Ja, tegnap érdekes dolgokat láttam. Reggel is, de főleg délután. A metrón egy vörös parókás nénit. Úgy állt a fején, mintha csak sapkát viselt volna. Ahogy a formából kivettem, az elnyűtt, seprűs darab, valaha kleopátra-frizurát formázhatott. Nem is láttam még ilyen vörös parókát. Eszembe juttatta kedvenc hosszúhajú babáimat. Azoknak nézett ki így a feje az első mosás-szárítás után. :) A villamoson meg magát Szerda királynőt láttam. Tökéletesen átlagos, fiatal nőnek álcázta magát, egy átlagosan aranyos kislánnyal lépett be a szerelvénybe. Engem viszont ez nem vezetett félre. Azonnal megismertem, hogy ő az, hiszen rajta kívül senki nem hordhat szerdán ilyen gyönyörű, számtalan flittertől csilli-villi, piros western csizmát. Csak úgy ragyogott a lába! A szeme nem annyira, talán megviselte az időjárás, vagy a tömeg a villamoson.

Ma sikerült Piroskának öltöznöm. Tegnap színtévesztő tengerész-darázsnak, előtte tehenészlánynak, azelőtt meg kislánynak. Holnap megpróbálok csak simán nő lenni.

43 naplemente minden egyes napon azért nekem sok lenne, de azt az egyet valahogy elviselem. Pláne ha ilyen.

Meggyőződésem, hogy az anyagát ránkbízó - és annak további sorsa felett aggódó - ügyfelet nem lehet maradéktalanul megnyugtatni azzal, hogy: innen mostmár lába kél...

Zsongatós a levegő. Tavasz van végre! Nem érdekel, hogy még kell a csizma és nincs melegem télikabátban. Madárcsicsergést hallottam reggel jönnek a mindenféle friss illatok, meg már a Duna is magasabb. Itt van, semmi kétség.

Egyébként ma átvágós peteérős ruhát viseltem és reggel megdicsértek. Kicsit megsértődtem rajta, mert csak a harisnyámat meg a szoknyámat méltatta a gépkocsivezető kolléga, holott olyan gyönyörű fehér virágmintás fekete zokni volt rajtam, hogy az valami felejthetetlen! :)

Ja és igen, innentől már nem aludhatok. Muszáj figyelnem! Ilyenkor tavasz elején hosszasan nézem amint megjelennek a barkák. Szépen selymesen üldögélnek az ágon, aztán lassan megduzzadnak, ahogy előkészülnek a levelek odabenn.  Szeretném elkapni a pillanatot, amikor előbújnak. Ott akarok lenni. Aztán valahogy évről évre ugyanúgy járok. Sokáig felügyelem a folyamatot, várom, hogy mi lesz, de nem történik semmi. És akkor egy pillanatig nem nézek oda, és mire visszafordulok, már levelekkel vannak tele az ágak. Azért idén újra megpróbálom...