Még sosem esett a fejemre egyetlen randa, nagy műanyag lámapbúra sem. 

Ugyan ma majdnem, de aztán mégsem. Ez pontosan a harmadik meglepetés volt a reggel során (első, hogy nem nyírták le végig a sövényt, így a legvégén még lepacsizhattam a levelekkel, második, hogy a levelek legvégén egy hajléktalan bácsi állt aki egész beolvadt a környezetbe, tiszta véletlen, hogy vele nem pacsiztam, meg az is, hogy csak álldogált és nem pisilt). Talán emiatt volt ma olyan nyugtalan napom (picit ugyan megcsúsztam az érzéssel, mert főleg az incidens után gyötört rossz előérzet).

Asszem az őrangyalomon múlt a dolog, meg kb. fél másodpercen. Az asztal sarkánál jártam. Épp bekanyarodtam a székemhez, amikor nagy robajjal leszakadt az ég. Azaz a lámpaburkolat. Ezerötszázhat éves már, vagy talán annyi mint én. Eddig bírta. Középen hosszában megrepedt, így csúszhatott ki egy pillanat alatt a fémkampók szorításából. Ha ott ülök a helyemen, pont a fejemre esik, és most egy pofás kis agyrázkódás boldog tulajdonosa lehetnék. Vagy valami ilyesmi. És nem írhatnám le, hogy még sosem esett a fejemre egyetlen randa, nagy...

Május óta minden alkalommal ugyanaz van. Elmegy a foglalkozásra. A bejáratnál leveszi a cipőit. Mezítláb lecsattog az öltözőbe, átöltözik, csinálja bőszen a gyakorlatokat, lógó nyelvvel tér vissza, aztán cicamosdás után visszahúzkodja magára a ruháit, majd elkezdi keresgélni, hogy hova a fenébe rakhatta a cipőt...