Éppen a képeimet válogatom. Melyik lenne alkalmas háttérnek? Közben rátaláltam a Gladiátor zenéjére. Nem tudtam megnézni azt a változatot, amelyik a film képeire készült. Nem akarok most elérzékenyülni.Gyerekeim ma voltak birkanyíráson, hogy "szépek" legyenek a tanév kezdése tiszteletére. Én meg tegnap voltam, hogy "szép" legyek, pont

Az esküvőm előtt fodrászt kerestem. Eleinte kényelmesen, aztán kétségbeesetten. Az a vád nem érhet, hogy nem készültem rá, mert már az előző télen elkezdtem kutatni. Derékig érő, sok hajam volt. Első körben a rokonok fodrászait teszteltem, aztán az ismerősökét, végül találomra mentem be egy-egy fodrászatba. Én csak kontyot szerettem volna csináltatni. Még csak különösebb speciális elképzelésem/igényem sem volt. Csak egy konty. De nem ment nekik. 5-6 fodrásznál jártam. Fele próbálkozott, a többiek csak rámnéztek, és sajnálkozva lemondták. Már csak 3 hét volt hátra, úgy voltam vele, hogy legfeljebb kibontva viselem. Azért még beugrottam az akkori munkahelyem mellett véletlenül talált üzletbe. Aranyos kislány fogadott. Mondom: konty. Erre ő: hát persze. Milyen legyen? De, mondom: esküvő. Erre: semmi gond! Kétszer voltam nála kontyot fésültetni. Egy őstehetségre bukkantam! :) Esküvő, a frizura tökéletes. Lakodalom, a frizura tart. Nászéjszakahajnal, a frizura még mindig tart.  :) Másnap délután szedtem szét. Azóta ő a fodrász. A Fodrász! Kiválóan vág, mindig ismeri az aktuális trendeket, de ami a legfontosabb, ugyanolyan gondos, mint az első pillanatban volt. Igaz, hogy ma már két hétre előre kell gondolkodni, ha szeretnénk hajat vágatni, de az biztos, érdemes rá várni, aki a kezei közé kerül, rosszul nem jár. A hosszú évek során barátok lettünk. A három nagyon barátom közül ő az egyik. Hozzá jár az egész család. Ő vágta le a gyerekek haját már az első alkalommal is. Látta, ahogy felnőttek, mindig tudtuk épp mi történik a másikkal, és követtük az összes munkahelyére. Mindannyian szeretjük. Időnként együtt bulizunk, néha beülünk ketten egy kávéra s beszélgetünk sokáig. Eljön hozzánk és mi is hozzá. Segítünk neki ha tudunk és szüksége van rá, mert szeretjük és a barátunk, s ő viszont. Éppen ezért vagyok annnnnnyira mérges rá, mikor nem akar pénzt elfogadni tőlünk a munkájáért. Nem szeretem, hogy minden alkalommal eljátszuk, ugyanazt a darabot. Én kérdezem mennyi lesz, ő meg húzza az időt, aztán azt mondja, hogy majd megbeszéljük. Meg azzal jön, hogy mennyit segítettünk neki. CCC... de ő ugyanúgy segít nekünk, amiben tud. Egálban vagyunk. A munka más lapra tartozik. Igazam van, vagy igazam van?

Vannak az életben titkos dolgok, melyek csak a beavatottak számára érthetőek. Olyan természetfeletti rejtélyek, amiket én még nem tudok felfogni. Lehet, hogy egész életemben nem leszek elég érett ahhoz, hogy ezeket a titkokat megismerjem. Igyekszem felnőni a feladathoz, de bizony ez erővel, ésszel nem megy. Itt tanulási folyamatról, tapasztalatszerzésről, bölcsességről van szó. Ha méltó leszek, talán egyszer megtudhatom én is…

Hogy hova is tűnhet az ember szemöldökcsipesze egy bezárt táska zippzáras zsebéből?

Hogy a fenébe csináltam, hogy az egyik mélfiókom elfogadja azt a jelszót, ami a kötelezőnél kevesebb karakterből áll?

Hogy lehet mindig 1-2 magányos zokni a fiókban, mikor mindet párosával mosom és teregetem?

Van-e olyan, aki tud nekem ezekre a kérdésekre választ adni? :)

Az elmúlt hétvégén valami varázslat történt, mert 2 és fél napba belefért minden, ami valamilyen szempontból fontos. Kis éjszakázás, kis lebegés, pihenés és pihegés, közben valahogy helyére került a konyhában egy függöny, eltűntek a dobozok és újságok a székről, rend rakódott a kisszekrényben, fiókokban, kaja is került az asztalra, futottunk egy újabb kört cipők és iskolatáskák után, egyedül is voltam kicsit, mindemellett pedig összejött a család és a közös ebéd után együtt töltöttünk egy hosszú délutánt. Sikerült néhány újabb fotoalbumot feltöltenem (egyszercsak szöveg is lesz hozzájuk), bónuszként pedig elkezdtem a naplómat is babrálni. Fogalmam sincs, hogy jött ez így össze. Bár az is igaz, hogy ha valaminek meg kell történnie, a körülmények -cseppet sem meglepő módon- mindig a legtökéletesebben alakulnak.

Már 2005 óta szeretnék egy normális női körömcipőt. De nincs. (vagyis eddig nem volt) Kicsi, keskeny és lapos a lábfejem, soha nem kaptam magamnak cipőt akkor, mikor épp szükség lett volna rá. Mindig akkor vettem, amikor találtam a lábamra illőt. Szeretem a szép cipőket. Nekem nagyon jó kis cipőim voltak nincs okom panaszra. Ha nincs olyan, ami tetszik, akkor inkább nem veszek. A kilencvenes évek második felében nem volt csizmám, mert nem voltam hajlandó bakancsot húzni. Mikor a gyerekek születtek, észrevettem, hogy nőtt a lábam. Mielőtt bárki azt mondaná, hogy nem is, mert csak szélesebb lett…. Nem. Az én lábam, én tudom. Ha nem nőtt volna hosszában, csak széltében, akkor a kedvenc sárga szandálomat nem kellett volna kidobnom. Persze az is igaz, hogy a nászúton kapottba viszont belenőttem. Nagynénémnél töltöttük a nászutat. Külföld, világváros, egy teljes utcányi cipő. Mielőtt kiutaztunk, utaltam rá, hogy nem nagyon kapok cipőt, erre ő azt mondta, hogy márpedig -ha törik, ha szakad- venni fog nekem egy szandált, mert az tuti, hogy náluk lehet kapni ekkorát is. Mert ennyi cipő között csak van egy, ami jó rám. Egy délelőtt meg a fél délután ment el arra, hogy cipőboltba be: szandált keresünk. Nincs. Cipőboltból ki. Eleinte még próbálkozott a nagynéném, aztán már csak bementünk, megkérdezte, hogy van-e akkora, és fordultunk is ki, ugyanazzal a lendülettel. Teljesen kikészültünk a mászkálástól. Végül elvitt egy más részére a városnak, s azt mondta, ha ott sem lesz, akkor ennyi. Becaplattunk, végignéztem. Volt ami tetszett, de sajnos nagy volt. Nem túl nagy, de azért mégis. Erre a boltos pasas aszongya, hogy semmi probléma, elviszi a szandált, aztán úgy 10 perc múlva vissza, és mondja, hogy próbáljam újra. Beragasztott nekem pikk-pakk egy plusz betétet. Így -bár kicsit hosszú volt- már tartotta a lábamat, és sikerült szandálhoz jutnom.

Hát, legalább ilyen kellemes meglepetés ért, mikor tegnap -végre 3 év után- kaptam magamnak körömcipőt! :)

Ennek igenis örülni kell! Még akkor is, ha nem fekete és nem olyan magas a sarka, mint én szeretem. Szép, mert egyszerű, és piros és van orra! :) Az elmúlt években, nem kaptam orros cipőt. Esős vagy hűvös időben pedig, ez elég hasznos. És ráadásul, az orra egész kellemes fazonú. Nem az a hoooosszú, és nem is a teljesen kerek. A boltban ezek kívül még egyetlen pár magassarkú 35-ös női cipő volt. Úgyhogy: megszereztem!

Mikor megnőtt a lábam, azt hittem, hogy könnyebb dolgom lesz, de valahogy a cipők is nőttek. A 36-os cipők még mindig a csónak kategóriába tartoznak. 36-os alatt egyébként elvétve lehet női cipőt kapni, ha van, akkor az sok pénzbe kerül. Nekem pedig nem szabad sok pénzért cipőt venni, mert egyáltalán nem tudok vigyázni a cipőimre. 

Örülök, az új piros cipőmnek!