Kikevertem a tésztát. Természetesen kakaósat. Nagyon kakaósat. A fehér sütőtálamba próbáltam áthelyezni bőszen. A tészta ragaszkodott eredeti helyéhez, én meg ahhoz, hogy a sütőbe kerüljön. Szerintem nem volt ott semmi hirtelenkedés vagy erőszakoskodás. Úgy emlékszem én inkább lassan, erélyesen tessékeltem kifelé a keverőtálból. Igaz, hogy egyszer megcsúszott a kezemben a műanyag tésztakitessékelő, de ez sem volt különösebben heves mozdulat. Ezért is lepődtem meg annyira. Teljesen váratlanul ért, hogy valahonnan az égből, éppen az orrom előtt (talán ha két centi volt közöttünk) elsuhant valami és hangosan placcsant a tűzhelyen. Csokiillatot húzott maga után. Megállapítottam, hogy a tésztából származó, ujjnyi darab indult vándorútra. De, hogy mikor, milyen úton távozott, és milyen meggondolásból tért vissza? Hát azt nem tudtam. Csak sajnáltam, hogy elvétette a sütőt. Melléesett. A többit azért megsütöttem. El is fogyott még akkor is, ha úgy nézett ki, mintha rizses kávézacc lett volna. (ezt kedves családtagjaim állapították meg)

A mai vidámságomhoz meg csak annyi kellett, hogy kommunikálhassak pár baráttal. Még akkor is, ha éppen szomorú volt a téma.

Jó nap, jó barátok.

Van aki kutyátmacskátnyulat tart, nekem speciel vándorikonjaim vannak. Reggelre mindig elmásznak a helyükről és úgy kell visszahúzkodni őket. Klikkesedés folyik éjszakánként.

Pszichogalaxis. Na az tényleg régen volt.