kergetyúk

 

Kedd:
Délután töltőre a telefon. Órákkal később kétségbeesés, hogy valami gáz van, nem töltött semmit. Bő 10 perc és már észre is vettem, hogy a telefon csatlakozik a töltőhöz, az meg a hosszabbítóhoz, csak a hosszabbító nem csatlakozik sehovase. Későn kerültem ágyba, vittem a telefont is, hogy bekapcsoljam az ébresztést. Nyomkodtam bőszen a gombokat, sehogy nem akarta elfogadni, hogy márpedig én öttizenötkor kelni fogok. Végre sikerült. Akarom letenni, mikor... ó borzalom, mégis tönkrement! Jajjajj, nem mutat semmit az órája, csak nullákat!
Ja, hogy már éjfél van?
 
Szerda:
Amint beléptünk a gyógyszertárba, rájöttem, hogy a recepteket otthagytam. Zárásig volt még fél óra, tehát az következett, hogy most kisnőcit hagytam ott a gyógyszertárban. Rajzolgatott  míg én visszaszaladtam anyukámékhoz a receptekért. Meg persze mindenképpen innia is kellett a gyógyszertári vizes palackból, ehhez pedig mindjárt vagy 4 műanyag poharat kapott ki a sorból. Nem baj, a gyógyszerésznő csak mosolygott, emiatt aztán roppant hálásan rohantam el. Betrappoltam, csodálkoztak, nevettek, én meg velük, és ha már ott voltam úgy döntöttem, annyi időm csak van még, hogy a mérlegre álljak. Ez igen fontos, mert nekünk otthon nincs mérlegünk, mikor odaát vagyunk, akkor meg ritkán jut eszembe mázsálni. Legutóbb 55.2-et mutatott. Azóta eltelt majd egy hét, így hirtelen azonnal meg kellett néznem, hogy mutat-e valami mást. Ráálltam és kétségbeesetten állapítottam meg, hogy a fogyókúra egy kalap szart sem ér, mindenki menjen a fenébe és mi történ itt egyáltalán? 57.3. Ötvenhétegészháromtized. Francba! Irtó mérges lettem és szomorú meg csalódott. Már éppen komolyan kezdtem volna gondolkozni, hogy mit csináltam ennyire rosszul, közben leléptem a mérlegről, megigazítottam a vállamon a táskát és indulni akartam. Hogy is volt ez? A vállamon a táska? Jaaa! Naná, hogy újra a mérlegre álltam. A fogyókúrával minden oké, megtudtam, hogy van egy majdnem 3 kilós táském, és még a gyógyszertárba is időben visszaértem.
 
 
Csütörtök:
Hajnalban a helyijáraton vettem két jegyet. Fizetés közben a buszsofőr bácsi kezéből kiesett az egyik pénzérme. Le a lábához. Én meg (ekkora hülyét) rögtön arra gondoltam, hogy az majd onnan elgurul és hiánya lesz. Nem haboztam, azonnal behajoltam a kis fülkéjébe és felkaptam. Mi tagadás meglepődött, de azért meg is köszönte. Mi tagadás, szerintem, az összes utas meglepődött. A közértben meg az történt, hogy pont hallottam amint az eladó kezéből kiesik az a hosszú izé. Ő meg létrán állt éppen. Én meg arra jártam éppen. Föl is vettem, oda is adtam neki. Mi tagadás meglepődött, de azért megköszönte. A boltból kifelé menet jutott eszembe, hogy azt hiszem azért nézett olyan furcsán rám, mert azt az izét nem leejtette, hanem ledobta, hogy ne legyen neki útban.
Most nagyon igyekszem kevésbé figyelmes lenni.

 

Szólj hozzá!