A mai vidámságomhoz meg csak annyi kellett, hogy kommunikálhassak pár baráttal. Még akkor is, ha éppen szomorú volt a téma.

Jó nap, jó barátok.

Gyerök kirakósat játszik. Most egy 750 darabosat vett elő. Miközben pakolja rendületlenül a darabkákat, a teljes képre pillant...  dünnyögi, hogy: másolás, beillesztés, és beilleszti. Én meg persze nevetek. Erre folytatja: hű, de vicces vagyok ma! Újra kuncogok, mire rátesz még egy lapáttal: mm... finom volt az a bohóc. (Igen, imádom a kölköt! :) )

Mindigmondom, a fejfájásban egy jó van. Mikor megérzem, hogy vége. Egy másodpercre pillekönnyű vagyok és boldog. Csodás érzés!

Elég rossz napom volt ma. Annyira rossz, hogy még ezen is bírtam sírni. (Pedig nem olyan rossz film ám, attól függetlenül nem az, hogy a végét kicsit egész másképp is megírhatták volna. Bár amerikai, vagyis akkor meg biztos azon méltatlankodnék, hogy nahát micsoda dolog, nem is tapsoltak a végén. Utálom, ha tapsolnak.) Sőt, annyira rossz, hogy megállíthatatlanul előtört belőlem a lírai énem, annak is a nyúlósabbik fele és olyanok jutnak eszembe, mint pölö: az élet olyan mint egy fürt szőlő. Jönnek az édes, lédús falatok. Néha egy-egy savanyú, vagy kisebb szem is akad, nem érdekes, attól még fincsi. Aztán egyszercsak teljesen váratlanul jön egy ilyen:

Ez egy pillanatra azért lefagyasztja a mosolyt az arcról, de van ilyen, hát attól még a többi azért édes. Aztán mikor újra elkezdi értékelni az ízeket az ember, akkor meglátja ezt:

És itt aztán hiába minden, mondhatja bárki, hogy nem érdekes, a többi része isteni, ettől hosszú időre elmegy a kedve az embernek az egész szőlőtől, úgy ahogy van.

Ilyen hülyeségek kezelésére kell egy kis nevetés, úgyhogy le is írom mindjárt amit a hét közepén követtem el, mert azon azóta is muszáj röhögnöm.

Azúgyvolt, hogy kaptam cipőt a lábamra. Igaz, hogy nem fekete körömcipő, de én nem akkor veszek cipőt amikor kell. Kicsi a lábam, keskeny és lapos lábfejjel, akkor veszek cipőt, amikor éppen kapok. Szóval ott állt a piros cipellőm (bocs, muszáj megjegyeznem, hogy első viselésekor úgy éreztem magam, mint a lány, aki ledobta a sárba a friss kenyeret és arra lépett, nehogy sáros legyen a piros cipőcskéje.), szorosan a szék mellett. Nekem muszáj volt sietnem. Csak gyorsan, gyorsan. Rohantam a mosdóba, a gépemhez, hogy kikapcsoljam, aztán futottam tovább átöltözni, végül csak a cipő volt hátra. Villámgyorsan hajoltam le érte. És kb. kétszer olyan gyorsan pattantam vissza. Először azt sem tudtam hol vagyok és mivan. Most mivan? Csak néztem egy hűdenagyot és éreztem, hogy valami kurvára fejbebaszott irtóra homlokon vágott. Egy pillanatig a hihetetlen csodálkozás öntötte el az összes porcikám, megállt az idő és csak az agyam működött lázasan, hogy összerakja a képet. Mi is van most? Aztán egyszerre az a rettenetes sejtésem támadt, hogy szerintem én teljes erőből lefejeltem a széket mikor lehajoltam a cipőmért. Ekkor már határozottan inkább fájdalmat éreztem, mint csodálkozást. Azt hiszem először kínomban röhöghettem, aztán viszont újra lejátszódott bennem, az eset. Éreztem a poént, sőt roppant viccesnek találtam. Annyira viccesnek, hogy alig tudtam abbahagyni a nevetést és megnézni a tükörben a homlokom. A következő hullám akkor jött,  mikor megláttam egy jókora piros foltot a két szemöldököm között. Egyfolytában nevettem, egész estig. Két napig fájt, ha hozzáértem, de egyáltalán nem baj, azóta is minden egyes alkalommal sírok a nevetéstől, ha eszembe jut mit csináltam.

Volt, nincs kedvenc fülbevalóm. Valószínűleg elfáradt az anyag (ezt az is alátámasztja, hogy aznap nyelvlógásig takarítottam, sürögtem-forogtam), de pontosan már soha nem fogom megtudni. Az én kedvenc fülbevalóm úgy néz ki (már amelyik megmaradt), hogy a kis bedugóján két ki láncocska fityeg. Egy nagyon vékony ezüstös és egy vastagabb fehér, kis kövekből. Elememben voltam, csak úgy pikk-pakk rendet raktam, fürdőtakarítás megvolt, na akkor már minden legyen okés, frissen, lendületesen beléptem a wc-be és kapásból lehúztam, hogy az esetleges ottfelejtett kisebb-nagyobb meglepetésektől mentesítsem mielőtt nekilátok. Csakhogy. Amint beléptem és előrehajoltam, a szemem sarkából láttam, ahogy a fehér kis lánc husssss elsuhan az arcom mellett, egyenesen a wc csészébe. És teljesen hiába láttam, a kezem már nem bírt leállni, így aztán volt, nincs kedvenc fülbevalóm. Lehúztam.

Igen, a bukósisakot tényleg én, tényleg egyedül. Mondjuk előtte azért jól megnéztük a neten, de tiszta szerencse, hogy éppen abból volt olyan kis méret, ami nekem kell. Örülök neki nagyon, mert a régi már eléggé kitágult. Eredetileg fehér lett volna pirosas virágokkal és szivekkel, de az túl nagy volt. Ez a fekete, amit végül most választottam, jobban tetszik. Azért szivecskék ezen is vannak. Jajj, hát nem is tudom, tudnék-e szivecskék nélkül felhőtlenül és boldogan motorozni. :)

Szombaton délelőtt függöny után járkáltam a városban, mert a gyerök nem tud sokáig aludni a mostani mellett. Az ugyanis kiválóan sötétít ott ahol van, de az a 2x15 centis sáv, ahol nincs, gallyra vágja az egészet. Na függönyt nem kaptam, viszont ha már, akkor jól bevásároltam, hogy a hétvégén ne legyen ezzel gondom. Természetesen tűsarok, rövid szoknya kombóban nyomtam. (Hogy is lehetett volna másképp) Táska a vállamon, tömött szatyor a kezemben. Mindkettőben. Dupla ajtó van az áruház bejáratánál, a kettő között gumiszőnyeg. Kifelé menet láttam, hogy az ajtón "tolni" felirat áll, ennek örömére csak úgy menet közben rrrendkívül kecsesen megemeltem a jobb lábam és rendesen kirugtam az ajtót, hogy ne kelljen nekem szoronkodni a nagy csomagokkal. Ajtó sarkig tárult és szép lassan kezdett becsukódni, én meg elindultam. Volna. Csakhogy a bal cipősarkam beszorult a gumiszőnyegbe. Párszor megpróbáltam a lábammal kiemelni, közben az ajtóról teljesen megfeledkeztem. Szerencsére épp befelé jött egy fiatalember, ő megfogta és tartotta(különben jól hátsón billentett volna), míg én lehajoltam és kicincáltam a cipősarkam. Francoskrumpli! Oké, hát semmi gáz, kiszabadultam, és az első ajtón túl voltam. Cipőt ledobtam, belebújtam és léptem egy jó nagyot. Aztán ott is ragadtam. Fő a változatosság, most a jobb cipősarkam próbáltam kihúzkodni a gumiszonyeg fogságából, és egy fiatal leány tartotta a második ajtót, míg végre sikerült kitépnem onnan az én kedvenc piros cipőcském sarkát. Már nem is próbáltam meg felvenni, inkább kimentem úgy mezítláb a külső ajtón. Az a másfél méter széles sűrű vasrács ami még következett, már nem ért meglepetésként, csak mentem amíg aszfaltot nem értem. Nevettem és bosszankodtam egyszerre. Még nekemis nagyon vicces volt ahogy szerencsétlenkedtem, de utáltam a világ összes gumiszőnyegét.

Kiskoruk óta úgy van, ha az orrukat piszkálják megkérdezzük, van-e bányászengedélyük. Ma délután dögledezés közben a gyerök (hiába lesz mingyá 12) a veszélyzónába irányította kezét, mire É.P. a jól bevált formulát alkalmazva rákérdezett az engedélyre. Erre a büdöskölök vigyorogva kotorászni kezd a zsebében, és előhúz egy zöld fecnit. Kihajtogatja akkurátusan és az apja kezébe nyomja. M.A. bányászengedély 2009-2011-ig. Kiadta az OBSz (Országos Bányászati Szövetség). Körbélyegző, bányászpecsét (két bányászkalapács szépen keresztben egymáson), fénykép helye. Először is rommá röhögtük magunkat, aztán újra ránéztünk a papírkára és megint. :)

Ma este még hajtogatott 8 féle papírrepcsit és tesztelte őket. Kis dobás, nagy dobás. Röptáv, ív, landolás. Készített róla táblázatot is. :)

Megérkezett a jogosítványom. Kisleányom megkérdezte fogok-e vezetni, én meg még nem tudtam. Az én nagyon kedves nagyfiam meglátta hogy az asztalon hever. Rámnézett és azt mondta: anya, akkor ezt most berakom a vitrinbe. :)