Fekete cipő, piros harisnya, fekete mini, piros kardigán. Nézem a tükörben reggel, szerintem jó lesz mára. A gyerök mellettem áll, kérdem tőle jó lesz ez így? Erre ő: attól függ hova. Cirkuszba, vagy bohóckodni tökéletes.
Szóval a legrégebbi az a kézfejem fölötti égésnyom. Jó kéthetes lehet, már kopik le róla a var, majdnem felén látszik a rózsás új bőr. Ez azért volt, mert nem tudta a jobb kéz, hogy mit csinál a bal. Leginkább azt csinálta, hogy simán a másikhoz nyomta a forró lábast. Aztán a múlt héten vettem észre a bal felkarom belső felén egy foltot, ami már akkor is inkább fekete volt, vagyis múlóban van. Szombaton szereztem a jobb térdem oldalára egy másik sötét foltot a sütő ajtajával. Ezzel az akcióval sikerült melléhelyezni egy kis karcolást is, jól mutatnak együtt. A legszebb viszont a jobb térdem. Még pénteki a mutatvány. Az úgy volt, hogy elindultam a leletért. Mikor a vérvételen jártunk az intézetben, körülnéztem. Roppant szigorúan ki volt írva több helyre, hogy nem saját lelet átvételéhez meghatalmazás kell, valamint, hogy leletkiadás minden órakor az ablaknál. Úgy gondoltam ezek aztán nem cicóznak, valószínűleg aki ott van órakor az megkapja a leletét, a többi meg vár a következő alkalomra. Így aztán rohantam, és ebben még az sem zavart, hogy a cipőcskémről időnként lecsúszott a sarkam. Ami azt illeti, nem az a kimondott futócipő. Induláskor még sütött a nap, két megállónyira azonban zuhogott, s én persze már az aluljáró lépcsőjén felfele eláztam. Két perccel később bekanyarodtam a célegyenesbe, ahol újfent napsütés fogadott. Láttam a szembejövőkön, hogy picit meghökkentő az ázottveréb fazonom, de csak rohantam tovább rendületlenül, mert mindenáron oda akartam érni délre. Végre beestem beléptem az előtérbe, ahol egy roppant ádáz szőnyeg elkapta a cipőcském sarkát. Sajnos ezt nem volt szerencsém észlelni, és nagy iramban továbbhaladtam. Volna. Ehelyett taknyoltam egy jókorát. Vagyis ez azért túlzás, nem taknyoltam, csak váratlanul letérdeltem. Nagyon nagyon vártalanul, irtó gyorsan és erősen. Egy fiatalember haladt éppen velem szemben, hozzám lépett és felsegített. Nekem végig csak az járt a fejemben, hogy a francba, még ez a hülye szőnyeg is hátráltat, mikor annyira sietek... aztán miközben megköszöntem a kedvességét ránéztem és láttam, hogy ő valóban megijedt. Helyettem is. Kívülről valószínűleg csúnyábban festett a helyzet, én éreztem, hogy semmi bajom, kicsit megütöttem a térdem, naés? Végül két perccel dél előtt már az ablaknál toporogtam. Meg támasztottam a falat. Egyébként a hajam megszáradt, mire végre odafáradt valaki (miután egy kedves várakozó sorstárs rákérdezett, hogy mikor esedékes a déli leletkiadás). Aztán persze itthon láttam és éreztem is, hogy a térdem megdagadt és bibis. Hát, majd ez is elmúlik.
Az ablakunk mellett fütyörészve száguld be a szél. Néha énekel, dudorászik vagy felesel, máskor csak vészjóslóan mormog magában. Ez viszont csak itt leírva tűnik olyan romantikusnak. Valójában elviselhetetlen és félelmetes.