Tegyük fel, van egy garázstulajdonos. Tegyük fel, valaki bérli tőle a garázst. Tegyük fel, a garázstulajdonos garanciát kér arra, hogy minimum fél évig bérli tőle a személy a garázst. A bérlő ezt a kérést teljesíti, beköltözik a garázsba, ami előtt a rengeteg esőnek köszönhetően mocsárra emlékeztető viszonyok uralkodnak. Tegyük fel, ez nem tetszik a bérlőnek, szól is a garázsosnak, aki azt mondja, csináljon amit akar, ő nem tesz semmit. Tegyük fel, a bérlő vásárol egy kistehernyi kavicsot meg néhány betonlapot és verejtékes ámde annál értékesebb munkával sajátkezűleg lerakja, elegyengeti, majd gyönyörködik benne egy sort. Ezután egy hétig élvezi munkája gyümölcsét, amikor a garázsos szól neki, hogy eladja a garázst. Veszett jó áron! Tegyük fel a bérlő, örülne ha ott lenne saját garázsa, ezért alaposan körbejárná a témát, hogy mi a tényleges tulajdoni helyzet. Tegyük fel, a garázsos egy ingatlanos cégtől bérli a területet minimális összegért, vagy 20 éve. Tegyük fel a bérlő tényleg utánajárna a dolgoknak, és megtudná, hogy a területet egy két évvel ezelőtti határozat értelmében hamarosan átalakítják és a tervekben, pontosan a garázs helyén, egy utca szerepel. Tegyük fel ezt megtudván, tájékoztatja a garázsost, aki azt mondja, a két évvel ezelőtti határozatról semmi tájékoztatást nem kapott neki erről fogalma sincs, nem is érdekli, úgyhogy eladja a garázst. Tegyük fel egy héttel később a garázsos megmutatná egy vevőjelöltnek a rendezett garázst és rögvest ki is ebrudalná a -mostmár- korábbi bérlőt.

Na erre mondom én, hogy a korábbi bérlő helyében fognám és felszedném az összes lerakott követ meg betonlapokat, vinném magammal, a garázsosnak meg jónapot kívánok. Irgumburgum!

Én vagyok a hülye, vagy tényleg egyre többen írják külön azt ami egybeírandó?

Épp most olvastam pl., hogy: finom liszt. 

Talán nem sokára be következik, hogy mindent külön írunk? Vajon lesz majd olyan, hogy: tej föl, ami ért a boltban már nem fizetünk apró pénzzel, csak papír pénzzel? Tudom, én vagyok a hülye. De engem ez akkor is zavar.

Eleinte csak szörnyülködve néztem. Itt is háj, ott is háj. Aztán kétségbeestem, mert itt is fáj, ott is fáj. A felesleges kilókat cipelni nem izületbarát dolog. Miután nem arról van szó, hogy juuj felugrott 30 deka ezért vastag a bokám, hanem arról, hogy a kedvenc farmerom gombja és a hozzávaló gomblyuk között áthidalhatatlan szakadék tátong; elhatározásra jutottam. A tiltott szavak közül feloldozást nyer a fogyókúra és ismét visszahelyezem az őt megillető helyre az agyamba. Újra ott kell legyen, ahol 4 és fél évvel ezelőtt volt. Viszonylag feltűnő helyen, mondjuk a szeretett személyek után, de a szeretett kaják előtt. :) Nincs mese, csinálni kell valamit. A nyári szőnyegalásöprésnek most szépen felhörpintem a levét. Emberes küzdelemre számítok, főképpen az én tényleg nagyon kedves kolleganőim miatt, akik hetente traktálnak gesztenyepürével, házisütivel, ilyen-olyan salátákkal vagy bármivel. :) A másik akadály az én dédelgetett lustaságom. Tessék, most is itt ülök, ahelyett, hogy valamelyik fitnesscenter gépeit koptatnám. Oda-vissza meg lehetne mondjuk futni (beöö). Hmmmm.... mégsem jó ötlet. Mára felmentést kapnék a nyomorult fejfájás miatt. Mert ilyenkor minden egyes lépésnél földrengés van a fejemben. Meg azért sem jó ötlet, mert bizonyára minden alkalomra találnék valamit ami miatt el lehetne halasztani. Sürgős és fontos mosás, takarítás, gyerekezés meg ilyesmik. Jaaaaaj... ez jólesik. Jaaaaaaj! Jajjajj!

Na most jó. Valahogy meg majdcsak lesz. Mert úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna.

Oda-vissza utazás közben egy csomó helyen láttam ilyen plakátokat: klasszikusok újramesélve 150 oldalon (vagymi) Minden alkalommal mikor meglátom, elborzaszt. Kiakadok és eszembe jut Ray Bradbury Fahrenheit451-e:

"A klasszikusokat lerövidítették, hogy beszoríthassák őket egy tizenöt perces rádiójátékba, aztán újra megkurtították, hogy beleférjenek valami tömegkönyv két percre kimért hasábjába, amíg el nem nyerték végső formájukat egy tíz- vagy tizenkét soros lexikon címszóban. Természetesen eltúlzom a dolgokat. A lexikonok tulajdonképpen kézikönyvek voltak. De sokan csak annyit tudtak a Hamlet-ről (maga, Montag, biztosan ismeri ezt a címet; Mrs. Montag számára viszont aligha több röpke szónál) mondom, annyit, tudtak a Hamlet-ről, amennyit egyoldalnyi terjedelembe sűrítve olvashattak egy könyvben, amelynek ez volt a mottója: “Tartson lépést szomszédaival olvassa a klasszikusokat.” Érti? A bölcsődétől a főiskoláig, s onnan vissza a bölcsődébe - íme, ez nagyjából az elmúlt öt évszázad szellemi fejlődése."

Most arra gondolok, hogy a gyerekeim nem fognak ebből a sorozatból olvasni. Ha rajtam múlik, akkor tuti, hogy nem. Nem bizony, de nemám!

Ma a metróban odalépett hozzám egy hölgy. Papírok és toll volt a kezében. Szinte sosem akarok kitölteni semmilyen visszautasíthatatlanul előnyös ajánlatot, de most valahogy hagytam, hogy beszéljen. Nagyon rövidke ív volt, 3 kérdéssel nagy általánosságban a munkáról. Egyszavas válaszokat várt. Meg is kapta, aztán kérte a telefonszámomat. ?? És ha én azt nem akarom megadni? Azt mondta, akkor ő egy vasat sem kap, és kapnék állásajánlatokat. Mondtam neki, hogy nem akarok állásajánlatokat kapni (nem is tudom milyen személyreszóló ajánlatokat adhatnának a 3 válaszom alapján). Erre viszonylag feldúltan elrohant. Nagyon kellemetlen érzés volt, de akkor sem adom meg a telefonszámomat. Azt csak az ismerőseim tudják. Akiket ismerek. Nem látásból és messziről. Nem is tudom miért telefonszám kell? Miért nem kérnek mélcímet? Azt én is adtam volna. A másik meg, hogy vajon nem lenne érdemes előbb tájékoztatni, hogy telefonszámot fog kérni a végén? Jó, persze, akkor sokan élből elhajtják, értem én, hogy csak a munkáját végzi, de ez így akkor sem volt jó.

Buszoztam ma. Szokás szerint a hátsó sorban találtam meg a helyemet. Az ablaknál szeretek ülni, feltéve, hogy akad szabad hely. A sor túlsó végét már elfoglalta egy jó erős fiatalember. Félliteres üdítőt fogott, épp ki akarta nyitni. Persze láttam, meg ő is engem. Megpróbálta lecsavarni a kupakot, de nem ment neki. Tiszta hülyeség, de automatikusan nyújtottam a karom felé, és (szó nélkül) kértem a palackot, hogy megpróbálhassam én is kinyitni. :) Elég komikus helyzet, de az méginkább, hogy ő meg vette az adást és azonnal átadta. Mi tagadás, tényleg ránőtt a kupak, hát persze, hogy én sem tudtam kinyitni. :) Mosolyogva közölte, hogy: azért megijedtem volna. Miután visszaadtam, újra megpróbálta kupaktalanítani, közben mindketten csodálkozva nevettünk. Végül kicsit szomorkásan, bontatlanul tette vissza táskájába. :) Sajnos nem volt nálam se kisbicska, se olló, nem segíthettem. Azt hiszem kellene rendszeresíteni bele. Mármint a táskámba. Igazán elférne a mokkáskanál só-cukor, szívószál mellett a konyhasarokban. :)

Akiért nem rajongok ezt írta magáról: életem legszebb szakaszát élem.
Akiért nem vagyok oda, szerintem  hülyeséget írt.
Nem szeretném tudni, hogy épp életem legszebb szakaszában vagyok. Úgy gondolom, sosem tudni, hogy mi következik. A jónál is jöhet jobb, vagy éppen összedőlhet az egész világ. És ha összedől, lehet megint építeni. Egy igazán jót. Közben meg egyszerűen csak élvezni kell -és nem csak akkor- amikor igazán jó.
Aztán, ha majd öreg leszek -mondjuk 92 éves- akkor ha sorraveszem addigi életem, kijelenthetem, hogy ekkor vagy akkor életem legszebb szakaszát éltem. Rögtön utána a következő gondolatom pedig az lehet, hogy még mindig nincs vége! :)
Akit nem igazán bírok, azt írta esküvője után: nagyon jó feleség vagyok.
Aki nem a barátom, szerintem hülyeséget írt.
Akármilyen boldog is az ember sosem tudni, hogy mi következik. :) Hogy valaki jó feleség/anya/barát/társ az csak később derül ki. Amikor már megvolt a jóban-rosszban, betegségben-egészségben, gazdagságban-szegénységben, távol-közel, hűen-hűtlenül párosból legalább az egyik.  (Az már más tészta, hogy én sosem jelentenék ki ilyet magamról.)
Aki nem hiányzott a hátam közepére sem -és mégis kellett- persze igen okos. Okos és szép. Mondhatni tökéletes. Ő nyilván ezeket csak viccből írta. Engem meg nyilván kicsinyes bosszú vezérelt mikor az eddigi sorokat leírtam.
Akit nem szeretek, bántott. Igazából már túl vagyok rajta. Majdnem. Már nem szorul ökölbe a gyomrom, ha megnézem, már csak egész enyhe, tompa nyomást érzek. Többnyire már nem érdekel. Hidegen hagy, de azért még mindig az szerepel a neve mellett a fejemben, hogy bántott engem. Hiába következik utána az: istenem, hát csak a boldogságot kereste...
Viszont szívből remélem, hogy most megtalálta!

Pffff.... vasalás. Bármit kitakarítanék helyette, még a mosogatás is jobb nála. Muszáj. Általában nem csípem, amit muszáj csinálni. Csalok is. A pólóvasalásnál. Tisztességesen, átmegyek az elején aztán a fordítás után a hátát már csak középen megsímogatom. Hajtás és szekrény. Pffff.... utálok vasalni!