Sejtésem szerint a karácsonyra kapott kis vágódeszka nem bírja a mosogatógépet. Persze az is lehet, hogy szerelmi bánat végzett vele és meghasadt a szíve. Mindenesetre most itt hever a konyhapulton két darabban. Micsoda szerencse! A nagyobbik darabján sértetlenül ott kerekedik a lik, vagyis vissza tudom akasztani a tartójára. Juhéj!
.jpg)
Láttuk Mohai Tamás szerzői estjét még ötödikén. Megmondom a zőszintét, nem vagyok nagy Faxni rajongó. Jó, hát egy-két szám van, amit meghallgatok (szeretem a rövidre nyírt, ápolt női körmöket) , de nem emiatt mentünk. Nekem ebben a sorrendben tetszett (legkevésbétől a legnikábbig): Faxni, Almási Enikő és a Zenekar, Háború, Muckshow, Török Ádám és a R.A.B.B., TOMISTARS. Utóbbi 3 egyformán tetszett. Ami még kimaradt pedig nagyon szeretem, az a KFT. Egy lemezt készítettek együtt, de szerintem az nagyon is jó lett. Valami újat adtak. Na mindegy, nem ez a lényeg, meg nem is az, hogy igazán jól éreztem magam a koncerten, hanem... Sokan voltak ott a városból. Ahogy beléptünk, az első ember akit megpillantottam, az életem első fiúja volt. :) Innen már szinte bámi történhetett volna, nekem jókedvem lett, annyira vicces volt, ahogy látványosan nem ismert meg. :) Nem, tényleg semmi gond nincs azzal, hogy igyekezett nem észrevenni, mindenfelé máshova feszülten figyelni, mikor a tekintetét kerestem. Végülis gyerekek voltunk, főleg én a 13 évemmel, az egész 2 hónap se volt és nem is mondtuk ki, hogy: járunk. És sosem kérdeztem meg, hogy miért lépett le szó nélkül, miért nem köszönt el legalább? Pedig régebben találkoztunk már és akkor még beszéltünk is egymással. Nem különösebben érdekelt mi volt akkor régen, én csak szimplán örültem neki, ha láttam, mert nekem jó élmény volt. Szóval nem kellett volna rosszul éreznie magát tőlem, én csak köszöntem volna. :) Persze lehet, hogy neki gáz, hogy sétáltunk kézenfogva, ölelgetett a sötét lépcsőházban, puszilgatta a nyakam, és egyszer elvitt moziba is, ahol a barátai is ott voltak. Mind 3-4 évvel idősebb volt nálam. Eszembe jutott, egy érdekes dolog. Azzal a lánnyal, aki ott volt a társaságban és szintén valakinek barátnője volt akkor, és gyakorlatilag ismeretlen, na vele sok-sok évvel később is váltottunk néhány szót, minden alkalommal, ha összefutottunk a városban. :) Emiatt arra a megállapításra jutottam, hogy valószínűleg, kellemetlen epizód vagyok a srác életében. Ha az egész nem számítana semmit, akkor biztosan megismert volna. Pedig hú de iszonyú régen volt! :)
Én vagyok a hülye, vagy tényleg egyre többen írják külön azt ami egybeírandó?
Épp most olvastam pl., hogy: finom liszt.
Talán nem sokára be következik, hogy mindent külön írunk? Vajon lesz majd olyan, hogy: tej föl, ami ért a boltban már nem fizetünk apró pénzzel, csak papír pénzzel? Tudom, én vagyok a hülye. De engem ez akkor is zavar.
A délelőtt még csak-csak. A munka elterelte a figyelmem. Délután rájöttem, hogy miért nem kapok választaz egyik levelemre, aztán rájöttem, hogy a másikra meg nem is fogok választ kapni. Zuhogott a hó, összefagytam. Hazafelé, már a kocsiban összevesztünk É.P.-vel. Értem, hogy utálja már a telet, de nem én tehetek róla, hogy még mindig ilyen idő van. Itthon elkezdtem a vacsorát csinálni, és akkor jöttem rá, hogy elfogyott a krumpli, Na ez a legkisebb baj, csináltam rizst. Azaz akartam. Mikor elővettem, a tartó teteje kezemben maradt, többi része nagy durranással landolt a kövön. A rizsből alig maradt, úgyhogy rizi-bizi lett belőle, kb. fele-fele arányban. Lehet, inkább zöldköretnek kellett volna nevezni. Konyhát feltakarítottam, és belemerültem ebbe:
Zavar a tükör, gondoltam festek rá valamit. Majd meglátjuk, milyen lesz, a végére. Csak az a baj, hogy hiába foglaltam el magam, nem szűnt a feszültség. Végül újra ideültem, akkor meg senki nem akart velem beszélni. Rossz nap. Rossz a kedvem.
Ezt nézem, ahelyett, hogy bármi értelmessel foglalkoznék. De akitől kaptam, az se százas... a pálmát pedig a videó főszereplője viszi.
Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon hiányzik már a
motorozás!
Egyfolytában történik valami, el is mondanám, de... inkább olyan piszlicsáré ügyekkel kell foglalkoznom, mint a lakás rendbevágása, gyerekzsúr, süti- és pizzakészítés, bepakolás a szekrénybe, tele az összes szennyestartó és még itt a második adag mosogatnivaló is. Ezért csak gyorsan a Valentin napról. Mi nem tartjuk. Nem is tartottuk soha. Ez évről-évre nehezebben megy persze, de mostanra már odajutottunk, hogy dafke nem tartjuk. Különben is! Első emlékem szerint -ahogy azt egyik kedvenc könyvemből kiolvastam valamikor a nyolcvanöt tájékán- ez a nap nem a szerelemé volt. Vagy legalábbis a szokás nem csak a szerelmesekre vonatkozik. A barátokra, családtagokra is. Szóval a általában a szeretés ünnepe. Nem lenne olyan nagy baj egy ilyen nap, de szerintem itt már ipari méreteket öltött.
Biztonság kedvéért az imént megnéztem azért itt is. Na tessék. Alapjában véve már ki is öregedtünk belőle. Meg kellett érnem, hogy koromnak megfelelően viselkedek. Sosem hittem volna, hogy idáig süllyedek!