Tegnap este évzáró után leszállítottuk a gyerekeket anyósomékhoz nyaralásra. A röpke másfél órás út alatt természetesen rengeteg fontos dolog hangzott el, többek között ez a gyeröktől:

nem mindegy, hogy tanya a bakonyban, vagy banya a takonyban. Ezt még nem hallottam, de most jól megjegyeztem. 

Szeretem a fákat. Nem ellenkeznék, ha fának kellene lennem. Ööö... Beugranak gyönyörü képek gyönyörű fákról, aztán a gondolatok: milyen szépisez. Simogató, széljárta lombok, színek és élet... És burjánzik tovább a fejemben: milyen szívesen lennék fa, mi mindent megélhetnek! Minden évben szerelem és gyümölcs, utána meg pihenés... aztán mikor le akarnám írni, akkor végre végiggondolom. Jó, de nem akarok fenyő lenni egy faiskolában, sem tüzifának nevelt akác. Szóba sem jöhet, hogy valami bútornak való fajta legyek, egy a sok közül. Na szép. Mekkora arcom lett hirtelen!

Mindent magam köré készítettem és kibontogattam. A halszósszal kezdtem meg azzal, hogy kapásból beszakítottam a kis húzókáját, így épp csak egy cseppnyi lyuk keletkezett a zárófedélen. Bevallom miután beleszagoltam, ezt nem is sajnáltam annyira. A kókusztej viszont igen derék találmány! Édes, selymes, kókuszos, hófehér és fincsi. (Olvastam, hogy lassan fel kell melegíteni forrásig, akkor nem lesz konzervíze. Lehet, legközelebb ki is próbálom. Most ízlett forralás nélkül is.) Aztán következett a limelevél. Csodálatos. Imádtam az első pillanatban, amint megéreztem az illatát. Már csak a zöld curry volt hátra. Közben üzembe helyeztem a tüzhely jobb hátsó rózsáját. Az olaj melegedett, a kis átlátszó tasakból meg valami nagyon érdekes illat kanyargott kifelé. Nem mondhatom rá, hogy hűdejó, de azt sem, hogy rossz lett volna. Volt benne valami érdekes, soha nem érzett furaság, étvágygerjesztő erős aroma, amitől összefutott a nyál a számban és alig vártam, hogy kész legyen az étel. Szerintem emiatt pakoltam bele a megadott max. mennyiséget. Pedig. :) De ne szaladjunk előre, még csak az illatát élveztem. Szépen sorra belekerültek a hozzávalók, kezdett pofásodni a dolog.

Kevertem kicsit, és a csirke gyönyörűen párolódott, a kókusztejes szaft besűrűsödött, a limelevéllel nem győztem betelni, kezdett összefőni és úgy véltem hamarosan elkészül a mű. Szerencsére nem bírtam kivárni, megkóstoltam. Ekkor két észrevételt tettem, röviddel egymás után. Elsőnek arra jöttem rá, hogy mindenből arányosan kevesebbet használtam, kivéve a cukrot. Rögtön ezután a zöld curry sora jutott eszembe a receptből, hogy: 2 kanállal már elég csípős... Ez a gyakorlatban úgy hangzott: mm... hhhíííííí! És úgy nézett ki, hogy széles mosoly után kapásból tűzokádó sárkány üzemmódba váltottam. Nem tudom elmondani mennyire meglepődtem! A cukorbőséget próbáltam aztán próbáltam ellensúlyozni kis limelével, egész jól bejött, de a csípős forróság az megmaradt, jó sokáig. Végül -édesség és csípősség ide vagy oda- több mint felét megettem. Csak úgy magában. A maradékot még megöntöztem limelével, aztán mikor harmadszor álltam fölötte, hogy épp csak egy falaton ellenőrizzem csöppet, tényleg olyan jó-e így, inkább dobozba csomagoltam és elraktam.

Múlt pénteken felvilágosítást tartottak az osztály leánytanulói részére, ahol is leánykám boldogan újságolta, hogy neki ezt már elmesélte anyikája. Ez eddig teljesen oké. Péntek délután óta egyfolytában sutyorgunk -mi lányok-, mert állandóan kérdeznivalója akad. Vagy megállapít dolgokat. Sőt! Időnként inkább kinyilatkoztat. Értem én, igyekszik a lehető legjobban felkészülni és igazán édes, csak ez foglalkoztatja. Több mint három nap a témában. Kezdek besokallni. :)

Meleg van. "Hopp, kivillan egy szép, karcsú boka, mondjuk combig" szezon. Fogyókúra szezon. Igen, nálam is. A tornától egy kilócska lement, de az csak arra volt elég, hogy ne repedjen szét rajtam a szoknyám. Nemrég aztán az etetősen-kedves kolleganőm is elkezdte a panaszait sorolni, miszerint nem fér bele a kedvenc bugyijába, ruhájába, nadrágjába. És bekövetkezett a csoda: egy hónapja közös fogyókúrázásba kezdtünk. Azt a bizonyos kilencvennapos szétválasztós diétát csináljuk. Nem betűre pontosan, de szerintem egész rendesen. Nem mondom, hogy simán megy, mert az első gyümölcsnap délutánjára mindannyian francba kívántuk az almát és a banánt, aztán mikor megfőzöm a fincsi kajákat, odateszem a többiek elé és nekem mást kell ennem, az se egy álom, de azért nem is annyira borzasztó. És ami a legfontosabb, mindenki fogyott rendesen. Végre újra beleférek a nyáriruháimba. Tudtam, hogy ez milyen öröm, csak már elfelejtettem. :)
 

Úgy alakult, hogy É.P.-nek ma dolga volt. Este viszont nekem is el kellett mennem egy órácskára. Komoly arccal azt kértem a gyerekektől, hogy mire visszaérek egyék meg a vacsorát és zuhanyozzanak le. Mikor pontosan egy órával később megérkeztem a házhoz, tök rendibendin viselkedtem. Nem használtam a kulcsom, hanem felcsöngettem. Így nyertek pár percet míg beléptem az ajtón. Hogy legyen idejük vacsizni meg zuhanyozni. :)

Ma este egy rövidke sétát tettem és megint ilyen Érezted már? Amikor egy forró nap estéjén gyalogolsz a városban. Szürkületkor. Ujjatlanban vagy, s még így is meleged van. Fülledt a levegő, de van valami furcsa benne. Kinyújtod a meztelen karodat, és végighúzod a tamariska sövény felett. Az apró pici ujjacskák cirógatnak. A szél feltámad, néha-néha szinte viharos. Lúdbőrzik az egész tested, mégis annyira kellemes a hűvös érintés, és arra gondolsz, hogy csak egy valaki létezik, akinek az ujjai finomabban játszanának a hajaddal. hangulatba kerültem. Már világosan látom, hogy a tamarix az oka. :)

zene is volt

Egész biztos vagyok abban, hogy legközelebbi rémálmomban a gyerök mocskos fehér zokniját fogom sikálni. Az pár zokni maga Augiász istállója.

Rájöttem miért utálok annyira takarítani. Ha valami gáz van, hát csak rendet rakok a szekrényemben és mindjárt tisztábban látom a helyzetet. Egyéb esetekben viszont csak az van, hogy csomó -többnyire fájdalmas- emlék jön elő, bele a fejembe. És ezután már csupa hiábavalóság következik. A dolgok újra és újra elgondolása, a milettvolnaha meg a mivanha... És egyébként mivanha? Semmi a világon. Nem történik semmi. Tök fölösleges az egész, nekem meg csak rosszkedvem lesz. Utálok takarítani. Na például most meg az jutott eszembe, hogy biztosan azért van ez, mert nem csinálom szívvel és beleéléssel. Nem az lebeg lelki szemeim előtt, hogy micsoda gyönyörű csillogása lesz annak az ajtónak, ha én lemosom. Utálok takarítani.