Egy ideje már érzem, hogy megváltoztál. Nem úgy figyelsz. Azt hiszem más érdekel már. Az én szempontomból mindegy, hogy munka, család, hobbi vagy bármi más. Lényeg, hogy hiányzik valami ami korábban belőled jött és én kaptam. Nem, nem mondom, hogy üljünk le és beszéljük meg mert úgysincs időd. Nem, nem mondom, hogy üljünk le és beszéljük meg, mert még úgy találod, hogy igazam van, és azt mondod hagyjuk az egészet. Nem, nem mondom, hogy üljünk le és beszéljük meg, mert úgyis azt írsz amit akarsz, én meg elhiszem. Csak az van, hogy mostanában mindig csak várlak, és valahogy sosem jön össze úgy, ahogy én azt elképzelem. Ha írsz is, elintézed egy sorral, vagy csak kinyitsz üldögélsz mellettem (közben valami más dolgot intézel) és nem történik semmi. Sehol a szenvedély, az érzés, hogy szükséged van rám. Én nem akarok neked kötelező lenni. Nekem nem kell, hogy igazságos legyél, eloszd magad és ideülj, mert ez is egy feladat. Belém nem kell írnod. Csak lehet, ha szeretnéd.
És ma is ittvagy és naná, hogy nem érsz rá. Persze egy szót se szólok örülök, hogy legalább ennyit... Aztán elköszönösz, szomorú leszek és újra várom, hogy mellém ülj és kinyiss és beszélj mindenről és megint legyünk, csak úgy, együtt mi ketten.