Decinyi vörösbor a poharamban. Valahogy szomorkásan akaródzott befejeződni a hétvége. Most, így a pohár vége felé kezdem rubinvörösben látni a dolgokat. A betűk szerencsére még a helyükön vannak...

Hogy mennyi minden belefért ebbe a rövidke hétvégébe! A többiről már írtam, most csak a mai napról. A délelőtt elszaladt, mint Rozikutya a jutalomfalattal. A reggelikészítés, gyerekek "rugdosása" iskolatáskájuk irányába, köbméternyi tiszta ruha elrakása, viszonylag feledhetővé tette. Anyukáméknál ebédeltünk, utána meg irány az öreg ház, mert a diófa levelét össze kell szedni. Persze a diót sem hagytuk a fa alatt. A diószedésben az a rossz jó, hogy fél óra alatt körbejárod a fát, aztán szerencsés esetben 10 perc múlva, egyébként meg azonnal kezdheted újra. A levélszívónak szörnyű hangja van, viszont ha megfelelő odaadással belemélyedsz a diókeresgélésbe, akkor valahogy eltűnik az a fertelmes zúgás. Nem hallasz, csak a dióra koncentrálsz. Muszáj. Kell. Mert a furmányos kis csonthéjasa nem átall hajszálra azonos színben megjelenni, mint a tengernyi lehullott száraz diólevél. A levél a dióval, erezete a dió ráncaiban maradt külső héj rostjaival harmonizál, ezzel az állandó őszi trend apró, de fontos szeletét bemutatva. Ez a kopogós ajándék, mintha direkt elbújna. Begurul a levelek alá, fű közé, föld mélyedéseibe. Kutatod hétrét görnyedt háttal, és minden darabnak ugyanúgy örülsz. :) Igen körültekintőnek kell lenni, és elővigyázatosnak főleg. Nem hasznos, ha csak akkor veszed észre, mikor reccsen a talpad alatt, mert abból bizony már nem lesz karácsonyi bejgli, sem aranygaluska, sem almáspite a jövőhónapban. Az marad a madaraknak, rovaroknak. Ha legalább három kört tettél, jöhet a levélgereblyézés. Legalábbis nekem az jött. A diófánk ugyanis gyönyörű nagy, hogy a fene vinné a leveleit messzire! Sajnos, csak a szél viszi, de nem elég messzire. Ezért aztán anyukám ellenállhatatlan kérésének engedve -meg miután a gyereket sikeresen szemközt találtam egy dióval- fogtam az ujjast és nekiláttam összekupacolni azokon a részeken, ahova már csak levelek hulltak. Két sebesülést szenvedtem. Az egyik egy egész pici szálka volt, a másik viszont kb. 1 centire figyelt a bemeneti nyílástól -mélyen a bőröm alatt- egészen estig, mikoris erőt véve magamon kibányásztam az erre rendszeresített tűvel. :) Vérzett is! De vissza a levélgereblyézéshez, melyben szálkás ujjal is derekasan helytálltam. Szóval kotorgattam összefele a kupacokat, közben zsongító flex-szóló jött a szomszédból. Az aláfestő szőnyeget az autópálya monoton zúgása szolgáltatta, közben pedig könnyű füstszagú levegő áramlott körülöttem. És akkor egyszercsak azt éreztem. Azt! Mióta csak idejárok ebbe a faluba (Ami igaziból már város. De ahol a szomszédban bikát és disznót tartanak, és a szomszédok figyelik egymást, és még mindig lehet az utcán tollasozni -bár a nap/autó mennyiség már óra/autóra emelkedett- az nekem falu.), vagyis születésem óta, ez így van. Tehát mindig. Ha nyár, akkor vízmelegítés a katlanban, fürdés a bádogkádban, dinnye a kútban, tüzezés este. Ha tél, akkor sapka, hó seprése a kisjárdáról, almahéj a kályhán, ha tavasz, akkor bukszusnyírás, tulipán, gyöngyvirág és nárcisz. Ha meg ősz, akkor diószedés. És ez az állandóság valami mély nyugalmat, biztonságot ad. Olyan burokérzést. Szeretem a burokérzést! Ebből kifolyólag igen vidám lettem, pedig a kutya (Rozi) megorrolt rám, mert fujjt mondtam arra a gusztustalan izére, amit nagyon szeretett volna felfalni. Persze később megbékélt, főleg, hogy mikor nem figyeltem, csak felfalta. A levelezés után csigát figyeltem a gyerökkel. Hogy milyen akaratos állat ez a csiga. Márpedig ő oda megy, ahova ő akar, tökmindegy, hogy mi áll az útjába. Csiganézés közben észrevettem, hogy van még eldugódva egy kis otello, a mandulafára felkúszott tőke ágain. Aztán, ahogy szemezgettem (kétharmadát a szatyorba, többit a szájamba), valami csodát láttam a kerítés túloldalán. Málnát! Októberi málna virított ritkásan a leszáradt szemek mellett. Azon nyomban kimentem a kertbe. Tisztára tündérnek éreztem magam! :) (Igen, mackós pulóveres, farmeros tündérnek :P) Orgia következett kérem! A szőlővel indult még a hátsó udvarban, ahol régen a tyúkok laktak. Aztán jött a kert, ahol folytatódott a málnával. Továbbhaladva következett a szeder, hmmmm.... még egy kevés szőlő a rózsaszínből és végül muszáj volt még málnát keresnem. Az csábított főképp. :) És mivel a gyerekeim kaptak túrórudit az én anyukámtól, én meg nem kaptam tőle, ezért úgy döntöttem, ők most nem vágynak sem málnára, sem egyéb gyümölcsre. És újra gyerek lettem. Enyém a kert, én a tündér. Szedtem és ettem. Szedtem és ettem. :)

Gyönyörű délután volt. Talán ez okozta a szomorúságot. Hogy véget ért. De írás közben újra tündér lettem... :)

Bevallom újra: imádom az őszt!

Ez az évszek, talán októberben a legszebb. Mélykék az ég és ilyenkorra már száz színben játszanak a fák levelei, de még nem hulltak le. Sok olyan növény van, amin a színesedés fázisai egyszerre láthatók. Nekem legszebbek azok, melyek zöldet, sárgát, bordót egyszerre viselnek. A napocska lágyan melenget kívül és belül, imádok élni és ezt érzem is! :) A motor suhan, az égnél csak a vízek kékebbek. Zene a fülemben, a látvánnyal alig bírok betelni. Kedvem lenne kitárni a karjaimat. És ha így tennék, és közben felállnék a motoron, egyetlen gondolat elrepítene. Onnantól pedig csak repkednék, úgy figyelném a tájat. Szóval gyönyörű az ősz! :)

Motorozni indultunk szombat délután. Kirándultunk a Balatonhoz azokban az elképesztő órákban, mikor a nap nemcsak kölcsönzi fényét a dolgoknak hanem átadja. Minden aranylóan lobog. Csodás ragyogás veszi körül a legkisebb ágat, fűszálat is. Selymesen barnán ragyog a kukorica, zölden a fű és megannyi színben a bokrok, fák. Csillog minden egyes hullám. Jó nézni a vízen futó vakítóan fehér vitorlákat. Békés üldögélés a mólón. Csak bámulom a sok embert, mintha a film amit néznék, körbevenne. Én meg, csak üldögélek békésen és bámulok. És csak úgy jó... :) Aztán irány az otthon. Félúton egy fincsi kapuccsinó, mert megérdemlem. :) Közben az aranyfény már rózsaszínben játszik. Imádom ezt! És felülünk a motorra és ellovagolunk a lemenő nap szelíd, pompázatos fényében.  

Tegnap reggel hatalmas vörös napkorong köszöntött mikor kiértünk a házak közül. Összehúzódva ültem a motoron és egy orosz gyerekdal (egyszerűen nem bírtam olyan változatot idetenni, amit gyerekek énekelnek, mert nem bírom azt a mesterkéltséget.) jutott eszembe. Vagy szovjet. Ki tudja már. Még az általános iskolában tanultuk oroszórán. A refrént a mai napig tudom oroszul is. :)

Én mondjuk nem ilyen hangulatúra hangszerelném. Meg kicsit a kísérettel is lehetne variálni...

Kék színű ég, rőt napkorong -
ez volt a kisfiú rajzán.
Kész volt a kép, s műve alá
írta a rajzlapra rá:

Lenne bár napfény mindig
Lenne bár kék ég mindig
Lenne bár anyu mindig
S bárcsak én is lennék…

Akiért nem rajongok ezt írta magáról: életem legszebb szakaszát élem.
Akiért nem vagyok oda, szerintem  hülyeséget írt.
Nem szeretném tudni, hogy épp életem legszebb szakaszában vagyok. Úgy gondolom, sosem tudni, hogy mi következik. A jónál is jöhet jobb, vagy éppen összedőlhet az egész világ. És ha összedől, lehet megint építeni. Egy igazán jót. Közben meg egyszerűen csak élvezni kell -és nem csak akkor- amikor igazán jó.
Aztán, ha majd öreg leszek -mondjuk 92 éves- akkor ha sorraveszem addigi életem, kijelenthetem, hogy ekkor vagy akkor életem legszebb szakaszát éltem. Rögtön utána a következő gondolatom pedig az lehet, hogy még mindig nincs vége! :)
Akit nem igazán bírok, azt írta esküvője után: nagyon jó feleség vagyok.
Aki nem a barátom, szerintem hülyeséget írt.
Akármilyen boldog is az ember sosem tudni, hogy mi következik. :) Hogy valaki jó feleség/anya/barát/társ az csak később derül ki. Amikor már megvolt a jóban-rosszban, betegségben-egészségben, gazdagságban-szegénységben, távol-közel, hűen-hűtlenül párosból legalább az egyik.  (Az már más tészta, hogy én sosem jelentenék ki ilyet magamról.)
Aki nem hiányzott a hátam közepére sem -és mégis kellett- persze igen okos. Okos és szép. Mondhatni tökéletes. Ő nyilván ezeket csak viccből írta. Engem meg nyilván kicsinyes bosszú vezérelt mikor az eddigi sorokat leírtam.
Akit nem szeretek, bántott. Igazából már túl vagyok rajta. Majdnem. Már nem szorul ökölbe a gyomrom, ha megnézem, már csak egész enyhe, tompa nyomást érzek. Többnyire már nem érdekel. Hidegen hagy, de azért még mindig az szerepel a neve mellett a fejemben, hogy bántott engem. Hiába következik utána az: istenem, hát csak a boldogságot kereste...
Viszont szívből remélem, hogy most megtalálta!

Ebben a pillanatban kezdett zuhogni. Akkor talán inkább a ruhákat kellene összeszednem... vagy írok egy apró bejegyzést.

Benéztem a szekrényembe reggel és megállapítottam, hogy már megint tele vagyok fekete cuccokkal. Pedig kedvencem a meggypiros, imádom a sárgát. Nem a citromsárgát, hanem azt az élénk töményet, ott az oker és a citrom között. Mint a lemenő nap színe, vagy tojássárgája (feltéve, hogy nem tápos az a tyúk). Szívesen viselnék hófehéret, vagy olyan mélykéket, mint október elején az ég. Jöhetne valami frisszöld, esetleg narancs. Már a rózsaszínt és lilát is felvenném azt hiszem, de ami jól néz ki és tetszik, azt mind feketében gyártják. Fekete a bónuszruhám, a margarétás pólóm, az a farmer, ami legjobban áll nekem, a bokacsizmám, a csinos hosszú bőrcsizmám, az alsóruházatot meg ne is említsük. Télikabátot kell vennem idén. Nem fogok feketét venni. Azértsenem!

És megint kinyírt egyet. Pedig ezt már egyszer életre pofozta. Akkor az utolsó pillanatban érkezett a vízzel. Most elkésett. Míg eltüntette szegény növényt, látta maga előtt saját korábbi ígéretét. Persze, hogy fogja locsolni. Nem is sejtette, hogy ilyen vízigényes, de majd eztán külön figyel rá.... pfff... na persze! És szégyellte magát ezerrel.

 Ez így nem mehet tovább. Szólni fog a kicsinek. Még ma. Végülis már 10 éves lesz hamarosan. Ez meg olyan gyerekes hozzá. Nem lehet, hogy még mindig a plüssök foglalják el a fél ágyát. Nem lehet egész éjjel vigyázzban aludni az állatkák miatt. Az ágyat pedig állatkátlanítani köll. Bizony, kegyetlen lesz ma este. De keményen megmondja a kicsinek. Elég nagy már hozzá. Hülye baldachin... - gondolta még a monológ végére. Mert a baldachin beleakadt a kedvenc hajpántjába. Vagyis a kedvenc hajpántján, két hosszú rugón vidáman ugráló-himbálózó, két arany szivecskébe. Hülye baldachin. Még a végén lepotyognak róla a kis arany csillámok. Sőt! Hát majdnem leverte a fejéről! És, hogy fog akkor tovább takarítani?

Ma megint csak állok és nézek befelé... nem tudom. Soha nem tudom biztosan, hogy mire ébredek másnap. Ma zűr van odabenn, könnyek idekinn. Fölösleges kérdés: miért? Fogalmam sincs. Ma fogékony vagyok, betesznek az érzelmek. Mások érzelmei is. (És ezt ma már elmondtam) Pedig nem akarom. Ma mindennél jobban szeretném a "kefélni-aludni-röhögni szentháromságot". "Önpusztítás túlélés". Mindenki saját tehetsége szerint keveri a koktélt.

Na vissza a rendrakás hímes mezejére. Idekinn és odabenn.

Ui: nahátnahát! Kismértékű vidámodás tapasztalható. Mire nem képes a zene?

Ma délelőtt mikor a bevásárlást intéztem, nem volt nálam apró. Gondoltam lesz ami lesz, veszek ki pénzt az automatából, aztán majdcsak sikerül felváltatni. Kis izgalom is ért, mert a kártyát csak a legvégén adta ki a gép. Előtte meg szemköz köpött a bizonylattal. Ez a rajtaütésszerű támadás, teljesen váratlanul ért. Úgy megijedtem, hogy ugrottam egy nagyot. :) Aztán kezdtem a 20-as vadászatot. Az egyik butikban megkérdeztem azt eladócsajt, hogy fel tudná-e váltani az ezresem? Csak kettőbe tudta. Aztán megkérdezte, hogy milyen apróra szeretném. Mondom: 20-asra. Majd a végén. Mert közben már lejátszódott a fejemben, hogy még vagy kétszer kell majd tovább váltanom, ha nincs szerencsém. Erre ő, hogy ne butáskodjak. És a kezembe nyom egy huszast, hogy majd a vásárlás után visszahozom. Komolyan mondom, meghatódtam. Annyira jól esett. :)

Kedvenc nagynénémék állomásoznak nálunk pár napig. A gyerök nem győzi produkálni magát. Te jó ég, én már azt hittem, túl vagyunk ezen a korszakon. :) Behozza a szőlőt, mindegyik szembe egy-egy fogpiszkálót tűzött, hogy kényelmesebb legyen enni. Nagynéném férje játékos kötözködésbe fogott, mondván nem központos az elhelyzekedés a szőlőszemben. Erre a gyerök: bocsánat, de nem volt időm a megkeresni a szőlő tömegközéppontját.

Holnap halászlét főzök, anyósom receptje szerint. Úgy 15 év után megkaptam a titkos receptet. Elég nagy a pepecselés vele, de naggyon fincsi lesz. Ezt tényleg hajszálra a recept szerint készítem, nem térek el, egyetlen pontban sem. Tésztával esszük majd. Gyufametélttel. Merthogy É.P. családjában úgy szokás, hogy nagy halom tésztára mernek egy kis hallét. A halat pedig ez után eszik, külön. Mi hallal együtt és kenyérrel fogyasztottuk otthon. Én persze keverem a két család szokásait. Vagyis tésztát és halat egyaránt merek a tányéromba. Ünnepi kaja lesz!

(Tapintatosan hallgatok a másnapról. Remélem mindenki így tesz. Legalábbis az én másnaposságomat illetően. :) )

ja, és még egy zene

Ma munka után elmentem kicsit a pénteki olvasós helyemre. Táskámban Kurt Vonnegut: Isten hozott a majomházban!  című könyve lapult. Se nem hideg, se nem meleg, jó társaság, kellemes izgatottság...    nagyon jól éreztem magam! :)