Mert mostanában azok vannak, hogy fanyalgok meg rosszkedvűsködök, közben meg pontosan tudom, hogy egyáltalán nem kellene ilyesmiket csinálnom.

(Itt következett volna néhány sor az unalmas házimunkák rengetegéről, régi barátnők elmaradásáról, kis nyafogás egyedül töltött délutánokról és estékről, végül egy rövid nincsisszükségénrám témájú nyöszörgés. Úgy döntöttem mindenkinek jobb, ha ettől a bekezdéstől eltekintek)

Aztán az van még (csak úgy érdekességképpen mondom), hogy már hónapok óta tombol itt valami deja vu. De tényleg. Állandóan érzem, hogy ez már mind megtörtént velem. Szerintem tavaly. Kezdődött a téli nyaralással. Aztán elromlott a mosogatógép. Utána következett a felvételi miatti szaladgálás meg az idegtépő várakozás, hogy bejutott vagy sem? Piac, Margitsziget, meg gyaloglás a hídon, ezeknél mind előjött és azóta is folytatódik. Most járunk ott, hogy sokszor rettenetesen egyedül érzem magam, közben megy a ballagás előtti fényképrendelős hercehurca, aztán meg hamarosan újra jön egy ballagás. Én mondom, kísérteties.

Simán lehet, hogy emiatt volt az a bizonyos palacsinát eset. Úgy kezdődött, hogy tényleg szomorkodtam. Ha pedig az ember kissé elkámpicsorodva tűnődik az élet nagy kérdésein egy péntek délelőtt, arra legjobban használ egy darab leánygyermek szakadatlan és abbahagyhatatlan vihogása péntek délután. És mikor a mozgólépcsőn egy helycsere után azt mondja angyali ártatlansággal, hogy: tudod mi lesz, ha kicseréled a kezdőbetűket abban, hogy cseréljünk helyet? Én persze erre fád orcával bólogatok (kinemtudjanemegynagyvicc). Haladunk lefelé pár másodpercet s ő ugyanolyan édesen és ártatlanul és közönyösen aszongya: meg van egy másik is. Kicsapongás. Na akkor  következő pillanatban az én röhögésemtől zeng az egész metró. És csak zeng, zengedezik egy egész percen keresztül. Ez az a pillanat ami visszatért az este folyamán újra és újra. Szerintem csak ez lehetett az oka, hogy a fáradságos munkával előkészített palacsintatésztát egyetlen - elegánsnak nem mondható - mozdulattal a mosogatóba döntöttem. Egész apró kis kis söprintés volt, de télleg. Csak sajnos pont ott állt a söprintés útjában a tál. A mosogató szélén. Az szerencsére teljesen üres és tiszta volt. Következőket láthatta volna aki benéz a konyhába: a nő, őrülten kever valamit egy tálban. A tálat a mosogató szélére állítja. Térül-fordul, előkap egy rakás palacsintasütőt, csavargatja a tűzhely kapcsolóit, jajj, nagyon gyors, nagyon fontos nőszemély, a konyha úrnője. Jelen van ám mindenhol a konyhában, jó széles mozdulatokkal teszi a dolgát. Jó széles mozdulattal fordul a pult mellett... Az őrült nő palacsintatésztás kezeivel könyékig a mosogatóban fekszik és kétségbeesetten próbálja két marokkal visszakanalazni a tésztát az edénybe, mielőtt az végleg eltűnik a lefolyóban. 9, azaz kilenc palacsintát mentettem meg az én nagy örömömre és a többiek bánatára. Csak azzal lehetett az elégedetlen hőzöngésnek gátat szabni, hogy másnap reggelire friss palacsintát ígértem. Amit meg is kaptak.

Arról már senkinek nem kell tudnia, hogy (miután újult erővel nekiláttam másnap reggel a palacsintatésztának) feltörtem két tojást a beleborulós tálamba és jól megszórtam (csipet só helyett) két nagy mérőkanálnyi ételízesítővel. :)

Hétvégén sütöttem pavlovát. Gondoltam, ha már úgyis egész vasárnapom a konyhában töltöm, akkor belefér. Régebben találkoztam már vele különféle sütős-főzős blogokon. Úgy tűnik nálam most jött el az ideje. Hát hiába, mindig tudom mikor kell nekikezdeni a dolgoknak. Például akkor, amikor a kedvenc kézi mixerem az utolsókat rúgja. (Ó, pedig hogy szerettem! Annyi mindent csináltunk közösen az elmúlt 17 évben... Olyan jó kis készülék volt. Mióta a gyerekek tudnak beszélni, csak keverem-kavarom volt a neve.) Eleinte csak az volt, hogy harákolva és irtó hangosan keverte a habot. Erre a fijúk jöttek, hogy büdös van. Égett műanyagszag. Aztán követelték, hogy ne indítsam el többet. Többször is. Utoljára akkor, mikor a tévé sem bírta már tovább miatta. Így a tojásfehérjés hab elég folyós állapotban maradt. Meg se próbáltam ráborítani a sütőlapra, mert csak szétterült volna. Inkább tortaformában sütöttem, amit később egyáltalán nem bántam, mert az eredmény meglepően jó lett. Hogy anyukám két nagy doboznyi rózsaszín epret küldött, az különösen kapóra jött. Már a tejszínhabozás után is olyan remekül nézett ki, alig vártam, hogy készen legyek vele. El is fogyott persze mind. Csak pár kép maradt róla.

Francba, hogy már csak a  telefontársaságtól kapok smst...

Annyira próbálom, de sajnos nem vagyok elég jó anya, barát, feleség, háziasszony, kolléga, nő, szakács, szerető, táncos, társ. Sajnos nem vagyok elég... Sőt! Például focistának kimondottan pocsék vagyok. Najó, ez utóbbit meg sem próbáltam, mert tudom amit tudok.

Van az mikor a néző már tud valamit és - mint egy rossz helyen kijött pattanás - egyre fájdalmasabban érinti minden egyes csigaperc mire a dologra a főszereplő/nő is rájön végre. 

Van az mikor a néző már tud valamit, és egyre izgalmasabban szebb minden egyes végigdrukkolt perc mire a dologra a főszereplő/nő is rájön végre. 

Már nem emlékszem pontosan a témára, de valami kapcsán kiszaladt a számon, hogy szeretnék én úgy kinézni  46 évesen mint Halle Berry. É.P. azonnal lecsapott a mondatomra. Hogyakkor ezt megbeszéltük, 46 évesen úgy nézek majd ki. Nos. Ezek szerint van kb. 4 évem, hogy nyúljak vagy 15 centit. 

És azt meséltem már, hogy a múlt héten megfőztem a bablevest babból, vízből és rántásból? Jaja, minden fűszert kihagytam. Volt meglepődés rendesen. 

Úgy  tűnik véletlenül élesítettem a befejezés nélküli bejegyzést. :) Abbamaradt akkor a dolog, mert először megpróbáltam lerajzolni azt az érthetetlen építményt amibe később felmásztam, aztán közben mindenki felébredt és elillant az álomhangulat. 

Szóval ott álltunk a lépcsők előtt. Kintről nézve fordított L alakot adott a lépcsősor és a kis folyosó, aminek vége egy nagy gyémántforma bumszliba torkollt. Mondtam a fiúknak, hogy maradjanak csak itt, én vagyok a legkisebb, majd megnézem mi a helyzet. Meglepően sok lépcső után ráfordultam a folyosóra, aminek végén egy kis termet láttam. Oda kellett elmennem, hogy megtudjam mi a helyzet. Épp senki nem volt fent, talán mert a szél miatt a kinyúló rész egyfolytában mozgott és mormogott. Még jó, hogy kétoldalt végig lehetett kapaszkodni. Ahogy haladtam (inkább araszoltam) előre a szobácskához, a széllökéseken kívül valami mást is éreztem. Egyre jobban lejtett a padló. Irtóra féltem, de valahogy tudtam, hogy nem lehet bajom. Természetesnek tűnt a folyosó lehajlása és rugalmasnak az épület. Beléptem a köralakú terembe és éreztem, hogy szinte földig süllyedünk. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, de nemcsak a liftezés miatt. A látvány szédítő volt. Első pillantásra, körben az egész fal és mennyezet, mintha ablak lett volna. Ez volt a menetrend. Az egész szoba. Nem ablakok vettek körbe, hanem monitorok, amiken az összes járatot láttam. Illetve láttam volna, de sehol nem találtam egyetlen buszt sem. Szomorúan indultam hát visszafelé. Ahogy kiléptem a lépcsőre, semmi sem olyan volt, mint előtte. Hirtelen nagyon melegem lett a kabátban. Lassan ballagtam lefelé, húzkodtam le magamról a kabátot, sálat, de még a pulcsit is. Közben nézelődtem, ugyanis É.P. meg a gyerök sehol nem voltak. Gondoltam biztos a környéken lesznek, és milyen jó, hogy hamarosan láthatjuk a kisnőcit is. Csodálkozva mentem tovább miután leértem. Akkor már nyári melegben jártam, sütött a nap, lágy szellő lengedezett, minden zöld volt, virágok nyíltak... Mint egy meleg májusi napon. Valami parkba jutottam, ahol emberek üldögéltek plédeken, és piknikeztek, napoztak. Tudtam, hogy őket is ott találom. Csak sétáltam tovább, mindenki vidám volt és jó illatok szálltak, meg kellemes (bár ismeretlen) zene is szólt. Végül észrevettem hol vannak, elkanyarodtam arra és a zene szólt tovább...

És erre ébredtem. Nagyon jó hangulatban. A zene pedig egész addig a fejemben volt, míg a többiek fel nem ébredtek. Ilyen eddig még sosem történt velem. :)

Úgy szeretem ezt...  Hajnali 8:53, a többiek még mind alszanak. Nem akarok visszafeküdni. Olyan majdnemmindenemfáj érzéssel ébredtem (és tényleg fáj is), de annyira érdekeset álmodtam, és annyira jó volt a vége! Az elejére persze nem emlékszem, a közepe meg csöppet zavaros, egy megőrzésre kapott fekete hátizsákkal, palacsintával meg a hátizsákban megpillantott lekvárral.

Tudtam kié a hátizsák, vissza is akartam adni neki. A palacsintát én sütöttem, hogy majd a dolgozóban legyen reggelim. Tipródtam rajta, hogy beletegyem-e, úgy éreztem nem lenne szabad kinyitni. Féltem tőle, hogy belelátok valaki más életébe meglátok valami olyat mi nem rám tartozik. Aztán győzött a praktikum. Gondoltam csak nem lesz harag és baj belőle, ismerjük egymást, a táska meg arra való, hogy belepakoljuk, nem fogom én külön cipelni a cuccomat. Igyekeztem nem odanézni, nem kutattam csak simán beletettem. És akkor tényleg teljesen véletlenül észrevettem a táska alján egy üveg lekvárt. Itt elég zavaros lett a történet, mert ezzel rájöttem valami nemtommire. Később jött a hátizsák tulajdonosa és egyszerre voltak fura sötét érzéseim amiatt, hogy tudok valamiről amiről nem kellene, és nem értem miért titok, mikor semmi különös nincs benne. Valami nagyobbat sejtettem az egész mögött, de nem kérdeztem rá, mert hirtelen sietnem kellett a buszpályudvarra. É.P.-vel meg a gyerökkel akartunk buszozni haza a kisnőcihez (aki a szüleimnél lakik mostanság). Ítéletidő volt odakint.  Jeges hideg szél fújt, nehéz volt haladni gyalogosan. A hó csak szállingózott volna, de a szél dermesztő tűszúrásokká változtatta az apró pelyheket. Busz sehol, pedig mindig onnan indultunk. Volt viszont egy fura építmény, amiről teljes természetességgel tudtuk mindannyian, hogy az egy menetrend. Lépcsősor vezetett fel egy fura, semmibe nyúló, kicsi keskeny folyosóra. Talán ha két ember fért volna el szorosan egymás mellé állva. Nem volt hosszú, csak négy lépésnyi, és a végén 

Mindent összevetve, ma pocsék napom volt. Eh...