Múlt éjszaka álmodtam és meg is jegyeztem a történetet, de a mai nap annyira eseménydús volt, hogy végül  csak elfelejtettem. Pedig nagyon kalandos és izgalmas álom volt. Titkos széffel és titkos kapcsolatokkal és titkos titkosságokkal, de persze én átláttam az egészet és úgy annyira egyszerű és tiszta volt minden...

Azokat a hajnali pillanatokat, amikor a világ összes kérdésére és problémájára majdnem tudom a választ és a megoldást, azokat nagyon szeretem.

Az egész (majdnem) borzasztó nap a migrénnel kezdődött. Harmadszor is arra ébredtem (11 perccel az ébresztő előtt grrr), hogy szétszakad a fejem. Fél órával később már tudtam, hogy a következmény katasztrofális lesz. A bogyó amit bevettem vajmi keveset ért, legszívesebben a falba verdestem volna a fejem. Elkéstem, a szoknyám felhajtása leszakadt, a harisnyám kilyukadt. A délelőtt folyamán a fejem tovább hasogatott, a hülye halál egyszerű kitölthetetlen táblázatot csak harmadszorra sikerült kitölteni. És akkor jött a délután és az egész szarság végre eltűnt. És nem fájt semmim, és annyira örültem, hogy  megúsztam a napot különösebb galiba nélkül... És akkor találkoztam egy volt kolleganőmmel és tökjó volt az este is. Aztán hazaindultam. 

A szemközti ház előtt fényes hálózsákszerűségbe burkolt, emberalakú csomag hevert. Nem tudom mi történt ott, de akkor szerettem volna máris inkább otthon lenni. Elvileg 40 perc alatt haza lehet érni. Nekem ez több mint egy órába telt. Mielőtt felszálltam a buszra, barátnőm a számba rágta, hogy 3 (három) megálló és akkor kell leszállnom. Számoltam erősen. Egy, itt csak a felszállók miatt álltunk meg. Hoppá, kettő. Nahát, itt meg nem is állt meg a busz! Biztosan senki nem akart se le-, se felszállni. Három, itt kell leszállni, itt kell leszállni, itt szállok le. Ki a sarokig, óóó... hát hova tűntek a sínek? Sehol egy villamos, semmi vezeték. Na ekkor kezdett derengeni, hogy valamit nem jól csináltam. Vissza a megállóba, kiolvasni a menetrendet. Következő buszra fel és rövidesen juhéj, ott egy vili! A villamos szerencsére nem körjárat, vagyis ugyanarra kell visszamenni, amerről jöttem. Jól megnéztem, kitaláltam, hogy melyik lesz az én oldalam, és nagy örömömre már láttam is a sárga járgányt. Helyem is volt, meleg is volt, örültem. Akkor még. Első megállóig elbíbelődtem a kis lejátszómmal. Második megállóig élveztem a zenét, aztán fura érzésem lett. Dehát helyem is van, meleg is van, zene is van. Elérkezett a harmadik megálló. Kicsit elbambultam, és mire eljutott a megfelelő helyre az információ, az ajtó bezárult, zötyögtünk tovább. Elkéstem. A negyedik megállóban aztán nagy bőszen leszálltam, mert már akkor tudtam, hogy valamit nagyon nem jól csináltam. Megint. Hát... Ott álltam késő este egy olyan helyen ahol még sosem jártam, és ahol a madár se nagyon járt akkor éppen. És már pontosan tudtam, hogy négy megállón keresztül nem esett le, hogy ellenkező irányba megyek. Ekkor éppen egyáltalán nem örültem. Sőt! De aztán boldogabb lettem, mert jött még visszafelé is villamos, ráadásul volt még rajta bőven hely is. Innen viszonylag könnyen mentek a dolgok, csak annyi történt, hogy az ajándékba kapott sütiből kétszersült lett, de legalább kicsit lefogta a forró levegőt és nem égett annyira a lábam.

A pont az i-re pedig nem a villamostól hazafelé gyaloglás közben került fel, de ettől csak a jó közvilágítás mentett meg. Én tényleg végig azt figyeltem, hogy hol van egy sötét zug, mert nem bírom tovább és szégyenszemre bepisilek de mostmár azonnal. Zug nem volt, hát kibírtam, de persze a lakásba úgy rontottam be. Táska, szatyor a székbe vág, tetejükbe a kabátom és rohantam is a mosdóba. Egy röpke pillanatra megütköztünk rajta, hogy a kabátom követ engem, de ha menni kell, hát menni kell. Ketten (a kabátom meg én) elfoglaltuk az egész helyiséget. A nyomorult zippzárból alig tudtam kiszabadítani a beakadt bélést. Közben az ajtó egyik oldalán É.P. röhögött hangosan a másikon én. De végre, valahára otthon voltam.