazament, körülnézett, aztán szó szerint kilépett a saját életéből. Hat-nyolc hetet adtak neki. Kibérelt egy szellős, világos lakást és többé ki sem akart mozdulni belőle, az élet mégis eljött hozzá. Igen, a végén elénk ül a hepiend, és igen, mese, amit én nagyon szeretek! Azért is megkeresem...

Érdekes ahogy haladok visszafelé és nézem a filmeket. Egy-egy pillanatra átfut vagy megül rajtam a hangulata azoknak amelyek hatottak rám.  Sok film, sokféle hangulat.

És végre megvan! Nekem nyolc volt: The Guitar