Ma reggel láttam egy temetkezősfurgont az úton. Természetesen fekete volt. Ha egyszer majd -jó sokára- meghalok, nem akarom, hogy fekete temetkezősfurgonban vigyenek. Bár akkor már tökmindegy... De azért én akkor is azt szeretném, ha a gyerekeim csinálnának nekem egy szép színes dobozt, aztán eldönthetik, hogy hazaviszik a poraimat, vagy szétszórják, vagy fölviszik valamelyik hegy tetejére. És azt is szeretném, ha nem lenne szomorkodás meg sírás amikor búcsúztatnak. Inkább sok nevetés, meg a hülyeségeimre emlékezés. A fiam majd viccet mesél, vagy ilyesmi. És azt is nagyon szeretném, ha nem arra gondolnának akiket itthagytam, hogy milyen rossz most, hanem arra, hogy milyen jó volt együtt. Na.

Van ez a klip. Amelyikben van az a lány a hatalmas piros szívével. És csalódik és csalódik és a szív egyre kisebb lesz. Aztán végre valaki észreveszi, felcsillan számára a remény. Másnap újra hatalmas a szíve és előről kezdődik az egész. Mert ha túl nagy a szíve valakinek és meg is mutatja, az ijesztő tud lenni. Az ijedősek most nem érdekelnek. Az viszont igazán érdekel, hogy mikor csinálja meg valaki a történet folytatását és mi lesz abban. Talán ha végre összejönne a sziveslánynak egy igazi ember akinek kell a szívével együtt, akkor még sokkal hatalmasabbra nőne az a szív és már nem is kellene cipelni. Nem lehetne cipelni. Mondjuk egy mesében akkora lenne, hogy abban laknának. Egy szívpalota lenne belőle. Később születne két aranyhajú gyermekük, aztán egy napon kilépnének a szívpalotából egy-egy naaagy piros szívvel...

Egyébiránt itt a péntek! Meg itt.

Ui: persze a szívpalota után bonyolódhatnak a dolgok, akár thrillerbe vagy horroba is átfordulhatna a történet.

És most tartok ott, hogy hisztizek, mert nincs egy rongyom amit felvegyek. Még 37 perc és indulunk. De mit vegyek fel???

Korán ébredtem ma és boldogan. Rájöttem, hogy az a szarozós kázus mégis jó valamire. Nem kell takarítanom (a mosógépről egy szót se), gyerekek nincsenek, főzni sem fogok, szóval urinő lettem hétvégére. Éljen! Elkapott az aztcsinálokamitakarok hangulat. Sárgadinnyét és őszibarackot akartam reggelizni fürdés közben. Így:

 Közben viszont É.P. is felébredt. Akkor a fürdés csúszik, tükörtojás+kakaó készítés indul. Eh. Fél reggelimet az asztalnál ettem meg, a másik felét már a kádban ülve.

Ez a bejegyzés valami olyasmiről szólt volna, hogy egyik percben jajjde csudajó, másikban meg ódenagyon pocsék nekem. Dehát ez tényleg nem számít. Megbántam volna, ha hirtelen felindulásból leírom a hatalmas sérelmeimet. (Mint például, hogy üvegpohárból szeretem a tejeskávét inni, nem pedig bögréből.) Komolyan nem tudom, miért befolyásolnak az ilyen apróságok. Miért érzek dühöt időnként amiatt, hogy nem úgy van minden, ahogy én akarom? De nem a komoly dolgokról beszélek, hanem tényleg semmiségekről. Annyira lehangolt és bosszús tudok lenni hülyeségek miatt!

Annyi minden van már, amit szeretnék leírni...

Úgy kezdődött, hogy Mohai és A38, van az, hogy a metró, aztán álmodtam is kétszer, csináltam gyönyörű véraláfutást magamnak, csak úgy feszülnek az izmaim az irattár átpakolásától, még most állok neki sütit csinálni, találtam maradék karácsonyos díszeket itt-ott, talán ideje volna elsuvasztani, mert most nem esik jól a Mikulásra néznem, aludnom is kéne már, holnap az jó nap, és végülde nemutolsósorban lehet szekrényt összeszerelni ilyenkor? Sünjelmezt kell varrnom. És voltak filmek is menetközben.

Időt kérek!

Ja igen, jön az évvége. Ilyenkor talán jellemzőbb, hogy az ember visszagondol. Napokkal, hónapokkal, évekkel játszik gondolatban. Pörgeti az emlékképeket, érzések rohannak át néhány pillanat alatt a lelkén, aztán megállapodik újra a jelennél.

Reggel egyedül üldögéltem a konyhában, azon igyekeztem, hogy összeírjam mit akarok sütni-főzni. Előkészítettem É.P. nagymamájának lúdláb receptjét. Jónéhány év telt el azóta, hogy felírtam valami fecnire. Na ma reggel pont a fecni kezdett érdekelni. Jól összehajtott lap. Egyet hajtok és máris előttem az elszámolás, amit sajátkezűleg kanyarítottam oda akkoriban: 500 v.jegy, 300 m.jegy, 200 mappa 2 db, 2000 hobbibolt, 1600 Ikea, 240 kaja 4840,- Kinyitom teljesen és máris előttem van egy 2001-es Kreatív-Hobby blokk. Hmmm.... Alaposan megnéztem mit vettem. Be is ugrott az utolsó szalagig. Aztán már nem lehetett megállítani, jött minden. A legfontosabb az év eleji jó nagy szar, amit még én kavartam előző évben, aztán a ráébredés, hogy nem haragudhatok másokra, mert én döntöttem. Aztán, hogy otthon voltam egy kétévessel meg a naggyal, aki már három és félnél járt. :) Gondolataim nagy részét ők és É.P. töltötték ki, a többin osztozkodott mindenki más. Már jártam zsúrozni, nagyokat ittunk a csajokkal havonta egyszer és az öcsém ingét vettem fel néha, mert nem volt normális cuccom ami rám jött volna. Pénzünk semmi, se lakásunk, se bútorunk. Év vége felé a kerek szülinapom, az unalom kezdeti jelei...  De azért jó volt. :)   De az egész csak egy percig tartott. (a szülinapi évlistámat azóta sem fejeztem be, csak aznap érdekelt igazán) Emlékszem rá, és pontosan ott a helye. Az emlékeimben. Most ma van!

Tegnap Madonnát hallgattunk a kocsiban. Szeretem ezt a számot.

Előrelátó háziasszony módjára megcsinálom a holnapi vacsora felét. Milánói spagetti lesz. Nem a legnagyobb kedvenc, de elhasználhatom bele a maradék gombát (az utolsókat rúgja) és végre kipróbálhatom az anyukámtól szülinapomra kapott oreganoval ízesített olivaolajat. Közben eszembe jutott a tegnapi film, és a hülye hígetéseim. Nem tudok leszokni a megijedésről. Ehhez képest könyvben viszonylag magasabb a tűréshatárom. Ha kimondottan horrort nem is olvasok. (Vannak egyáltalán horror könyvek? Stephen King ugrik be) Nemrég felhoztunk egy doboz könyvet nagymamám házából. Ebben kutattam az imént. Évek óta keresem néhány kedves könyvem. Eltűntek. Vagyis én raktam el őket valahova, mikor a gyerekek kicsik voltak. Úgy éreztem nem való a polcra. Aztán mikor vissza szerettem volna tenni, már nem voltak meg. Pontosan 3 könyvem hiányzik. Legjobban E.A. Poe novellái. Másik kettő A parfüm és az Angolszás rémtörténetek című. Fogalmam sincs, hova raktam. Azóta már többször költöztünk. Biztos, hogy van valahol még egy doboz könyvem. De hol? HOL?

Ma egyfolytában szeretéshiányom van. Gyanítom ma semmi nem lenne túl sok...

Lehet, hogy holnap is így lesz?

Idén valahogy elfeljtettük ezt a mai ünnepet. Nem, nem úgy. Csak olyan Provolone módra... tudtam, csak nem sejtettem. :) De nem is vidám ez. É.P. délelőtt elment postára, mikor visszaért dolgavégezetlen, akkor jutott el a tudatomig, hogy ma, ma van. Anyukám apukámhoz ment a kórházba, hát ő is elfelejtette. Épp ezért akartunk gyertyát vinni a szülei sírjára. Az elmúlt 5 évben nem jártunk túl sokat a temetőben. Ez is eszembe jutott, ahogy az autópályán suhantak mellettem a fák. A csupasz ágak összemosódtak a sebességtől, mögöttük -épp a levéltelenség miatt- láthatóvá vált az ég. Mintha valami fekete mintás, ikeás függönyön keresztül néznék ki az ablakon. A nap már csak nyomait mutatta. A fák fekete sziluettje fölött sárgásszürke sáv húzódott keskenyen, aztán láthatatlan átmenet után egyszerre kékesfehér lett az egész, hogy elég hely legyen a szakadtszélű felhőknek. Gyönyörű és lehangoló este. Vagy inkább ráhangoló. Gyerekkoromban komoly halálfélelmem volt. Még ma is fel tudom idézni azt a feneketlen, mindent elnyelő sötétséget magamban. Persze már rá kell gyúrnom, de akkor nem kellett. Jött magától és nehéz volt megszabadulni tőle. Nem is jártam sokat temetőbe. Múlnak az évek, idén rosszul éreztem volna magam, ha meg sem próbálunk kimenni. Eszembe jutott apai nagyanyám. 16 voltam mikor meghalt. Vajon milyennek látna most, hogy felnőttem? És milyennek látnám én? Legjobban a hajára emlékszem. Csodásan selymes, vékonyszálú haja volt. Tökéletesen egyenletesen őszült. Mindenhol ugyanolyan arányú sötét és ősz hajszálak... és milyen jól lehetett formázni... tudom, mert minden héten én sütöttem be neki. Közben meg beszélgettünk. Ma is beszélgetnék vele...  Mire ideértem a gondolattal, a temetőbe is beértünk. Temérdek gyertya és nagyon sok ember. Atyaég! De régen jártunk itt! Annyira régen, hogy egyszerűen nem találtuk nagyszüleim sírját. Kétszer is felhívtuk anyukámat, aki kétszer is elmagyarázta, hogy ha szemből jöttünk be, akkor a nagy kereszteződés utáni második kisutcában van. Nem találtuk. Pedig én mindkét bejárattól tudom az utat. Talán a sötét... vagy nem tudom mi. Fél órát bolyongtunk, aztán inkább haza. Majd holnap kimegyek anyukámmal. És felírom, hogy jövőre odataláljunk. Itthon meg ittam egy pohár bort, ha már gyertyát nem gyújtottam.

 kicsit ide de nem nagyon

Amikor az ember boldog és nagyon-nagyon jól érzi magát, van abban egy kicsi olyan érzés, hogy: akkor most kellene kiszállni.