Külföldön él, távol innen. Csak akkor jön, ha hívják. Dehát úgyis levelezünk, gondolja ott messze. Nem, fogalma sincs arról, hogy mennyire hiányzik. Nem hívhatom fel, már nem a szomszéd irodában ül. Nincs netes társalgás, hiszen este más a program, mindkettőnknek van dolga. Levélben finoman szólva is szűkszavú. Amikor végre hazajön és találkozunk az tényleg vidám, intenzív és eseménydús, csak éppen igen röpke. Nincs idő komolyabban belefolyni egy beszélgetésbe, néha olyan mintha teljesen idegen lenne. Sietni kell, hogy legalább egy jó kávézás/sütizés beleférjen, hiszen mindig intézni kell valamit (mikor nyit a posta?), vagy várják, sietni sietni mert sok a dolog... és huss, már el is repült újra. Én meg örülök, hogy láttam, közben pedig már tudom, hogy hamarosan újra nagyon fog hiányozni, újra csak várom majd, minden nap megnézem az egyetlen képét, hogy a szemem se felejtse, és legalább gondolatban megölelem. És ez már másfél éve így van. Ritka vendég, de még mindig kedves a szívemnek.

...hogy amikor vége lett a háborúnak, akkor jöttek az oroszok és elhajtották az összes jószágot, lovakat, mindent. És mi lányok, nagyon sírtunk. Akkor a nagypapa azt mondta, hogy nem kell sírni, mert a háborúban van győztes is meg vesztes is. Akkor aztán összeszedtük magunkat, lett megint ló is. Aztán 49-ben jött a téesz. Megint elvittek mindent. Na akkor a nagypapa nagyon szomorú lett. Azt mondta, hogy most sírhattok, mert most a mieink viszik el. Akkor készült ez a kép. Látszik rajta, milyen szomorú volt.

Régi képeket nézegettünk (sokadszorra)

É.P. nagymamájánál. Lefényképeztem, a dédi meg mesélt közben.