Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon hiányzik már a

motorozás!

Január elseje igen fontos nap. Mert tényleg úgy van, hogy amilyen ez a nap, olyan lesz az év. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy hajszálpontosan azt teszem egész évben amit ezen a napon. Inkább a hangulat számít. 2006-ban majdnem az egész napot egyedül töltöttem. Nem volt egy vidám év. Tavalyelőtt nem bírtam ellenállni a sütiknek, és aztán zabáltam egész évben. Igaz, minden évben vannak alapprogramok, amik nem maradhatnak ki. (Idén például nagyon nagyon fontos, hogy este átmegyünk anyukámékhoz és ott lesznek tesómék is, mert karácsonykor sikerült elfelejteni az almát.) A kefélni-aludni-röhögni szentháromság (ezt a kifejezést innen) a legfontosabb. Aztán kell még egy kis családozás, a többi, ahogy alakul. Lencse van minden évben ebédre és vacsorára. Hát mi kell még? Lényeg a hangulat. (A hülye bronchitis és a muszájsuttogás meg nem számít. Te jó ég, lehet, hogy egész évben nem fognak figyelni rám?)

Reggelre vékony hóréteg borított mindent. Jó volt kinézni az ablakon!

Itt gőzerővel zajlik a boldogkarácsony... majd jövök egyszercsak.

Igaz, hogy addigra elfelejtek mindent amit most le akartam írni... vagy, ha nem felejtem el, akkor addigra már nem lesz aktuális. Ma reggel is úgy terveztem, hogy írkálok kicsit. Adtam az érzésnek, belebújtam a pihe-puha köntösömbe. Kedvenc tejeskávém társaságában az ablak mellé ültem a konyhában. Reggelre minden csupa hó volt. Még gyújtottam egy mécsest, csöpögtettem egy kis bergamott-ot a tálkába. Aztán csak úgy éreztem. :)

Igen, van még egy-két dolog amit naplózni szeretnék, csak valahogy nem illenek össze. Bár azt hiszem tőlem nem meglepő az ömlesztett tartalom.

Egyik, hogy ma a szüleimnél ebédeltünk. Nagy öröm volt végre átélni, hogy anyukám nem az az ideges fúria. Tudom én, hogy csak az apukám miatti aggódás tette olyanná az elmúlt hetekben, de attól még nem esik jobban amit kaptam tőle. Ez a mai nap viszont jól esett. Nagyon nagyon jól. :)

Aztán itt az advent. A gyerekek ma személyes sértésnek vették, hogy esik az eső. Emiatt ugyanis nem mentünk be a belvárosba a szokásos naaaagy gyertyagyújtásra. De valahogy annyira nem volt kedvünk. Amúgy nem a gyertyagújtás maga az élmény, hanem amikor a téren és a hozzá kapcsolódó utcákon és a nagy karácsonyfán, teljes sötétség után egyszerre ezer meg ezer kis égő ugyanabban a pillanatban kapcsolódik fel. Egy rakás kis csillag világít meleg sárga fénnyel. Csak ezt szoktuk jól megnézni. Idén kimaradt, de nekik hiába magyarázom, hogy majd megnézzük jövőre. :)

Én meg úgy csinálok, mintha ez egy rossz filmajánló lenne. Elsütöttem a -számomra- legjobb poént a filmből. :) Ettől függetlenül, The Jane Austen Book Club nekem 8. :) Az említett mondaton túl is van miért megnézni. Általában azok a filmek a kedvenceim, melyek jóravaló hülyékről szólnak. Ebben a filmben keverednek a teljesen átlagos és teljesen nem átlagos emberek. Viszont mind ember. Ezért jó. :) Három szerepben ismertem magamra többé-kevésbé. Vagy négyben. Olvastam a filmről néhány véleményt de egyiket sem teszem ide. Én mást láttam a képek mögött. Ez a film éppen arról szól, hogy ugyanazt a történetet mindenkivel másképp láttatja az élet. :) Így szép. Ja, és persze ezért érdemes újra és újra elolvasni, a könyveket, megnézni a filmeket.

Idén valahogy elfeljtettük ezt a mai ünnepet. Nem, nem úgy. Csak olyan Provolone módra... tudtam, csak nem sejtettem. :) De nem is vidám ez. É.P. délelőtt elment postára, mikor visszaért dolgavégezetlen, akkor jutott el a tudatomig, hogy ma, ma van. Anyukám apukámhoz ment a kórházba, hát ő is elfelejtette. Épp ezért akartunk gyertyát vinni a szülei sírjára. Az elmúlt 5 évben nem jártunk túl sokat a temetőben. Ez is eszembe jutott, ahogy az autópályán suhantak mellettem a fák. A csupasz ágak összemosódtak a sebességtől, mögöttük -épp a levéltelenség miatt- láthatóvá vált az ég. Mintha valami fekete mintás, ikeás függönyön keresztül néznék ki az ablakon. A nap már csak nyomait mutatta. A fák fekete sziluettje fölött sárgásszürke sáv húzódott keskenyen, aztán láthatatlan átmenet után egyszerre kékesfehér lett az egész, hogy elég hely legyen a szakadtszélű felhőknek. Gyönyörű és lehangoló este. Vagy inkább ráhangoló. Gyerekkoromban komoly halálfélelmem volt. Még ma is fel tudom idézni azt a feneketlen, mindent elnyelő sötétséget magamban. Persze már rá kell gyúrnom, de akkor nem kellett. Jött magától és nehéz volt megszabadulni tőle. Nem is jártam sokat temetőbe. Múlnak az évek, idén rosszul éreztem volna magam, ha meg sem próbálunk kimenni. Eszembe jutott apai nagyanyám. 16 voltam mikor meghalt. Vajon milyennek látna most, hogy felnőttem? És milyennek látnám én? Legjobban a hajára emlékszem. Csodásan selymes, vékonyszálú haja volt. Tökéletesen egyenletesen őszült. Mindenhol ugyanolyan arányú sötét és ősz hajszálak... és milyen jól lehetett formázni... tudom, mert minden héten én sütöttem be neki. Közben meg beszélgettünk. Ma is beszélgetnék vele...  Mire ideértem a gondolattal, a temetőbe is beértünk. Temérdek gyertya és nagyon sok ember. Atyaég! De régen jártunk itt! Annyira régen, hogy egyszerűen nem találtuk nagyszüleim sírját. Kétszer is felhívtuk anyukámat, aki kétszer is elmagyarázta, hogy ha szemből jöttünk be, akkor a nagy kereszteződés utáni második kisutcában van. Nem találtuk. Pedig én mindkét bejárattól tudom az utat. Talán a sötét... vagy nem tudom mi. Fél órát bolyongtunk, aztán inkább haza. Majd holnap kimegyek anyukámmal. És felírom, hogy jövőre odataláljunk. Itthon meg ittam egy pohár bort, ha már gyertyát nem gyújtottam.

 kicsit ide de nem nagyon

Soha nem gondoltam volna azt sem, hogy egy olyan filmre, amiben Robert DeNiro és Al Pacino a főszereplő azt mondom: semmilyen, nem tetszik. És így lett. A Righteous Kill című alkotást láttam. IMDb-n 6.3-at kapott. Én nem adnék neki, csak ötöt. Talán. Jó pillanatomban. Két nyugdíj előtt álló zsaru voltak. Egyik önbíráskodásba kezdett és ketten nyomoztak utána. Illetve egyikük sajátmaga után. :) Persze a néző azt gondolta, hogy... Aztán a végén jött a kötelező csavar, aminek fényében minden érthetővé vált. Áááááá... Uncsi. Az a "vicc" jutott eszembe róla, hogy:

-Fehér, fehér, fehér, fehér, fehér, fehér, fehér, fehér, fehér, fehér, fehér, fehér, fehér... 

-Mit iszik a tehén?

-Tejet.

Az előző bejegyzésből úgy tűnhet, hogy tegnapelőtt nem volt rossz napom. Pedig de.  Kora reggel az én Édes Apukám meg az ő kis kórházi kitérője alaphangolt. Aztán következett a gyerekek feledékenysége folytán utánuk hurcolt ünneplőruha és tornacucc, anyukám rosszalló pillantásával körítve, majd a porban árválkodó bugyogó. Az idő is rátett egy lapáttal. (Bár inkább hajlok arra, hogy okkal ilyen szomorkás és hideg. Így legalább apukám nem kívánkozik ki a jó meleg szobából.) Bennem pedig már előző nap is bujkált a galád őszi takonykór. Mindebből kifolyólag, viszonylag álmatagon indultam melegítőt beszerezni. Töltöttem az időt. Minden osztályon körülnéztem. Vettem ágytakarót a kisasszonynak (naná, hogy rózsaszín) aztán a végzet a háztartási kütyük közé vitt. Itt sorakoznak a fínom üvegpolcokon az olyan hivatásos porfogók, mint gyertyatartó, aromalámpás és társaik. Balsorsom beteljesítvén roppant ügyesen megelmeltem egy kis mécsestartót párologtató tálkával a tetején. Francba, még csak nem is tetszett igazán. Soha nem tudom már megmondani miért tettem. Természetesen azt hittem (ha-ha!), hogy az egész egy darabból áll. Természetesen a teteje azonnal lerepült. Természetesen 478 darabra hullott a kőpadlón. Természetesen az eladónő lecseszett. Természetesen megsemmisülten álltam az áruház közepén. Természetesen kidobtam 1790 jó (akkor még jobb) forintot az ablakon. Természetesen az alját hazahoztam. Természetesen mélyen hallgatok azóta is az egészről. 

Amikor az ember boldog és nagyon-nagyon jól érzi magát, van abban egy kicsi olyan érzés, hogy: akkor most kellene kiszállni.