Múlt kedden jártam a belvárosban itthon. Az a helyzet, hogy csalódtam. Már akkor föl voltak szerelve a karácsonyi világítós csillagok, végig a főutcán. De ezt talán elviseltem volna, ha nem világít mind. Micsoda hülyeség, hogy az első adventi vasárnap lekapcsolják a díszvilágítást, ami már majd egy hónapja ment, hogy aztán ünnepélyesen felkapcsolhassák. Ez engem nagyon bosszant. Úgy szeretem, ha addig csak nézegetni lehet, meg gondolni rá, hogy milyen klassz lesz mikor majd világít a sok kis sárga izzó. Ez így nekem nem tetszik. Amúgyis annyira utálom, hogy két hónappal karácsony előtt már tukmálják, nyomják, paszírozzák bele a fejembe az ünnepet. Ha nem vigyázok, mire elérkezik, addigra elegem van belőle (meg az emberekből is), vagy rég unom. A héten a mellettünk lévő pláza is felcicomásodott, és reggel fél9-kor világított az összes apró izzó. És bőven van belőlük. Nem szeretem ezt.

Azt meg nem is említem, hogy ha válság van, akkor minek ez a hosszú felhajtás? Tényleg annyival többen és korábban és többet vásárolnak, ha meghosszabbítják?

...mikor az emberek megálláskor a metróajtó előtt tolonganak (ha egynél többen vannak, akkor bizony időnként hajlamosak a tolongásra, ezt se értem sokszor), nem hagynak csak fél embernyi rést és nem veszik észre, hogy hiába állják el a kijáratot, amíg a benti birkák ki nem mennek, addig a kintiek úgysem jutnak be.

És azt is utálom, mikor a keskeny járdán 2 vagy több ember jön velem szemben, és nem és nem és nem hajlandóak egymás mögé húzódni. Dehát én nem tudok sem eltünni, sem felakkorára zsugorodni, hogy elférjünk!

És még azt is utálom, mikor valaki nem figyel a hozzá tartozó szatyorra, hanem hagyja lengeni és az én hátsóm/lábam csapkodja vele. Tudom, örülnöm kellene, hogy nem szakítja ki a harisnyát a lábszáramon, de valahogy nem tudok boldog lenni ettől.

Ma blokkoltam valakit a címlistámon. Muszáj volt. Pedig egy kezemen meg tudom számolni, hány embert tiltottam le eddig, igazán türelmes vagyok levelezés szempontjából. Tényleg örülök neki, hogy kapok mindenféle marhaságot, nem zavarnak a lánclevelek sem, sőt a viccesebbjét időnként tovább is küldöm. De. 

Hét elején kaptam egy levélkét egyik -eddig- kedves ismerősömtől. Az volt a címe, hogy: Ezt kivételesen küldd tovább, majd meglátod miért! Persze azonnal tudtam, miről lesz szó. Aztán elkezdődött:

Ez kétségtelenül a legjobb továbbküldős levél, amit eddig kaptam. Remélem neked is működni fog, meg nekem is!
6 perced van
Nyugtáztam, hogy itt aztán semmi cicó, 6 percem van, és menthetetlenül valami nagy boldogság ér másnap 13:42-kor, vagy valaki rájön, hogy én vagyok az igazija, ennek ellenére összeszedtem minden bátorságomat és továbbolvastam. Megtudtam, hogy ez a levél

Tízszer is körbejárta már a világot, mielőtt ez a magyar fordítás megszületett

több oly méltó emberek tanításaival akik az emberiseg javát szolgálni készek.

6 percen belül tovább kell ezt küldened, vagy kellemetlen meglepetés ér.
Igaz ez akkor is, ha nem vagy babonás, vagy általában nincs vagy kevés a
hited. *

Ettől már húztam a számat. Ez már a második ilyen levél volt tőle néhány napon belül. (Egyébként meg nem is levelezett velem. Soha egy kellemeskarácsonyhúsvét, vagy viccek, vagy lelkiélet, vagy bármi.) Az előzőben pontosan 5 év szerencsétlenséget kínált ha nem küldöm tovább, és valami olyan címet adott neki valaki, hogy: spórolok 5 évet. De miért rajtam? Komolyan, nagyon kell utálni valakit ahhoz, hogy egy ilyen levelet elküldjek neki. Hülyeségek hegyekben, és még arra sem vette a fáradtságot, hogy valami képet rakjon alá, vagy mittudomén, akármivel feldobja. Nem, csak küldjem tovább a rosszindulatú hülyeséget. Nnagyon utálom az ilyet! Letiltottam és ennyi.

De azért nevettem is egy kicsit. Tetszett az a hosszú-hosszú lista ami a szöveg előtt állt (mert van ám, aki nem rest és csupa szívjóságból elküldi az összes ismerősének az ilyesmit, benne hagyva a korábbi címeket is, így kétszáz métert kell tekerni, mire a levél maga elkezdődik), a legjobb mégis az utolsó mondat volt:

Visszajelzését várva maradok,
Tisztelettel:

név, mélcím, mobilszám :)

Tegnap laza 30 perc alatt tisztáztuk melyik gyerek merre megy a következő két hétben. Nagyon okés. Másfél órába tart, míg átigazítjuk a dolgokat, mert az egyik mégsem a jövőhéten megy bandázni, hanem már holnap, a másik meg holnap menne, közben mégis itthon alszanak, mégis kell vacsora. Vacsora egy olyan konyhából, ahol már tényleg nincs semmi kaja. Ebben a hónapban még nem volt nagybé. A hűtőben van egy kis lekvár, meg mustár. És olajbogyó. Egy üveg vodka meg a hozzávaló tejszín, végre meg kellene csinálni belőle a likőrt. 4 üveg hidegvíz, vaj (péksüti nincs hozzá), fél üveg uborka, 2 tojás. Úgy jártam mint a mesében, az utolsó szem lisztet is kipaskoltam a tartóból, így lett 10 palacsinta. Megjegyzem tegnap is azt sütöttem. Persze végül minden rendben, lassan a zuzapörkölt is elkészül. Én is kész vagyok. Teljesen.  Még ideteszem a hétfői zenéket aztán irány az ágy.

egyik másik

Valahonnan kiírom magam, valami épp íródik, valamibe belekezdek de már az első pillanat előtt tudom mi lesz a vége. És ha mégis beleélem magam, csak akkor érdemes.

Nyilván régen sírtam, felhalmozódott a feszültség. Kár, hogy másképp nem jön ki belőlem. Kár, hogy nem másképp jön ki belőlem. Kár, hogy nem tud kijönni. Semmi baj, csaj nyünyörgök!

Van az a semminemleszmárolyan érzés. És hiába tudom, hogy lehet ugyanúgy jó, vagy talán jobb, nem lesz már ugyanolyan. Soha.

Rájöttem miért utálok annyira takarítani. Ha valami gáz van, hát csak rendet rakok a szekrényemben és mindjárt tisztábban látom a helyzetet. Egyéb esetekben viszont csak az van, hogy csomó -többnyire fájdalmas- emlék jön elő, bele a fejembe. És ezután már csupa hiábavalóság következik. A dolgok újra és újra elgondolása, a milettvolnaha meg a mivanha... És egyébként mivanha? Semmi a világon. Nem történik semmi. Tök fölösleges az egész, nekem meg csak rosszkedvem lesz. Utálok takarítani. Na például most meg az jutott eszembe, hogy biztosan azért van ez, mert nem csinálom szívvel és beleéléssel. Nem az lebeg lelki szemeim előtt, hogy micsoda gyönyörű csillogása lesz annak az ajtónak, ha én lemosom. Utálok takarítani.

Hajnali hatkor a helyi buszon, szerintem bárkivel előfodulhat, hogy belezavarodik a számolásba. Esetleg előző este már aggódott, hogy reggel korán az ezresből tud-e majd visszaadni a sofőr, és inkább 2 jegyet kért, ami 440 pénzbe kerül. Az ezres mellé odatett 40 aprót, aztán mire megkapta a visszajárót, ezt az apróságot elfelejtette és szólt, hogy többet kapott vissza. Szerintem normál esetben az ember a fejéhez kap, megköszöni, a sofőr nyugtázza és kész. Na velem is így történt egészen a fejemhez kapásig. Nevettem egyet és megköszöntem, meg mondtam, hogy ó, tényleg és bocsánat. Erre a sorfőrbácsi nem becsukta az ajtót és indultunk, nemnem. Ő jó hangosan elkezdte mondani, hogy: hát maga adott 40 forint aprót, akkor meg az ezresből 600 jár vissza. Itt kissé kihajolt a fülkéjéből, hátrafordult a többi utashoz, nekik folytatta még hangosabban, hogyaszongya: nem akarom én átvágni magát, csókolom! Én az előadás közepe táján indultam el égő fejjel hátrafelé. A végén a csókolommal (úgy hangzott, mintha csak azt mondaná:na most jól megkapta a hp), tökéletes megsemmisítő csapást mért rám. Megvárta míg leülök, komótosan becsukta az ajtót és már indultunk is. Biztosan vannak rossz tapasztalatai, de szerintem én kedves voltam, csak álmos. Ő meg viszonzásul jól megleckéztetett. Nem elég, hogy a buszon veszem a jegyet még számolni sem tudok és rám kell várnia mindenkinek. De most remélhetőleg jól megtanultam. Azt hiszem. Talán.

Kész vagyok, elegem van. Hosszú hetek kemény munkájával sikerült a beérkezett leveleim számának 90-re való csökkentése. Végre úgy látszott, utolérem magam, elfogynak a továbbküldésre váró hülyeségek. De nem. Sőt azt hiszem a hülyeség osztódással szaporodik. Múlt hét elején még 90 volt, most újra 151. Egyet elküldök és kettő jön helyette. Borzasztó! Ez olyan, mint a mesebeli bűvös 99-es szám, csak fordítva. :) Azt hiszem, csak az lesz a megoldás, hogy egy az egyben törlöm. Úgy ahogy van, az egészet. Akkor majd nem idegesít. Hiába téééényleg gyönyörű képek, hiába naggyon vicces kisfilmek. Mondjuk a halálom a továbbküldős. Abból is főleg az a fajta, aminek a készítője és továbbküldője csak és kizárólag gonosz. Vagy totál hülye. Mert van olyan is. A napokban kaptam pl. egyet. Az küldte, aki mellettem ül a szobában. :) Ez persze nem probléma, én is szoktam mélezni a konyhából a szobába. De. Van orcája rámnézni és azt mondani, hogy bocs, küldök egy továbbküldőst, bár tudom, hogy rühelled, de olyan szépek a képek. Erre egyetlen hülye kép, nem vált, ráadásul nem is valami különlegesen szép vagy megkapó, a szöveg pedig merő rosszindulat. Az amelyik csak példálózik, hogy mi történt azzal aki nem küldte tovább és mi azzal, aki továbbküldte, aztán a végén aszongya (szószerint) ha nem küldöd tovább, a balszerencse feléd fordítja ocsmány fejét. Jó, hát valami ilyesmi. Már bocsánat, de hogy gondolhatja bárki is, hogy én ezzel fogom zaklatni a barátaimat, családomat vagy akárki mást. Hogy lehet valaki annyira... eh, hát nem is tudom milyen az, aki ilyesmit továbbküld. Az zavar az egészben, hogy nem elég ráfújni, hogy eltűnjön. Két egész gombnyomásomba kerül. Nem bírom az ilyesmit. Volt már, akinek szóltam, hogy küldhet bármi érdekeset, de legyen szíves a lánclevelekből kihagyni. Erre azóta nem levelezünk. Szerintem nem veszítettem sokat. :)