...hogy elég korán feküdtünk le és alig aludtunk bele az első álomba, mindjárt nem aludhattunk a másodikba, mert É.P.-t dolgozni ugrasztották. Az elmúlt napok során jól lefárasztottam magam, ez okozta, hogy nem bírtam megvalósítani a szolidarításból történő nyitott szemmel alvást, ellenben mély álomba zuhantam. Reggel egyedül ébredtem háromnegyed hatkor és szokatlanul hosszú időbe telt mire sikerült felfognom melyik bolygón vagyok, mi is történhetett és mit kellene tennem (a Földön, É.P.-nek be kellett mennie, nekem meg ideje volna munkába indulnom). Természetesen valahogy azért sikerült bejutnom a városba. Két megállót mentem a metróval, mikor igen hangos sziszegést kezdett hallatni a kocsi. Újabb két megálló után jött a metróvezető néni, derékszögbe hajtogatta a derekát, körbeszaglászott a kocsiban, futott még egy kört, visszajött újfent meghajolt és aszonta: ezt a kormányszelepet le kell selejteznem, a vonat nem megy tovább. Éljen. Ezt persze már nem ő mondta, ezt én tettem hozzá - itt a blogban-, hogy némi iróniával füszerezzem, az amúgy elég sótlan mondanivalóm. A mozgólépcsőn felfelé telefonos segítséget kértem, közben lefele ment egy lány, aki jobb kezével a korlátra támaszkodott, a balt meg csípőre rakta. Olyan érzésem lett tőle, hogy biztosan megy jól kiosztani valakit aki a lépcső aljában áll és addig is amig leér, még hergeli magát. Sikerült megtudakolnom milyen busszal érek be dolgozni, de aztán mégis működni kezdett az agyam és felderengett, hogy attól, hogy egy vonat nem megy tovább, a többi még járhat. Két mozgólépcsőzés fel, kettő le, és máris újra ott álltam a peronon. És láss csodát, a metró teljesen hétköznapi módon közlekedett. Én is úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Bocsánat, ez baromi unalmas azt hiszem. De ma ilyen nap volt. Szokásos munkahegyek, szokásos csalódások, szokásos örömök. Viszonylag szótlan ez a nap. Jó lesz, ha véget ér.

szerdára  valók

Arra gondoltam, talán célszerűbb lenne előre gondolni a holnapra.

kedd

(Püff neki. Jennifer Brown Tuesday Afternoon című zenéjét szerettem volna, de már nincs ott ahol volt. Szomorú vagyok.)

1. a fiú még odavan a lányért

2. a lány sincs még túl a fiún

3. a lány szép öngólt lőtt, ezt már Hoppenkága is megmondta. :)

4. még akár össze is jöhetnek. Igaz? :)

1. Mit tehetett a srác?

2. Tényleg van ilyen az életben?

3. Nem csodás és izgalmas a tisztalap? (najó, a nagytakarítás ami kinéz a srácnak, az nem annyira jó)

Azt már meséltem, hogy láttam/hallottam a KLB-t? És itt most nem a Katolikus Labdarúgó Bajnokságról van szó. Nem vagyok oda a jazzért, felvételről hallgatva egy kis PatMetheny a maximum, nekem túl bonyolult az a zene. Az én egyszerű kis lelkemnek elég egy csöpp dallam, csak dallam legyen benne. Azt viszont tudom, hogy az élőzene varázsol. Ezért mentem el meghallgatni őket, mikor É.P. hívott. Igyekeztem teljesen nyitott lenni, be akartam fogadni a zenét meg minden. Előtte még izgis volt, aztán felment ez a három gyerek a színpadra és belekezdtek. Hát. Az első szám az lehet valami vizsgaféle volt, aki utána is maradt, az megkapta ami járt. Nagyon belekezdtek, az én fülemnek sok volt, egyszerűen nem találtam ki, hol, mikor és miért játszik, sehol egy nyúlfarknyi dallam, csak három hang, könyörgöm, ennyi elég, ha másodszor is eljátszák, már megismerem és az nekem jó. De nem. Csak nyomták keményen a káoszt. De egyszercsak túl voltunk rajta és lehet, hogy nem hülyeséget csináltak, mert mikor másodszor is belekezdtek, egyszerre minden a helyére került. Teljesen rájuk hangolódtam, feloldódtam (ők már a kezdést is nagyon lazán csinálták) és azt éreztem, hogy ezek a fijuk olyanok, mintha csak a játszótéren (milyen furcsa, hónapok óta, vagy talán egy éve, hogy ezt a szót nem használtam, ma meg már másodszor írtam le) lennének. Összejöttek és játszanak, mint a gyerekek. Néha rosszalkodnak is, de nagyon nagyon elevenek mindenük a játék, és mindenből játékot tudnak teremteni. Akár a padlón sikkantó cipő hangját is beleveszik a zenébe. És valódi zenét varázsolnak belőle. Innentől kezdve minden hangot élveztem. Az első rész könnyed játékos hangulatban telt, a szünet után egy kicsit súlyosabb lett a mondandójuk, de addigra már átvettem a stílust és tudtam követni. Irtó jó volt! Egyfolytában vigyorogtam! Ez mondjuk minden olyan koncerten így van ami tetszik, de itt boldogan vigyorogtam. Olyan felszabadító érzés ült rajtam. Nem hiszem, hogy itthon meghallgatnám a lemezüket (bár ki tudja, még egyszer sem hallottam) de az biztos, hogy élőben hallani akarom még őket, mert ez a koncert hatalmas volt! :)

http://techno.org/electronic-music-guide/

A következő szöveget innen loptam. Mégpedig azért merészeltem ilyet tenni, mert ennél jobban nem tudnám összefoglalni mi az a bootleg. Még annyit hozzá, hogy én igazán csípem a jó bootlegeket, meg az jut eszembe róla, mikor a Lecsóban Remy (ugye ez volt a neve a főszereplő patkánynak?) magyarázza bátyjának, hogy micsoda csodás ízek jöhetnek létre, két különböző étel összekeverésével. És akkor jön a tüzijáték. Na az.

20040510

Rövid bootleg-fenomenológia

A bootleg kifejezés nagyjából a hangrögzítés kezdete óta használatos a zenében, jelentés tartománya ugyanakkor folyamatosan bővült. A legújabb trend szerint bootlegnek nevezzük két zeneszám illegálisan készített egyvelegét.

A "bootleg" szó a szesztilalom idején született Amerikában és a csempészárut nevezték így. A zenei zsargonba eredetileg mint az illegálisan rögzített, kiadott, illetve másolt felvételek megjelölése került át. A világ első bootleggereként Lionel Mapleson könyvtárost tartja számom a szakirodalom, aki 1901-ben hangfelvételt készített Nellie Melbe énekesnőről a beleegyezése nélkül.

A bootleg történetének következő állomása 1928, amikor a The Happiness Boys "Twisting The Dials" című felvételében a rádión akkoriban játszott populáris dalok hangfoszlányait használta fel. 1956-ben Dickie Goodman és Bill Buchanan még tovább mentek, amikor a Platters énekegyüttes egyik felvételébe más fekete előadóktól szúrtak be hangfoszlányokat.

Ez előrevetítette a sampling, azaz a hangmintavétel kultúrájának kialakulását, amelynek előmozdítói a lemezjátszók zsonglőrei, a dj-k voltak. Francis Grasso New York-i lemezlovas volt az, aki 1968-ban rájött, hogyan lehet úgy egymás után lejátszani lemezeket, hogy az átmenet észrevétlennek tűnjön. A hetvenes évek közepén Amerikát levette a lábáról a diszkó-láz, feltűntek az első szupersztárként kezelt dj-k. Larry Levan, Ron Hardy és társaik már nem csak lejátszották, hanem egymásba folyatták, összemixelték a lemezeket. Közben megszületett a hiphop, az első lemezjátszóval előállított zene, és ezzel együtt kialakult a zenék összevagdosásának és a darabok új sorrendbe rakásának, egyes zenei motívumok át- és beemelésének – "cut-up"-nak nevezett - gyakorlata. Ennek első kompozícióba sűrített nyomata 1981-ben Grandmaster Flash "Adventures On The Wheels Of Steel" című kollázsa, amely többek között a Blondie, a Chic és a Queen egy-egy dalának részletéből áll össze.

Ebben az időben már közkeletűnek számítottak az olyan koncertfelvételek, amelyeket egyenesen a keverőpultról, vagy a közönség soraiból, vagy még kalandosabb módon rögzítettek - ezeket az illegális, vagy kalózlemezeket bootlegeknek nevezték. Ekkortájt lett divat az egyvelegek gyártása is: 1983 egyik legnagyobb őrülete volt a "Stars On 45", amelyben névtelen énekesek ugyanarra a monoton diszkóritmusra adnak elő egy csokrot a korszak legnagyobb slágereiből.


A nyolcvanas évektől persze a dj-ket és zenészeket már nem csak a saját találékonyságukból fakadó különféle praktikák és technikát, hanem a technológia is segítette: a dobgépek és hangmintavevők, vagy samplerek teljesen átformálták a modern zenét és új műfajok létrejöttéhez járultak hozzá. 1986-ban Frankie Knuckles chicagói dj a stúdióban diszkólemezeit dobgép ritmusokkal tunningolta fel, és ezzel tulajdonképpen lerakta a house alapjait. 1987-ben Angliában Bill Drummond és Jimmy Cauty végrehajtotta első médiaterrorista akcióját a "1987: What the Fuck Is Going On?" című album megjelentetésével, amelyen teljesen nyilvánvaló módón és engedély nélkül garázdálkodtak az ABBA, a Beatles, a Led Zeppelin, a Monkees és James Brown dalaival - nem sokkal ezután már KLF-ként a "szerzői jogi felszabadítási fronton" folytatták gerilla-háborújukat.

A KLF-fel egy időben, 1989-ben indult világhódító útjára Nagy-Britanniából Jive Bunny, bizonyítva, hogy az örökzöldekből készített egyvelegekre mindig van igény. Valami teljesen újat alkotott az óceán másik oldalán egy ismeretlen, aki Michael Jackson "Billie Jean"-jének basszus alapját Eric B & Rakim egyik rapjével társította. Az ilyen és ehhez hasonló, többnyire ismeretlen elkövetőjű ötvözeteket nevezi a szakma bootleg mix-nek.. (Ezeket általában nem hivatalosan jelentetik meg, mivel a felhasznált számok kiadói nem járulnak hozzá. Azért ellenpéldák is akadnak: 2000-ben a Fragma "Toca's Miracle" című bootleg mixét a Positiva adta ki, és Angliában vezette a slágerlistát.) Ugyancsak 1989-ben jelentette meg első CD-jét a kanadai John Oswald, a "plunderphonics" módszer kitalálója. A módszer, ahogyan a neve is mutatja - hangfosztogatás - nem másra épül, mint meglévő felvételek hangmintáit új felvétellé összedolgozni. Oswald elképesztően ügyes és ravasz módon használja ki a sampling, a hangmanipuláció és a vágás adta lehetőségeket, ugyanakkor a szerzői jogokat semmibe veszi. Ez utóbbi miatt Oswald nem egyszer kerül bajba; például rögtön az első CD-jét bezúzatták.

Két évvel később az 1979 óta a zene határait feszegető, korunk visszásságaira vitriolos, szubverzív humorral rávilágító Negativland került bajba egyik számuk miatt, amiben egy U2 slágerre montírozták rá az egy amerikai tévéshow házigazdájának zenekar elleni kirohanását. Az eredmény az lett, hogy mindkét érintett fél, sőt saját kiadója is beperelte a Negativlandet.

1992-ben az Evolution Control Committe a trombitás Herb Alpert egyik dzsessz-pop felvételére rápasszította a Public Enemy "Rebel Without A Pause"-ának a capelláját, amivel tulajdonképpen lerakta a mai bootleg alapjait.


Ezek voltak tehát a mai bootleg ősei, ha úgy tetszik szellemi előfutárai: a dj-kultúra, a hiphop, az egyvelegek, a sampler technológia, és a cut-up technikával - nem ritkán művészi vagy politikai provokációnak is beillő - kollázsok (amelyek készítői közül mindenképpen említést érdemel a Coldcut). Ha akarjuk, a bootlegeket tekinthetjük a fent említettek összességéből kialakult jelenségnek. Ha akarjuk, tekinthetjük őket szórakoztató tréfának. De leginkább tekintsük a bootlegeket tökéletes bulikellékeknek.

Zenei értelemben pillanatnyilag a bootleg olyan barkács módszer, ami dj-k vagy amatőr szobazenészek által kreált "öszvért" jelöl. A módszer igen egyszerű: A szám a capelláját B szám instrumentális verziójával házasítani, az összeadás eredménye pedig C szám. Az internetes fájlcserélő hálózatokon keresztül gyakorlatilag az összes létező a capella és instrumentális szám beszerezhető mp3-ban, és két szám egymásra másolása már a legegyszerűbb ingyenes hangszerkesztő szoftverrel is elvégezhető (ily módon a bootleg mai formájának kialakulásáért gyakorlatilag az internet a felelős), mindössze némi fantázia és ritmusérzék kell hozzá.

Na meg a zene feltétlen szeretete, hiszen a bootlegek mögöttes ideológiája - ha van ilyen - a műfaji korlátok és stílushatárok semmibe vétele, amit nyugodtan tekinthetünk, ha nem is forradalminak, de felszabadító erejűnek mindenképpen. A bootleg egy nagy közös popzene ismereti játék, ahol a kombinációk száma gyakorlatilag végtelen; ezért nem az a kunszt, hogyan rakják össze a zeneszámokat (bár nem árt, ha hangnemben és ritmusban passzolnak), hanem hogy melyiket melyikkel - a jó bootleg titka a jó választás.

Amit a bootlegek kínálnak az a felismerésből eredő összekacsintás pillanatnyi öröme, az összetevők eredeti környezetéből kiragadása és új környezetbe helyezése okozta meghökkentés izgalma. Az újdonság varázsa persze gyorsan el is múlik - a bootlegek többsége eldobható, akár csak a popzene 90%-a.

A trendet 2001-ben Richard X, Kurtis Rush és The Freelance Hellraiser bootlegei indították el Nagy-Britanniában. Tavaly már a mainstream radarján is megjelentek a bootlegek: tőlük volt hangos a brit, majd az amerikai média, a Sugababes "Freak Like Me" című dala, ami tulajdonképpen Richard X egy bootlegjének hivatalos jogtiszta verziója, vezette a brit slágerlistát, Klyie a Brit Awards díjkiosztón a "Can't Get You Out of My Head" című világslágerét a New Order "Blue Monday"-ának motívumaival megbolondított verzióban adta elő.


Ma már Richard X előszobájában a legnagyobb világsztárok állnak sorba Madonnától Puff Daddyig, hogy vele dolgozhassanak: vannak, akik hurráznak, mások szerint ez a bootleg végét jelzi, mert a lemezkiadók hamarosan ráteszik a kezüket. Hogy ez így lesz-e, vagy nem, ki tudja, az viszont biztos, hogy még rengeteg kiaknázatlan lehetőség rejlik a bootlegben, a szólánc típusú kollázsokon át (ilyen a "Pop Chomp-Elation") a különféle stílusgyakorlatokon át (amilyenek pl. Chocolateboy vagy a Bitter Sound Foundation ska-bootlegei) az eredeti számok brutális eltorzításával és széttrancsírozásával létrehozott cut-upokig.

A bootleg őrület elsősorban az angolszász országokban hódít (Nagy-Britanniában az említettek mellett a legismertebb a Cartel Comminique, az Eclectic Method, Frenchbloke, a Go Home Productions, McSleazy, Osymyso és Soundhog, az USA-ban Lance Lockarm, Ausztráliában Dsico), de begyűrűzött Belgiumba (az első bootleg mix CD-t jegyző Soulwax) Franciaországba (The Asteroids) Németországba (Bootlab), és Hollandiába (Magic Cornfalke, SpecialK).

// posted by aMilk @ 13:59

A gyerök december táján erőteljes nagyosodásnak indult. Zenéket kért az apjától. Így mostanában folyamatosan Panta Rhei-t hallgatunk. Előtte meg Kft őrület volt. Persze ezt egyáltalán nem panaszként mondom. Panaszkodni majd később fogok. Mikor már ő keresi magának a zenéket. És esetleg lesz egy olyan időszaka mint a tesómnak, aki annak idején kerek egy évig nem hallgatott mást, csakis CPg-t. Azt viszont állandóan. Ahogy emlékszem a szüleink nem panaszkodtak. Vagy legalábbis nem nekem. :)

Szóval írom itt a hülyeségeket egyfolytában...  méghogy csak emlékek. Pfff... 

Tegnap a kicsilány iskolai előadásán voltam. A közeli templomban szokták tartani minden év végén. Nem azért mondom meraz én lányom, de az ő osztályuk adta a legszínvolnalasabb, fülnek legkellemesebb zeneszámot. Templomban énekelni, különösen jó, és ezzel máris odaértünk a mondandómhoz. Onnantól, hogy (az utolsó pillanatban, kb. 2 órával az indulási idő előtt tudtuk meg, hogy egyáltalán lesz koncert) leadtam a suliban leánykámat, egyfolytában régi emlékek jöttek a fejembe. A hangulat meg még ma is tart. Halványlila segédfogalmam nincs, hogy miért pont azok a dolgok maradnak meg bennem amik, de azt tudom, hogy sokszor komplett képek ugranak be teljes részletességgel, hangokkal, illatokkal fűszerezve. A műsor alatt eszembe jutott a gyerekkorom, ugyanis a tantónénik kórusa elénekelte az egyik karácsonyi dalt. Azt amit év végén sulis koromban tutira előadtunk ami az én kedvencem volt, amit a magyartanárnőnk lánya kísért fuvolán. Aztán, hogy milyenek voltak az én fuvolaóráim abban az állott nikotinnal átitatott szobában Imre bácsival. Hogy hányszor láttam az ellenőrzőmben, hogy U.A., és a történet, miszerint az egyik lány azt hitte, hogy az U.A. az ő monogramja, és csak sokára derült ki, hogy az egész pontosan: ugyan az. Vagyis, hogy a jövő órára a lecke U.A. Dorka, aki már szinte felnőttnek tűnt számomra és óvónéninek tanult és együtt grimaszoltunk, az első zeneiskolai minihangverseny, ahol mindent elfelejtettem a színpadon és a tanárom súgta föl, hogy háááá én meg visszakérdeztem, hogy jó, de, hogy kell fogni? :) És, hogy mi is rendszeresen jártunk szerepelni, fellépni, versenyekre az énekkarral. És minden tanév végén volt komoly előadás, szép színházteremben, amire hatalmas izgalmak közepette készültünk. Emlékszem milyen volt az egyenruhánk, a hajam, a hangom. Hogy milyen volt a keményített, illatosra vasalt néptánc ruhát büszkén vinni a fellépésre...  meg effélék. Hm... igen, ahogy korábban említettem most ma van és amit leírtam tényleg csak emlék. Ennek ellenére nagyon remélem, hogy a következő 50 évben sem hullik ki a fejemből!

Ahogy a lányom mondaná: teljesen nem ide, de erre a számra rá vagyok kattanva tegnap óta. Kleerup feat. Titiyo :)

Ja igen, jön az évvége. Ilyenkor talán jellemzőbb, hogy az ember visszagondol. Napokkal, hónapokkal, évekkel játszik gondolatban. Pörgeti az emlékképeket, érzések rohannak át néhány pillanat alatt a lelkén, aztán megállapodik újra a jelennél.

Reggel egyedül üldögéltem a konyhában, azon igyekeztem, hogy összeírjam mit akarok sütni-főzni. Előkészítettem É.P. nagymamájának lúdláb receptjét. Jónéhány év telt el azóta, hogy felírtam valami fecnire. Na ma reggel pont a fecni kezdett érdekelni. Jól összehajtott lap. Egyet hajtok és máris előttem az elszámolás, amit sajátkezűleg kanyarítottam oda akkoriban: 500 v.jegy, 300 m.jegy, 200 mappa 2 db, 2000 hobbibolt, 1600 Ikea, 240 kaja 4840,- Kinyitom teljesen és máris előttem van egy 2001-es Kreatív-Hobby blokk. Hmmm.... Alaposan megnéztem mit vettem. Be is ugrott az utolsó szalagig. Aztán már nem lehetett megállítani, jött minden. A legfontosabb az év eleji jó nagy szar, amit még én kavartam előző évben, aztán a ráébredés, hogy nem haragudhatok másokra, mert én döntöttem. Aztán, hogy otthon voltam egy kétévessel meg a naggyal, aki már három és félnél járt. :) Gondolataim nagy részét ők és É.P. töltötték ki, a többin osztozkodott mindenki más. Már jártam zsúrozni, nagyokat ittunk a csajokkal havonta egyszer és az öcsém ingét vettem fel néha, mert nem volt normális cuccom ami rám jött volna. Pénzünk semmi, se lakásunk, se bútorunk. Év vége felé a kerek szülinapom, az unalom kezdeti jelei...  De azért jó volt. :)   De az egész csak egy percig tartott. (a szülinapi évlistámat azóta sem fejeztem be, csak aznap érdekelt igazán) Emlékszem rá, és pontosan ott a helye. Az emlékeimben. Most ma van!

Tegnap Madonnát hallgattunk a kocsiban. Szeretem ezt a számot.