Ülnek az étkezőasztalnál. Én a konyhából hallom az alábbi mondatokat:

- Ne ülj oda, az apa helyeeee!

- A zapa most nincs itthon, tehát én vagyok a férfi a házban, én ülök ide. Te meg ülhetsz anyika helyére.

Aha. Már tudom ki a férfi a házban. :) Egyébként rendrakás címszó alatt játszanak hol egyik, hol másik szobában. A gyerökön az én hosszú fekete bőrkabátom, amelyikben tavaly meserdetektívet alakított farsangkor. Kérdeztem mikor óhajtja levenni, mire tájékoztatott, hogy a nap további részét a bőrkabátban tervezi eltölteni, és ecsetelte, hogy milyen kényelmes és férfias viselet. Meg amúgyis; már majdnem jó rá. :) A kicsi meg készített neki papírból cilindert. Csoda, hogy még nem jutott eszébe előkeresni a piros kendőt, meg a pipát hogy teljessé tegye a képet. Hegedűnk hálistennek nincs.

Tegnap délelőtt, találtam egy bugyit az utcánkban. A földön hevert.

Azóta eltelt egy nap... tegnapelőtt 10 óra körül indultam a városba. Az ominózus ruhadarab -a szomszéd ház előtt- az útteseten hevert. Eldobva vagy elveszítve, nem tudom. Előítéleteim vannak. Szokás szerint. Fekete bugyi. Illetve bugyinak csúfolt izé. :) Én nem szeretem ezt a fazont. Eleje apró háromszög, rajta strasszból kirakott szív, a többi csak pánt. Úgy hívják a nevét, hogy zsinórtanga. Igen-igen kevés nőnek áll jól. Szerintem. Vagy mégsem. Valószínűleg csak számomra tűnik így. Nekem is van 2db hasonló a fiók legmélyén. Úgy kaptam (Sosem gondoltam, hogy anyukámtól kapok ilyesmit és fogalmam sincs milyen meggondolásból válaszott nekem épp ilyet.) de egyáltalán nem tervezem a használabavételét. Egyébként bugyimániás vagyok. Öööö... azt hiszem, az vagyok. Ha 70 bugyi (+/-5) hever a fiókban az már mánia? Nem nagyon emelkedik a szám, mert állandóan cserélődnek. Mindig vannak kedvencek, némelyik egész soká marad, és van amelyik csak 2-3 hónapig bírja. Vagyis én addig bírom. De elhagyni még sosem volt szerencsém egyiket sem. :) És még egyet sem kellett eldobnom azért, mert letépte rólam valaki. Ezt néha kicsit sajnálom. Á nem mégsem. Most, hogy végiggondolom; nagyon sajnálom. :) Kedvencem a francia fazon, lehet hosszabb/rövidebb szárral, csípőig éppencsak, vagy akár derékig is felérő. Csupacsipke, selyem, pamut, kevertszálas, ritkán sportos, inkább rafinált. Nyáron rendszerint tangára váltok a meleg és a vékony ruhák miatt, bár engem igazán nem zavar, ha szemmel érzékelhető vonal húzódik a fenekemen. Az úgynevezett hagyományos fazon az egyetlen, ami teljesen kimarad. Azt nem csípem. Még mindig emlékszem rá, hogy középiskolában is mennyire utáltam. Túl laza ahhoz, hogy ne csúszkáljon, és túl sok benne az anyag ahhoz, hogy kényelmes legyen bármely helyre becsúszva is. Hogy ki milyen bugyit favorizál, attól függ, melyik áll jól. Hogy melyik a legelőnyösebb fazon, azt mindig az éppen aktuális alak határozza meg.  (Nem az, amelyik lehúzza. :) ) Ez a néhány négyzetcentiméternyi anyag elárul ezt-azt viselőjéről, ugyanakkor -jól megválasztva- igen sokat takarhat, formálhat is ahol szükséges. Összefoglalva: a bugyi fontosságát, az általa takart részek indokolják. Minden alkalom, lelkiállapot és ruha más bugyit kíván, tehát a 70 bugyi (+-5) nem sok. Akkor pedig nem is mánia. Akkor pedig minek erről írni? :) A tegnapelőtti fekete bugyit nem igazán sajnálhatta/hiányolta gazdája. Még tegnap este is ott láttam az úttesten.

Ezt most ide be. Csak mert épp hallgattam.

Barátnőmtől kaptam. (Csipázom a buciját rendesen :)) ) Barát az ilyen? Csak azért állok szóba vele ezek után, mert ő is úgy kapta valakitől. :)

Ma a metróban odalépett hozzám egy hölgy. Papírok és toll volt a kezében. Szinte sosem akarok kitölteni semmilyen visszautasíthatatlanul előnyös ajánlatot, de most valahogy hagytam, hogy beszéljen. Nagyon rövidke ív volt, 3 kérdéssel nagy általánosságban a munkáról. Egyszavas válaszokat várt. Meg is kapta, aztán kérte a telefonszámomat. ?? És ha én azt nem akarom megadni? Azt mondta, akkor ő egy vasat sem kap, és kapnék állásajánlatokat. Mondtam neki, hogy nem akarok állásajánlatokat kapni (nem is tudom milyen személyreszóló ajánlatokat adhatnának a 3 válaszom alapján). Erre viszonylag feldúltan elrohant. Nagyon kellemetlen érzés volt, de akkor sem adom meg a telefonszámomat. Azt csak az ismerőseim tudják. Akiket ismerek. Nem látásból és messziről. Nem is tudom miért telefonszám kell? Miért nem kérnek mélcímet? Azt én is adtam volna. A másik meg, hogy vajon nem lenne érdemes előbb tájékoztatni, hogy telefonszámot fog kérni a végén? Jó, persze, akkor sokan élből elhajtják, értem én, hogy csak a munkáját végzi, de ez így akkor sem volt jó.

Buszoztam ma. Szokás szerint a hátsó sorban találtam meg a helyemet. Az ablaknál szeretek ülni, feltéve, hogy akad szabad hely. A sor túlsó végét már elfoglalta egy jó erős fiatalember. Félliteres üdítőt fogott, épp ki akarta nyitni. Persze láttam, meg ő is engem. Megpróbálta lecsavarni a kupakot, de nem ment neki. Tiszta hülyeség, de automatikusan nyújtottam a karom felé, és (szó nélkül) kértem a palackot, hogy megpróbálhassam én is kinyitni. :) Elég komikus helyzet, de az méginkább, hogy ő meg vette az adást és azonnal átadta. Mi tagadás, tényleg ránőtt a kupak, hát persze, hogy én sem tudtam kinyitni. :) Mosolyogva közölte, hogy: azért megijedtem volna. Miután visszaadtam, újra megpróbálta kupaktalanítani, közben mindketten csodálkozva nevettünk. Végül kicsit szomorkásan, bontatlanul tette vissza táskájába. :) Sajnos nem volt nálam se kisbicska, se olló, nem segíthettem. Azt hiszem kellene rendszeresíteni bele. Mármint a táskámba. Igazán elférne a mokkáskanál só-cukor, szívószál mellett a konyhasarokban. :)

Ülünk a vacsoránál. A gyerök nagy mókamester, viccet is mesél elég gyakran. Van is adottsága hozzá, nevetünk jókat. Most éppen azzal büszkélkedik, hogy: két pösze moszat beszélget. Mondja, maga moszat? Nem, én magam moszok. Nagyot kacag és vele nevet a kicsi is. Kérdezzük érti-e? Peeersze. Erre az apja (nem feltétlenül átgondoltan, dehát kíváncsi volt :) ) előveszi azt, hogy: tar vagy? nem támít. Gyerök érti. Kisleány nem. Mondjuk neki, hogy tar az, akinek nincs haja. Gyerök megmagyarázza neki, hogy ez is "pöszevicc" szóval mondja ki, hogy támít, sz kezdőbetűvel. Nőci kimondja. É.P. kérdezi, hogy akkor mi a tar? Erre a kisnőci: akinek nincsen haja. :)

Hol is hagytam el...  ott, hogy a barátnőm október hatodikán küldött egy üzenetet: "Boldog szülinapot! Ugye ma van? :)"  Az én édes Kedvenc Barátnőm hosszú évek óta minden október hatodikán küld egy boldog szülinapot, én pedig minden alkalommal elmondom, hogy köszi, de tegyük el ezt egy hónapra. :) Ebben az évben már nem akartam piszkálni vele, ezért csak annyit válaszoltam, hogy: köszönöm :).  És eljött a soronkövetkező zsúr. KB lemaradt, mondván pénzt kell kivennie. Mi többiek fel, asztalhoz, pincér meglepően gyorsan jön. Én telefonálok: mit szeretnél inni? Közben hallottam, hogy vásárol, de ez máskor is előfordult. Tapasztalt családanyák igen kiválóan be tudják préselni ide-oda a napi teendőket. :) Végre megérkezik körünkbe. Még le sem ül, nyújtja a tasakot. Hogy a lányok és maga nevében meg minden... Én a lányoknál már kacagtam, aztán röhögtem, ő meg azonnal vágta: ugye nem most van? :D Hát nem. El akarták tenni novemberre, de aztán csak megkaptam. Ki is kellett pakolnom mindent. Először találtam egy tasak gyorskaját. Sonkás-sajtos tészta. :). Hogy majd mikor jönnek hozzám vacsorára, ne kelljen főznöm. Meg is sértődtem azon nyomban, ki is kértem magamnak és megmondtam, hogy én ilyet nem rakok eléjük. :) De már akkor nyúltam a következő, szívemnek és szájamnak igen kedves dolgokért. Imádom az After8-et, és a Macskanyelvet is kedvelem, bár azt csak azért kaptam, hogy néhány pirulásra késztető megjegyzés is kerülhessen mellé. Továbbiakban előkerült még egy füles (ez valami célzás? :) ), egy dvd, két db faragó, amit aztán természetesen rögvest a hajamba csíptettem (de fotózni nem engedtem :) ), aztán találtam nekik jobb helyet. A szép méretes fehérrépa (továbbiakban: répa) aljának két oldalán. Enyém lett még a tasak, amiben ezek a gyönyörűségek lapultak, (de nem ám akármilyen tasak, hanem kis fakkokkal ellátott belsővel rendelkező.) Ti., hogy a dobozos teszkósbort legyen miben hazaszállítani. Mikor mindent kipakoltam, és megvolt az első kör a répás poénokból, akkor KB: ennyi volt benne? Akkor még itt van ez! szöveggel előkapott egy kékcsíkos kistányért a táskájából. :) Eddigre már az egész társaság dőlt a röhögéstől. A java pedig még ezután következett. A répa -mint egyetlen férfi- uralta és irányította a társalgást. Nevet is kapott a drága, rögtön azután, hogy megmondtam a többieknek, annyira tetszik, hogy velem fog aludni. :) Közben mindenkinél megvolt a kötelező répapoén, aki sminket viselt csendesen elbúcsúzott tőle, nekem megvolt az összes haha, hihi, hangnélküli vinnyogás és térdcsapkodás. :) Viháncoltunk, mint tizenéves korunkban. Bár én akkor még jókislány voltam, és nem nevettem ilyen hangosan. Kicsit tartottunk is tőle, hogy kidobnak, mert:

1;mindenki csak üdítőt vagy kávét rendelt 2; kibontottuk az édességeket 3; rendetlenkedtem a répával 4;visítottunk a röhögéstől. :)

Életem legjobb szülinapja volt! :)

Hazafelé még muszáj volt odaadnom a pincérnek az uccsó afteréjtet -a többiek mintegy elnézést kérve magyarázták neki, hogy ma van a szülinapom (ahogy hagsúlyoztak, azt is mondhatták volna, hogy enyhén bolond vagyok)- valamint elsütnöm, hogy: répa van nálam és nem félek használni. :)

A legjobb volt, de tényleg!

Tegnap a postán jártam. Kettővel előttem, az ablaknál egy nő intézte befizetését. Igazán nem mondhattam jó csajnak. Valahogy nagyon átlagos volt. Megkockáztatom: unalmas. Unalmas, seszínű segöndör sebarna haj, unalmas pulcsi, unalmas csípőnadrág, unalmas cipő. És akkor előrehajolva rátámaszkodott az ablak előtti pultra. A pulcsi felcsúszott csípőjén, én pedig megpillanthattam az egyetlen meghökkentő dolgot rajta. Egy tetoválást. Kellemes, betűtípussal bár nem túl erős kontúrral, szép egyenesen felírva ez: Robbie W. :)

Meglódult a fantáziám. Láttam magam előtt azt a bulis éjszakát. Tánc, ital, társaság. Én vagyok a fiú. Szemezés, táncolszvelem?, összenevetés, tánc, csók, levegőzés közben ígéretes érintések. Hozzámvagyhozzád?, várakozásteljes viháncolás a hazaséta alatt, beszédes pillantások, összegabalyodások a sötétebb helyeken. Aztán a lakás, ahol elszabadul a szenvedély! :) Gyors vetkőzés, közben egymásnak esés. Sóhajok, kipirult arcok. És akkor a lány kéjesen hátat fordít, s a hátulján ott virít, hogy: Robbie W. :) Jujjj! :))

De lehet, hogy ez csak nekem vicces. Igazából, ha akkora a szenvedély, mit érdekel bárkit is, hogy hol milyen firkálás van a másikon. Olvasni meg nem igazán ér rá ilyenkor az ember. :) Vagy esetleg teljes a sötétség. Lehet, csak a postán volt ilyen hatása. Megzavart a sorbanállás. Igenigen, valószínűleg a posta az oka az egésznek. :)

15:53 - kiléptem az ajtón.

Beadtam anyukámékhoz a paprikát, meg odaadtam neki a frissen másolt kulcsot. Pár szóval elmeséltem, hogy most rohanok vissza, mert az egyik egyáltalán nem nyitja a zárat és futottam is tovább. A buszmegállóban találkoztam a gyerekeimmel (azokkal, akiktől nemrég vettem búcsút, midőn edzésre indulva összepuszilgattam őket) vigyorogva mentem feléjük, ők meg elémjöttek. Ez nem igazán a tisztelet vagy a túláradó szeretet megnyilvánulása volt -bár mindkettő megvan bennük-, szerintem csak el akarták kerülni, hogy a többi edzésre induló kölyök előtt puszilgassam meg őket újra. :) Otthagytam a két cukorfalatot, siettem tovább a kulcsoshoz. A fiatalember megismert, mondom itt voltam ma, 5 kulcs, 4 tökéletes, 1 tökéletesen rossz. Elvette, megcsinálta, még reszelgetett is rajta kicsit. Kiadta, mondott valamit, én mosolyogva megköszöntem, és rohantam kifelé. Aztán pár lendületes lépés után megtorpantam. Öööö... most akkor mit is mondott? Talán ez is pénzbe került? Én ugyan nem figyeltem.... kicsit elkalandoztak a gondolataim. Mindegy, már nem mentem vissza, úgy döntöttem, ez benne van az árban. Végülis ő nem csinálta meg tökéletesre, és senki nem rohant utánam kiabálva. Azért hátranéztem. Nem, senki nem volt ott. Rápillantottam a telefonomra: 16:10. Irány haza. Csak úgy suhantam át a zebrán, amint zöldre váltott a lámpa. Mikoris az első autóból egy női személy integetését észleltem. Nézem, kiafeneaz? Halványlila segédfogalmam nincs. Nézem még jobban, integet ezerrel. S még vigyorog is. Ismer engem, nem vitás. De vajon ki lehet az? Csak nem a tótszilvi? Hát, csak nem a tótszilvi... Megállok a túloldalra érve, várom, hogy elinduljon és még oldalról is sasolom. Ő még oldalvást is csak vigyorog rám és integet rendületlenül. Visszaintegettem, bár nemtom kinek... :D Mindenesetre e megdöbbentő eset eredményeképp az út további részében vigyorgok én is, mint pék kutyája kiflire. Közben meg bámulok kikerekedett szemekkel, mert az út mellett elkerekezik egy olllyan szemű férfi, hogy eláll a lélegzetem. Pedig még csak rám sem néz. A következő zebránál (úgy látszik ma különös szerepük volt a zebráknak) villámcsapásként aztán ráismerek az előbbi ezüskocsis nőcire. Ha lehet, még vidámabban vigyorgok. Néha még ki is hallatszik. Ahogy haladok az aszfalt-fehérsáv kombináción, nézek ki a fejemből, feltűnik a túloldali lámpaoszlop alatt egy igen-igen ismerős színű öv. Persze, hogy a csajóca kabátjáról. :) Az öv szarráázott,  még reggel veszíthette el. Ha pedig így volt, akkor ma már 2x, azaz kétszer mentek el mellette. Hol járhat ezeknek a gyerekeknek az esze? És kitől örökölhették? :) Innentől a vihogás elszabadul, hazáig abba sem bírom hagyni.

16:21 - belépek a lakásba. :D

19:08 - G. rámköszön gmail-en, hogyaszongya:

G-re álmomban sem gondoltam volna. Én egész eddig abban a hitben ringatóztam, hogy a zAandika integetett nekem. :D Őőrület...

És megint kinyírt egyet. Pedig ezt már egyszer életre pofozta. Akkor az utolsó pillanatban érkezett a vízzel. Most elkésett. Míg eltüntette szegény növényt, látta maga előtt saját korábbi ígéretét. Persze, hogy fogja locsolni. Nem is sejtette, hogy ilyen vízigényes, de majd eztán külön figyel rá.... pfff... na persze! És szégyellte magát ezerrel.

 Ez így nem mehet tovább. Szólni fog a kicsinek. Még ma. Végülis már 10 éves lesz hamarosan. Ez meg olyan gyerekes hozzá. Nem lehet, hogy még mindig a plüssök foglalják el a fél ágyát. Nem lehet egész éjjel vigyázzban aludni az állatkák miatt. Az ágyat pedig állatkátlanítani köll. Bizony, kegyetlen lesz ma este. De keményen megmondja a kicsinek. Elég nagy már hozzá. Hülye baldachin... - gondolta még a monológ végére. Mert a baldachin beleakadt a kedvenc hajpántjába. Vagyis a kedvenc hajpántján, két hosszú rugón vidáman ugráló-himbálózó, két arany szivecskébe. Hülye baldachin. Még a végén lepotyognak róla a kis arany csillámok. Sőt! Hát majdnem leverte a fejéről! És, hogy fog akkor tovább takarítani?

Ma meglátogattam a kedvenc secondhand boltomat. A legjobb cuccokat ilyen helyeken lehet találni. Nekem legalábbis sokszor van szerencsém.  Erről 2 dolog jutott eszembe.
Az egyik az, hogy nem igazán szeretem a turkáló megnevezést. Turkálni nem egy jó dolog. Azt az ember kedvetlenül csinálja, talán még muszáj is. Amiben turkálsz, az valami számodra taszító közeg. Utáltam pl. a kórházban, mikor a gyerekeim születtek, hogy külsőre normálisnak tűnő nők  beszéltek a saját vizsgálatukról ezzel a szóval.  Persze az is lehet, hogy finnyás vagyok . Mindenesetre az én dokim nem turkált bennem. Mert csodálatos orvos. Sőt, valószínűleg embernek se rossz. :) Hozzám nagyon korrekt és jó volt, vagyis a mai napig az.
Na a másik ami eszembe jutott, hogy vajon miért dob ki valaki tökéletes állapotú, jó minőségű, nem szakadt, nem foltos ruhákat? Talán kinőtte vagy kihízta. Vagy egy ruhát csak 1x-2x vesz fel. Atyaég! Mennyi Marie Antoinette! :) Vagy ajándékba kapta és nem felelt meg a méret, szín vagy forma... vagy megvette, de nem próbálta fel valamilyen általam elképzelhetetlen okból, otthon pedig kiderült, hogy egyszerűen nem áll jól. Vagy éppenséggel túl jól állt és a párja ezért tiltólistára tette. Most több ötletem nincs. Én csak örülök neki! :)

Délután a postáról hazafelé jövet még mindig csendesen zuhogott a szeptemberi esőcske. Egész nap amolyan szomorkás, rezignált hangulat jellemezte a várost. Nekem maradt az összes jókedv. Zene a fülemben, egyik kezemben vidám, sárga-türkiz-lila csíkos esernyő, másikban az apró szatyor. Tartalma órarend, szögmérő papírból, és két ív füzetcímke. Természetesen nem siettem. Miért is siettem volna, mikor olyan jókedvem volt? Átsétáltam a ligeten. Jó, leginkább átszökelltem, mint valami kis kecske. :) Sok volt a tócsa, ahol meg tócsa nem volt, ott sarat találtam. Megnéztem a padomat. (Sőt le is fotóztam.) Akkor vettem észre, hogy a gesztenyefa alja tele van fényes barna  gesztenyével. Egyetlen pillanatra haboztam csak. Aztán úgy döntöttem vállalom, hogy hülyének nézzenek. A szatyorból mindent kistáskámba gyömöszöltem. Sajnos épp nem a piros lógott a vállamon, hanem egy csöpp fekete. A címkéket össze tudtam hajtogatni, viszont órarendért és szögmérőért majd visszamegyek. DE! Megvan a szajré! :) Teleszedtem a kis szatyrot gesztenyével. Sok még a tüskés házában ül. Szeretem látni, ahogy kinyílik a burok. Sáros kézzel, vigyorogva ballagtam hazáig.