No, hát ez is megvolt. És igazán jól sikerült!

Péntek délutánom  elég kapkodós lett. Várt rám a szokásos pénteki palacsintasütés, aztán bevásárlás, nyomtatás, a bulira szükséges dolgok összeszedése, és kellett volna még készülődni nekem is. Közben még 4-5 telefon is becsúszott, hol anyukámnak, hol valamelyik nőcinek köszönhetően. Villámgyors voltam, így 7 óra előtt kicsivel meg is érkeztem az étterembe (6:30 helyett). Felmentem a különterembe és azonmód sokkot kaptam. A terem szoba kb. 10-12 nm lehetett összesen. Az egészet fel lehetett volna díszíteni azzal a két guriga szerpentinnel, amit csak úgy a biztonság kedvéért bedobtam még otthon. És emiatt volt az egész felhajtás. Bolhából elefánt! Ezt én annyira nem értem! (Az ilyesmiről mindjárt beugrik ez: "- Itt a szörny!  - Mi?! A nyúlon túl?  - Neeem, a nyúl az.  - ... Vén hülye buzeráns!!! Most hiába izgattál fel.  - De ez nem közönséges nyúl! Akkorát tud harapni... és.... nézd a lábát mekkora!")

Voltak ők, meg mi. A két főkolompos közül a miénk viselkedett jobban. :) Az övék mártír arccal álldogált, néha rámosolygott a többiekre, mintha azt mondaná, hogy: látjátok? Jól érzem magam. Aztán ugyanolyan faarcot vágott. A miénk meg tüntetően üldögélt. Á nem, nem táncolok. De aztán nem bírta tovább, és bedobta magát. A másik tábor levonult az étterem elé és ott beszélgettek. Mi meg buliztunk. :) Aztán az ő főkolomposuk nem akarta odaadni az ajándékot, de végül mégis. Nagyon nem bírom az ilyen feszültségkeltést.

Engem egyébként ez az egész leánybúcsúcucc a szivaravatásra emlékeztetett. Szegény Szöszke! De mindent megcsinált! Mikor megérkeztek az étterembe, már túl volt egy petrezselyemáruláson, pénz kéregetésen (nászútra),  rollerezésen,  autogramm osztogatáson. Ugyanakkor előtte állt még egy tánc egy idegennel (mellettünk egy jó nagy érettségi bankett folyt), aztán ahányszor berakta valaki a Kacsatáncot, neki fel kellett pattannia és eltáncolni, volt jókora méretes faroktorta, meg egy kisebb marcipánból, amiről tejszínhabot kellett nyalogatnia. Mindezt egy "Egy hét múlva férjhez megyek, de ma még szabad vagyok" pólóban. Aztán válaszolnia kellett egy kérdőívre a leendő férjével kapcsolatban és ahányszor elszúrta, fel kellett vennie valami ruhát. (É.P. azt mondta, ha fiúk szervezték volna, akkor levenni kellett volna neki). Volt még bekötött szemmel gombfelvarrás és tárgyfelismerés. Olyan volt, mintha ez lett volna a kötelező program, hogy aztán végül bulizhassunk. Az a néhány pohár sör amit megittam, kellemesen nemtörődömmé tett, így végül tényleg jól mulattam.

Ez ritka unalmasan hangzik így leírva... pedig tényleg nem volt rossz:)

-Anyaa, hány perc alatt sül meg a pizza?

-20 perc kisfiam

-Ó ne! Azalatt a Hindenburg 40x leégne!

Rá kellett jönnöm, hogy nem bírom a gyümölcssalátát. Munkatársnőim kínáltak meg egy jókora adaggal. Alma, banán, ananász, meggy, málna. Ez biztos volt benne. De sokkal jobban szeretem ezeket a gyümölcs ízeket külön-külön érezni.

Nem az igazi ez a nap, pedig ma kezdődik a NYÁR! A pörgés. Leánybúcsú, aztán majd esküvő, BalatonSound, Schiller koncert (remélhetőleg ezzel nem járunk úgy mint a varsóival), a  Grossglockner, aztán nyaralás a gyerkőcökkel. És addigra már augusztus közepe lesz. A maradék épp elég az iskolai előkészületekre. Persze nem mintha baj lenne. Inkább örülök annak, ami előttem áll. :)

A délutáni affért követően jöttek mentek a telefonok. Én már csak a jelenlegi végkifejletről értesültem. Ez pedig szerintem a lehető legrosszabb. Álbéke. Állítólag senki nem azt mondta amit, és különben is. Mindenki rendesen fog viselkedni, de a másik felet ne engedjék a közelébe, mert nem áll jót magáért. És majd az egyik tábor korábban hazamegy.

Nagyszerű estének nézünk elébe! :)

Nincs is túl sok kedvem ezek után már nekem se... főleg, hogy az éjjel is alig aludtam valamit. Megint hatalmas vihar volt. Éjfél után feküdtem le, és még nem volt kettő óra, mikor felébredtem az éktelen csattogásra. Szép nagy táskák vannak a szemem alatt. Na nem baj, azért csak lesz majd valahogy! Csak sikerül meginni valamit! :)

Ó atyám.... nők! 

Ez annyira... eh, nem is tudok mit mondani. Íme: szervezünk bulit. Több nő. Egy nőnek. Az egyik aki az ajándékot intézi többet költött. Aki az egészet összefogja, azt mondta, nem olyan nagy gond, majd a dekorációból lecsípünk. (Meg lehet azt oldani, elég ha mindeki körülnéz otthon.) Ezt közli a dekorfelelőssel is. A dekorfelelős azt mondja a fotósnak, hogy ne is menjen díszíteni, mert nem lesz díszítés mert az ajándék ennyi-annyiba került. Ajándékos értesül erről a fotóstól, és majdnem sírva hívja azt, aki az egészet összefogja, hogy akkor őt nem érdekli, gondoskodjon ajándékról mert az általa intézettet majd odaadja ő egyedül.

Ááááááá! Ez annyira gáz. És akkor egy ilyen hülyeség miatt elszúrják annak az estéjét, aki miatt az egészet csinálják és akit szeretnek. Olyan bosszantó!

 Epilog: és most én igyekszem meggyőzni Kedvenc Barátnémat, aki az egészet összefogja, hogy igyekezzen ne a lelkére venni, mert ő itt aztán semmiről nem tehet. És a dekorost is, hogy jöjjön el... és megoldódik és minden oké lesz, csak meg kell beszélni mindent. (hálistennek a többieket nem ismerem :) )

Gyerekek kikönyörögtek vacsorára egy-egy csokis kakaóscsigát. Benyomták. Jön ki a gyerök hozzám a konyhába nyakig csokisan. (Megjegyzem illik hozzá a kosz. Csibészforma. Már a szeme se áll jól! :) ) Elküldtem egy alapos mosdásra. Jön vissza, pólóján végigcsorgott a víz, csurom víz a keze, az arca. Megáll, gyászosan kétségbeesett arcot vág és elkezd kiabálni: anya, anya.. folyik a (vér) víz! Úristen minden csupa víz! Mindenütt csak víz! Ez vízfürdőő! :) Én meg: tejóég! Mit csináljak? Hívja valaki a valakit. Természetesen hasonló kétségbeesett figurával. 

Leánykám szintén a kikellenetalálnihanemvolna kategória. Vacsorázunk, közben ráadásul beszélgetünk. Mindezeket ő is csinálja. Aztán teljesen váratlanul egyszercsak kibukik belőle: unatkozok!  Mivaaan??? 

Megvan a hajléktalan!

Reggel az egyik ház előtt üldögélt a padon egy óriási-hatalmas pizza társaságában. Evett... de, hogy?! Csak üldögélt ott ugyanabban a cuccban, azaz a nadrágja szárai féllábszárig fel voltak gyűrve - gondolom a melegre való tekintettel - és ugyanúgy rajta a kabát. Előredőlt, de nem a térdére támaszkodva, inkább olyan görcsös vigyázó módon, hogy bármikor felálhasson. És rágott. De semmi öröm nem volt benne. Mármint neki, abban, hogy evett. Pedig enni akkor is jó, ha van mit. Vagy én vagyok a hülye? Sajnálom, hogy már ez sem okoz neki örömet.

Azon gondolkoztam tegnap délután hazafelémenet, hogy vajon meddig lesz mit leírnom? Nagy a lendület, de ki tudja? A fű minden évben ugyanolyan zöld. Hányszor lehet ezt másképpen elmondani?

Már másodszor láttam azt a fiút a villamoson. Nem is tudom miért fiúzom? Legalább... mmm... nem is tudom mennyi idős lehet. De minimum 30. Szóval néz. Mintha úgy láttam volna, hogy tegnap egészen a villamosmegálló elején állt volna. Aztán mikor felszálltunk, akkor egyszercsak ott volt velem szemben. Én pedig az utolsó ajtónál szállok fel. Rendszerint. A szemembe nézett. Elsőre elfordítottam az arcom, másodszorra - amikor már biztos voltam benne, hogy nem véletlen - viszonoztam. Pár másodpercig. Tegnap is nézett. És ma is. Bár ma én pillantottam meg előbb. Egy könyvbe mélyedt figyelmesen. De aztán amint elfordultam, még a szemem sarkából láttam, hogy észrevett. A szembe-hévvel utazik tovább. Tegnap is meg ma is előbb ment el a vonata, és ott állt az ajtóban. Én meg mosolyogtam rá, amíg látszott. Remélem nem fog odajönni. Ez olyan jó játék. Kár lenne elrontani. Ha veszi a lapot, később még talán integetünk is egymásnak.

Álltam a héven és izzadtam. Komolyan mondom éreztem ahogy a vízcseppek összegyűlnek a bőröm alatt, majd kinyomakodnak, kiszivárognak a homlokomon, hátamon, melleim között. Fényessé teszik az amúgy sem szép bőrömet. És a hajam tapad a hátamhoz, és alig kapok levegőt, a fülledt kocsiban. Szinte vártam, hogy a motoron ülhessek simogató szélben.

Mikor már valóban a motoron ültem, az egyik piroslámpánál hirtelen megéreztem valami szagot. Elég fucsa volt, mert valahogy nem illett a környezetbe. Behúnytam a szemem és már tudtam is, hogy mi az. Padlásszag egy forró nyári napon. Ott a forgalom kellős közepén éreztem. Olyan, mint amit gyerekkoromban éreztem, ha egyszer-egyszer - nagy boldogságomra - felengedtek a padlásra játszani nagymamámnál. Meg amit É.P. nagymamájánál is érezni szoktam, mikor felmentünk kutakodni. Imádom a padlásokat. Ma már annyiszor megyek fel, ahányszor akarok. És a padláson minden nyáron ilyen szag van. Meg egy csomó kincs. Már kiskoromban is nagyon szerettem. Az ember mindig talál valamit egy jó padláson. Van ott régi törött játék, hiányos sakk-készlet, ócska bőröndök, nagy zsákokban divatjamúlt ruhák, szentképek, 100 éves üveg, régi fotók, tankönyvek és levelek, a jelvénygyűjteményem, babáim, molyette birkabőr, lószerszám, (Emlékszem mikor egyszer találtunk egy halom horgolt csipketerítőt. Egész nyáron abban voltam királykisasszony.) száradó paprika, esetleg paprikacsuma, és ami minden padlás elengedhetetlen kelléke, az egy kupac száraz hagyma. Ma is imádok felmenni a padlásra. Valami utánozhatatlan hangulata van, ahogy feltolok néhány cserepet és árad be rajta a napfény, sávjában a felkavart porszemek táncolnak csillogva. És a hátsó részben egyszál magában villanykörte lóg zsinóron és vastagon poros pókhálómaradványok borítják a sarkokat. Száraz meleg mindenütt, és igazi padlásszag. :)

Azt mondtam délután, hogy semmihez nincs tehetségem? Hát nem is igaz! Kiválóan kipucolhattam ma a wc-t, rögtön hazaérkezés után. Valamelyik büdös kölök miatt... de most meg lehet nézni, újra csillivilli hófehér a fajansz. Nem tudom melyik volt, a biztonság kedvéért mindkettő kapott fejmosást és illemtan előadást.

És! Még valamihez értek. Tudok semmiből vacsorát gyártani. :) Vagyis ez úgy néz ki, hogy  mikor hazafelé jövünk, nekem még halványlila segédfogalmam sincs róla, hogy mit kellene ennünk. Vagy mondjuk vasárnap reggel délelőtt 10-kor még nem tudom mi lesz az aznapi ebéd. (gyakran olyankor szoktunk reggelizni.) Aztán odaállok a hűtő elé, kitárom az ajtaját... és jön az ihlet. Általában ízlik is amit eléjük teszek.  Bár volt már, hogy ehetetlennek minősítették a kaját. És akkor - bevallom - majdnem az is volt. De nagy szerencséjükre ritkán szúrom el. Ma melegszendvics volt. (Hogy lehet olyan margarint gyártani, amivel nem az a baj, hogy nehéz elkenni, hanem, hogy lecsúszik a vajazókésről?)

Na. Szépen összehoztam a két témát! :)

 Mostanában csomó okos emberrel van körülöttem. Csak éppen, ha körül vagyok is véve ragyogóan okos emberekkel, attól én még nem leszek okosabb. Nagyon csípem, ha valakinek van esze. De egyben elindulnak a gondolataim is. Hogy mégis, hogy jövök én ahhoz, hogy beszélgessek vele? És milyen felszínes és semmitmondó az én tudásom. Tudom, hogy közepes vagyok. Mindenből megbízhatóan közepes. Tudom én, hogy nem rossz az (ha nem lenne átlag, nem lenne miből kiemelkedni) és örülhetnék, hogy ennyicske eszem is van. De azért faramuci dolog ez! Vágyom rá, hogy valamiben igazán tehetséges legyek, mégsem tanulok semmit. Hogy fogom így megtalálni, hogy miben vagyok jó? Ráadásul még csak ötletem sincs, hogy mit kellene tanulni? Szégyellhetném magam. De nem teszem. Méghozzá azért, mert lusta vagyok. Még ehhez is.

Tehát továbbra is olvasom, hallgatom és csodálom akik körülöttem vannak, adom azt a keveset ami nekem van, és remélem, hogy legalább szórakoztató társaságot nyújtok.