Még sosem adtam fel postán az utcán talált elhagyott csekkszelvényeket a gazdájuknak. 

(Majd holnap)

Mi is volt a terv?

Bulizunk és felkészülünk egy hónap kényszerpihenésre. Lesz nyugalom, tespedés, szextilalom, É.P.-nek gyógyulás, motoros túra szervezgetés, és ennyi.

Persze ez is megvolt, de mellette végre kaptam fekete cipőt, megint rendet raktam majdnem mindenhol, átfestettem a lánygyerek szobáját, itt áll a szobában felszerelésre várva a legújabb szekrénykénk, a gyerök táborozott, voltam évzárón, kutyapesztráltam, zsúroztam, rég látott barátnőnek örvendeztem, reggelig buliztam, koncerten ugráltam, alig aludtam, mikrót cseréltünk, mosogatógépet javítottunk, személyit csináltattam a gyerökkel, szülinapoztunk, családi láblógattunk, és az egészet megkoronáztuk azzal, hogy leáztattuk az alattunk lévő négy szintből kettőt. El sem tudom képzelni mi lett volna, ha valami aktívabb hónapot tervezünk...

 Olyan szépet mondott nekem a néni a buszon! A fiatalember aki mellettem ült, átadta neki a helyet, én meg beraktam a csomagját a lábam elé. Mert úgy kellett rábeszélni, hogy fogadja el ha átadják a helyet. Azt hitte együtt vagyunk, aztán kuncogva, hogy na, jól összehozott bennünket, végül azért leült és néhány szót is váltottunk. Azaz inkább mesélte hogy tanárnő volt, hogy szőlője van, hogy most permetezett, hogy milyen lesz a termés, hogy szanatóriumba utazik épp, hogy szép a fiatalság, hogy Seneca azzal fejezte be: Élj egészségben, hogy ez a legfontosabb. Aztán hagyott olvasni, én meg örültem ennek, mert már csak pár oldal volt hátra a könyvemből. Végül mielőtt megérkeztünk újra szóba elegyedtünk. Kedves volt, hát én is mosolyogtam, erre azt mondta, hogy olyan ritkán látni ma igazi mosolyt. Olyat ami szívből jön, mert a mosolyhoz nem arc kell. Hát ezt.