Gondoltam elmesélem, hogy mekkora borzasztóság ért rögtön azon a napon, mikor É.P. elutazott és megkezdtem 10 napos szalmaözvegységem.
"Elég felületes alvás volt az a 3 órányi, de boldogan húztam a lóbőrt, majdnem hétig. Tudod milyen amikor arra ébredsz, hogy szameg,de elaludtam! Hát így ébredtem. Tudtam, hogy máris elkéstem, nem is kicsit, mégis hiába próbáltam gyorsan elkészülni, még lassan se nagyon ment. A buszon is ájulásszerű alvás tört rám, csak egyszer ébredtem fel a mögöttem ülő bácsi rettenetes köhögésére. Mikor másodszor is kinyitottam a szemem, máris a Petőfi hídnál álltunk. Felkaptam a táskám, kabátom és leugrottam a buszról. Két lépés után hirtelen hiányérzetem támadt (nem, kivételesen nem rólad van szó). Egy minutummal odébb már azt is tudtam, hogy a telefonom a buszon maradt. Leesett az ölemből. Jajj! Gondoltam kb. 123ezerszer. Szedtem a lábam, kirohantam a Népligetbe. Előbb az ügyfélszolgálatost vegzáltam, aztán a forgalomirányító férfiút. Próbáltak unottan segíteni, és csak kicsit néztek hülyének, mikor határozottan állítottam, hogy nem a kék buszon utaztam, nem is a fehéren, hanem egy nagyobb fehér buszra szálltam fel, vagyis nem arra, ami bent áll. Térültek fordultak közben a sofőrök mellettem, s a kérdezgetések során meglett végül a nagy fehér is. A sofőrbácsi fel is vitt az üres buszra de hiába csörgettem (nem a sofőrt), nem volt már a buszon. Nagy szomorúan bebattyogtam hát a többiekhez és elújságoltam a hírt. Próbáltak segíteni, rengetegszer hívtuk a számomat, még sms-t is küldtem a kedves becsületesnek, de semmi válasz. Lesújtva és némán ültem egész délelőtt, kivéve mikor épp telefonáltam. Hol a pályaudvarra, hogy nem adták-e le mégis, hol meg a telefonomra. Nem tudtam eldönteni, hogy letiltassam-e a számot. Ugyan nem vették ki a kártyát, mert kicsörgött. De mifenéért nem vették fel? Délután érkező kolleganőmmel nem volt kedvem beszélni, nem is mondtam neki semmit. Persze a többiek elmesélték mi a helyzet, ő meg intézkedős, úgyhogy azon nyomban intézkedni kezdett. Felhívott, és basszus, neki elsőre felvették! Nem tudtam az egészről, csak látom, hogy jön felém, dumál. Rettentően meglepődtem, meg bosszantott is egy pillanatig a dolog. De azért mégis inkább boldoggá tett. A kedves becsületesekkel megbeszéltük, hogy mikor meg hol vehetem át, és irtó nagy szerencsémre (kész csoda) éppen ittenik voltak, méghozzá innen a szomszéd utcából. :D Hazafelé vettem egy kis ajándékot, aztán kikuncsorogtam apukámtól, hogy jöjjön el velem. Kocsival összesen ha 3 percig tartott az út. Ott volt a bácsi, akire a buszról emlékeztem, meg a felesége is. Behívtak, ezerszer megköszöntem, átadtam, szabadkoztak, hogy nem azért, én mondtam, hogy tudom és nagyon örülök… és normál esetben itt vége is lett volna az egésznek, de tudod, apukám az a kvaterkázós típus, és hát elkövettük azt a hibát, hogy a konyhában leültünk az asztalnál. :) Így aztán a továbbiakban megtudtam, hogy a bácsi azért köhögött annyira a buszon, mert időnként vizesedik, mert volt egy bypass műtétje bő két éve, azóta is mindenfele járnak kontrollra, meg kezelésekre. Most is épp odavolt. Na akkor megbeszélték, hogy apukámnak is volt kb. akkoriban ugyanez, aztán részletesen végigvették hogy kinek mennyiszer mennyit csapoltak, hol milyenek az orvosok, az összes kórházat ahol ebből kifolyólag megfordultak, a kosztot, a személyzetet, az épületet, a települést. Majd itt a néni is bekapcsolódott, mert neki is volt már egy infarktusa, aztán közben véletlenül kiderült, hogy ugyanaz a keresztnevük mint a szüleimnek, és ezen nagyon nevettem magamban. :) És aztán még hosszasan tudták volna a világ dolgait sorolni (hiszen pl. a kutyatémát nem is érintették, pedig a házban egy nagyon helyes puli is volt, akit alaposan megdögönyöztem), de akkor én szívtelenül azt mondtam, hogy menjünk, mert már 7 óra volt, és még nem jártam itthon. :) Kb. 10 perccel később azonnal elindultunk, közben boldogan szorongattam a telefont. "