Az imént olvastam egy blogot. Tetszett, el is tettem a másik kettő mellé. Annyira szerettem volna az írójához szólni! Mondani neki valamit. hm.... Csak, hogy jövök én ahhoz, hogy bármit is mondjak így ismeretlenül? Ő annyira másnak tűnik mint én. Valószínűleg fikarcnyit se számítana neki amit mondok. Azt hiszem nem látna közös pontokat. Pedig értem amilyen. Csak én nem vagyok képes rá, hogy komolyan belegondoljak/érezzek a dolgokba. Ha úgy tennék, biztosan begolyóznék. Begolyóztam volna. Nem. Ő komolyan benne van a dolgokban és komolyan végigcsinálja. Ha beledöglik, akkor is. Ezért egyfelől azt gondolom, hogy nem értené mi a fenének írtam neki, másfelől meg mit is mondhatnék én neki ezzel az élettel? Nem egyszer jutott már eszembe, hogy valami nagy jót csinálhattam, vagy valami nagyon rossz történhetett velem az előző életeimben, mert ez a mostani egy nyaralás. Egy ajándék. (Néha még az is megfordul a fejemben, hogy nem is érdemlem meg.) Bár... lehet, hogy ez csak a csali? És ha még most jön majd a feketeleves? Akkor gyűjtögetnem kell a jót. De ez nem lehet. Nemnem. Csak jó és kész. Mindig jó volt. Mikor rossz volt, akkor is. Élek és szeretek. Ez jó. Mikor rossz, akkor is.

Vannak azok a napok. Vannak azok a napok amik még olyanok is. És van a mai nap.

 Reggel viszonylag nyugodtan vettem tudomásul, hogy a hónap fejfájós szakaszába léptem. Oké, majd lesz valahogy. Mikor észrevettem,hogy lassú is vagyok, az már egy kicsit aggasztott. Mivel meglassulva az embernek semmi nem megy úgy, késve indultunk.  Hogy az öltözködést is benéztem, az már meg se lepett, bár örülni sem tudtam neki. Ezt a dolgot a nem megfelelő ruha választással, rendszeresen meglépem. Ilyenkor nincs mit tenni, viselni kell a következményeket valamint a göncöt amit sikerült kikapni a szekrényből. Tehát felvettem a szigorú arcot, és vonultam, ahogy a 17 és 27 közötti lányoktól láttam. Volt miben. Sikerült az utóbbi idők legmerészebb összeállítását magamra ölteni. Hónapok óta nem viseltem ezt a blúzomat. Szeretem, csak... enyhén szólva is kihívó. Nemtom miért csinálom ezt, de meg tudom magyarázni. Ez egy átvágás. Megvezetés. Eltereli a figyelmet. Mindenkiét. :) Mindenesetre ma nem éreztem magam jól, még így sem. A munka hihhhetetlenül unalmasnak tűnt ma, egyre rosszabb lett a hangulatom. Elviselhetetlennek éreztem mindent. Magamat is beleértve. Volt akit egyfolytában zargattam a szövegemmel, volt akihez meg egyetlen szót sem intéztem. Hp-nek éreztem magam és úgy is viselkedtem. Pedig még ebédet is kaptam. Délutánra aztán totálisan elvesztettem a fonalat. Semmi nem volt jó. A telefonom lemerült, a metrót épp lekéstem. A villamoson azért becsúszott egy vicces epizód. Álltunk mint a heringek a dobozban. Illetve nem is, mert azok szép egyenesen állnak. Inkább úgy mint a kínai tészta a levesben. Mindenki arra kunkorodott, amerre a hely meg a többiek engedték. Nekem úgy osztották a lapot, hogy a derekam hátulról nyomja a jegyautomata, kapaszkodni két kézzel a saját táskámban tudjak csak. Becsuktam a szemem és próbáltam ellazulni, meg arra gondolni, hogy nem is ott vagyok, de centinyi szabad mozgásra sem volt lehetőségem, ezért nem jött be a trükk. Hát pucsítottam tovább szorgosan s inkább azon törtem a fejem, hogy milyen hétköznapi esetben tudnám felvenni ugyanezt a pózt. Ha a szexhez tartozó dolgokat nem számítjuk, akkor marad aaaa... esetleg ha fotomodell volnék. Vagy híres magyar sztár. Esetleg hírhedt partiarc. Vagy ha zsúfolt tömegközlekedési járművön utaznék. Másképp nem csavarodnék ki ennyire. Fellélegeztem a kiszállás után. A villamosban ez nem sikerült három megállón keresztül. Miután hazaértünk törött tányér várt a konyhában, benne fiacskám levele, miszerint ő volt az, véletlenül és ne dobjuk ki, mert még meg lehet ragasztani. Na ezen majdnem sírtam egy sort, mert annyira édesnek találtam a kölyköt. Következett a vacsora. Úgy kezdődött, hogy nincs hagyma. Elhasználtam a halászléhez. Szerencsére a mélyhűtőben találtam még egy félmaroknyit. Hús már pirult, mikor kiderült, hogy megbuggyant a paradicsomszósz. Le a lángról és irány a paradicsompucolás hímes mezeje. Még szerencse, hogy nagynénémék hoztak ajándékba egy zacskó paradicsomot a kertjükből. Emiatt persze csúszott a vacsora. Közben megérkeztek a gyerkőcék. A kicsi borult kajakkal, de mire ide ért a mesélésben, már én is borultam, mert megláttam, hogy szoknyában ment, harisnya nélkül. ???? Édes kisleányom! Mi van a fejedben? Még sosem hallottál az időjárásnak megfelelő öltözékről? Azért a vacsora elviselhető lett. A nap csúcspontjaként következett a mozizás. Ez egy merénylet! Egy ilyen nap után megnézni egy ilyen filmet? Persze eddig is tudam, hogy nem vagyok normális. A film amúgy az elkerülhetetlenről szól. Meg, hogy minden mindennel összefügg. Ugyanaz a levegő, ugyanaz a játszma. Benne vagyunk mindannyian. Bennem meg a film.

Nem volt semmi rossz a mai napban
csak a hangulatom olyan, hogy gátolja ennek az észrevételét.

Javítok: természetesen a tányér kidobásáról volt szó, nem a gyerökéről. :)

És délután a tezkóban minden pasas megnézett. ;)

"- Éppen erre a vízre szomjazom - mondta a kis herceg. - Adj innom...
     Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!
     Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék. Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.
     - Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
     - Nem találják meg - mondtam.
     - Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák.."

Olyan érzésem van, mintha ajándék lennék. Félek tőle. Az jut eszembe.... egy nagyon vágyott, gyönyörű karácsonyi ajándék. Egy csodás játék, ami egyik évben, teljesen váratlanul a fa alá kerül. Örülnek neki. Egész karácsony alatt dédelgetik, vigyáznak rá, játszanak vele. Aztán harmadnap a polcra kerül. Csak míg aki kapta nem végez a filmmel. Utána késő este lesz és másnap munka, szóval majd később... Végül kis lelkiismeret furdalással ránéznek még egyszer-kétszer: elő kéne keresni, gondolják. De soha többé nem nyúl hozzá senki.

Igen fontos dolgok jutottak ma eszembe!

Előszöris: mindenki menjen mogyorót szedni. Hullik a mogyorófákról a termés. Lehet összeszedni, aztán elő a kalapáccsal!

Másodszor: mi történt ma emberek? Bemegyek pár nap után dolgozni, és azt látom, hogy az összes nő kivirulva, mosolygósan jön-megy az intézetben. Ez a szeptemberi nyár műve lehet! Éppúgy az is, hogy hazafelé jövet tele volt a pálya sportkocsikkal. Először egy tűzpiros Corvette mellett húztunk el, aztán következett egy Pontiac, egy BMW, és egy Porsche. És azt a "festetlen" ezüst színű Mazda MX5-öt nem is sorolom fel.

Az öt napnyi szünet után, ma újra motoroztam. Nagyon is jó volt. A motoron csomagoskodásnak van számos jó oldala. Ide tartozik az is, hogy jó kis gondolatfutamok támadnak az ember fejében. A mai úgy kezdődött, hogy eszembe jutott egy néhány hónap előtti dolog az életemből. És szinte hihetetlen volt, hogy mennyire messze járok már attól az énemtől. Erről meg a középiskolai magyartanárom került a fejembe. Ő egyszer azt ecsetelte, hogy az ember érzései nem visszahozhatók. Vagyis az ember emlékszik az eszével, arra, hogy mit érzett, de az érzést többé nem éli át. (Ezzel persze lehet vitatkozni, és én vitatkoznék is, de az egy másik bejegyzés.) Aztán jött az a sor a Rapülők egyik számából, hogy: "az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok" és ezzel egyszerre az is teljesen világos volt számomra, hogy én nem akarok más lenni, mint vagyok. Szeretem azt ami lett belőlem, ha nem is igazán jó. Szeretem ha nem is tökéletes, mert akkor is én vagyok, és nekem jó, hogy ilyen vagyok.

Remélem másoknak is jó.

Ó atyám.... nők! 

Ez annyira... eh, nem is tudok mit mondani. Íme: szervezünk bulit. Több nő. Egy nőnek. Az egyik aki az ajándékot intézi többet költött. Aki az egészet összefogja, azt mondta, nem olyan nagy gond, majd a dekorációból lecsípünk. (Meg lehet azt oldani, elég ha mindeki körülnéz otthon.) Ezt közli a dekorfelelőssel is. A dekorfelelős azt mondja a fotósnak, hogy ne is menjen díszíteni, mert nem lesz díszítés mert az ajándék ennyi-annyiba került. Ajándékos értesül erről a fotóstól, és majdnem sírva hívja azt, aki az egészet összefogja, hogy akkor őt nem érdekli, gondoskodjon ajándékról mert az általa intézettet majd odaadja ő egyedül.

Ááááááá! Ez annyira gáz. És akkor egy ilyen hülyeség miatt elszúrják annak az estéjét, aki miatt az egészet csinálják és akit szeretnek. Olyan bosszantó!

 Epilog: és most én igyekszem meggyőzni Kedvenc Barátnémat, aki az egészet összefogja, hogy igyekezzen ne a lelkére venni, mert ő itt aztán semmiről nem tehet. És a dekorost is, hogy jöjjön el... és megoldódik és minden oké lesz, csak meg kell beszélni mindent. (hálistennek a többieket nem ismerem :) )

Megvan a hajléktalan!

Reggel az egyik ház előtt üldögélt a padon egy óriási-hatalmas pizza társaságában. Evett... de, hogy?! Csak üldögélt ott ugyanabban a cuccban, azaz a nadrágja szárai féllábszárig fel voltak gyűrve - gondolom a melegre való tekintettel - és ugyanúgy rajta a kabát. Előredőlt, de nem a térdére támaszkodva, inkább olyan görcsös vigyázó módon, hogy bármikor felálhasson. És rágott. De semmi öröm nem volt benne. Mármint neki, abban, hogy evett. Pedig enni akkor is jó, ha van mit. Vagy én vagyok a hülye? Sajnálom, hogy már ez sem okoz neki örömet.

 Mostanában csomó okos emberrel van körülöttem. Csak éppen, ha körül vagyok is véve ragyogóan okos emberekkel, attól én még nem leszek okosabb. Nagyon csípem, ha valakinek van esze. De egyben elindulnak a gondolataim is. Hogy mégis, hogy jövök én ahhoz, hogy beszélgessek vele? És milyen felszínes és semmitmondó az én tudásom. Tudom, hogy közepes vagyok. Mindenből megbízhatóan közepes. Tudom én, hogy nem rossz az (ha nem lenne átlag, nem lenne miből kiemelkedni) és örülhetnék, hogy ennyicske eszem is van. De azért faramuci dolog ez! Vágyom rá, hogy valamiben igazán tehetséges legyek, mégsem tanulok semmit. Hogy fogom így megtalálni, hogy miben vagyok jó? Ráadásul még csak ötletem sincs, hogy mit kellene tanulni? Szégyellhetném magam. De nem teszem. Méghozzá azért, mert lusta vagyok. Még ehhez is.

Tehát továbbra is olvasom, hallgatom és csodálom akik körülöttem vannak, adom azt a keveset ami nekem van, és remélem, hogy legalább szórakoztató társaságot nyújtok.

Újra és újra elkövetem ugyanazt a hibát. És újra és újra kapok lehetőséget, hogy jól döntsek. De mi lesz akkor, ha egyszer már nem hibázok? Minek kell akkor lennie? Öröm jön és boldogság? Vagy egy újabb, egy más lehetőség újabb, más hibákra?

Két hete voltam Bon Jovi koncerten. Nem, most nem a szörnyű szervezésről akarok panaszkodni. És nem is a zenekart kívánom magasztalni.

Középtájon álltunk. Balra tőlünk fiatal társaság. Max. 18-20 évesek lehettek. Nagyon élvezték az utolsó előzenekar fellépését is. Fiúk, lányok vegyesen álltak, kicsit hátrébb mint mi. Énekeltek, táncoltak, az egyik lány felült a párja nyakába. Jól érezték magukat. Már a BJ játszott, arra figyeltem. Aztán mikor egyszer hátrapillantottam éppen egy vággyal teli pillanatot kaptam el. Egy fiú, szerelmes tekintetét láttam, aztán ahogy incselkedve félig nyitott szájjal mintha csókot akarna. Aki pedig mindezt viszonozta, az a mellette álló másik fiú volt. Komolyan mondom, úgy éreztem magam, mintha illetlenül kiváncsiskodtam volna. Meglepett amit éreztem. Csak azt láttam, hogy két ember vágyik egymásra, és az ugrott be, hogy mekkora élmény egy koncert ha azzal vagy, akit szeretsz. Nagyon furcsa volt. Többet nem néztem rájuk. Nem akartam zavarni őket.