Anyukáméktól jöttem ki épp, és a ház előtt ott állt a legfölsőn lakó szomszéd 3 gyereke. A fiúval egykorúak vagyunk, még együtt mentünk beiratkozni a középiskolába. Most ott állt a lánytestvéreivel együtt. Külön-külön is irtó rég láttam őket, így hármasban meg vagy 20 éve. Szíven ütött a helyzet, de nagyon jó volt. Úgy sajnáltam, hogy nem tudok beszélgetni kicsit velük. Siettem haza.
Annyira siettem, hogy nem is vártam a liftre. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, de az első emeleti fordulóba érve megtorpantam. Valaki egyszerűen odaszart. Nem lehet ezt szebben mondani. Fura, mert a lépcsőház teljes fala üveg. Nem értem én ezt. Nos, ez a helyzet (meg a szag) szintén szíven ütött. De ez nem volt jó. (Nem, nem mentem vissza feltakarítani, nem bírtam rávenni magam)
Mostanában olyan izé dolgok történnek velem. Az elképesztő papíros esetet külön fogom elmesélni, de azon kívül is. Szombaton senki nem akart velem semmit csinálni, pedig vásár és tűzoltónap volt a városban. A boltba is egyedül kellett mennem. Próbáltam anyukámat meg a gyerekeket megfűzni rá, de mindenki elhajtott. Bosszúból busszal mentem ki, nem gyalogoltam. Felszálltam, kértem egy jegyet. Pont annyit tartogattam a markomban. Aszongya a söförbácsi: mindenképpen akarsz jegyet venni? Nem is értettem a kérdést (télleg nagyon ritkán bliccelek)... hát nem azt mondtam, hogy: egy jegyet legyenszivess? Állunk, ajtó nyitva mögöttem, meredünk (én értetlenül a söförbácsira, az összes utas értetlenül reám). Mondom, miért ne kérnék jegyet? De csak olyan mormogásféle hangon, félig magamnak. Ő meg elkezd valami homályos magyarázkodást, hogy merakkor mennyiér vitt volna el, aztán a végén hangosan: te tudod... hát akkor kapsz egy lyukasat. És adott egy lyukasztott jegyet. Egy használtat. Még ezen sem buktam ki, annyira azért nem érdekelt a dolog, még mindig azon puffogtam magamban, hogy milyen undok mindenki. Hanem amikor az út végén megkérdezte, hogy kell-e nekem az a jegy, akkor kiszaladt a szememen egy csúnya nézés.
Vasárnap is szerencsétlenkedtem, de azon széjjelröhögtük magunkat. Végre (sokára) meglátogatott az én kis voltraszta barátnőm. Ritkán jön, ilyenkor csacsogunk ami belefér. Nem bíbelődtem holmi főzéssel, nagy lazán benyúltam a mélyhűtőbe és kivettem a lefagyasztott levest. Inkább maradjon estére is, kivettem a másik dobozt is. Lábas, levesek bele, gáz, melegítés, barátnőm haza, pörköltet megkavar, tészta+nokedli megfőz, terítés kész, család éhes... És akkor felemeltem a leveses lábast, hogy bevigyem, és amint megcsapott a gőze, rögtön eszembe jutott egy szameg, valamint, hogy az egyik leves mégsem leves volt, hanem inkább az eltett sonkalé. Juhéj! Nagyon nevettem, mire kijött É.P. akit tájékoztattam róla, hogy főztem egy isssteni füstölt húslevest, aztán ketten sokáig nem bírtuk abbahagyni a röhögést. Azért szép tőlük, hogy a tésztát megették lé nélkül is. :)
Ma úgy kezdődött, hogy nem találtam testszínű harisnyát, csak szürkét. Hát nem borzasztó? Na csak vicceltem. (amúgy komolyan, csak szürke volt!) Szóval ma úgy kezdődött, hogy a pályaudvarra menet kitört a cipellőm sarka. Mire ebédidőben kijutottam vásárolni, olyan érzésem volt, mintha úgy néznék ki, mint a római gerelyhajító. És nem, nem kaptam cipőt. Be kellett érnem egy benti papuccsal.
Visszaolvasgattam itt-ott a régebbi bejegyzéseimben. Mintha egy kislány írná.... ez olyan béna. Még mindig királysasszony vagyok. Egy kissé lökött királylány.