Elég rossz napom volt ma. Annyira rossz, hogy még ezen is bírtam sírni. (Pedig nem olyan rossz film ám, attól függetlenül nem az, hogy a végét kicsit egész másképp is megírhatták volna. Bár amerikai, vagyis akkor meg biztos azon méltatlankodnék, hogy nahát micsoda dolog, nem is tapsoltak a végén. Utálom, ha tapsolnak.) Sőt, annyira rossz, hogy megállíthatatlanul előtört belőlem a lírai énem, annak is a nyúlósabbik fele és olyanok jutnak eszembe, mint pölö: az élet olyan mint egy fürt szőlő. Jönnek az édes, lédús falatok. Néha egy-egy savanyú, vagy kisebb szem is akad, nem érdekes, attól még fincsi. Aztán egyszercsak teljesen váratlanul jön egy ilyen:

Ez egy pillanatra azért lefagyasztja a mosolyt az arcról, de van ilyen, hát attól még a többi azért édes. Aztán mikor újra elkezdi értékelni az ízeket az ember, akkor meglátja ezt:

És itt aztán hiába minden, mondhatja bárki, hogy nem érdekes, a többi része isteni, ettől hosszú időre elmegy a kedve az embernek az egész szőlőtől, úgy ahogy van.

Ilyen hülyeségek kezelésére kell egy kis nevetés, úgyhogy le is írom mindjárt amit a hét közepén követtem el, mert azon azóta is muszáj röhögnöm.

Azúgyvolt, hogy kaptam cipőt a lábamra. Igaz, hogy nem fekete körömcipő, de én nem akkor veszek cipőt amikor kell. Kicsi a lábam, keskeny és lapos lábfejjel, akkor veszek cipőt, amikor éppen kapok. Szóval ott állt a piros cipellőm (bocs, muszáj megjegyeznem, hogy első viselésekor úgy éreztem magam, mint a lány, aki ledobta a sárba a friss kenyeret és arra lépett, nehogy sáros legyen a piros cipőcskéje.), szorosan a szék mellett. Nekem muszáj volt sietnem. Csak gyorsan, gyorsan. Rohantam a mosdóba, a gépemhez, hogy kikapcsoljam, aztán futottam tovább átöltözni, végül csak a cipő volt hátra. Villámgyorsan hajoltam le érte. És kb. kétszer olyan gyorsan pattantam vissza. Először azt sem tudtam hol vagyok és mivan. Most mivan? Csak néztem egy hűdenagyot és éreztem, hogy valami kurvára fejbebaszott irtóra homlokon vágott. Egy pillanatig a hihetetlen csodálkozás öntötte el az összes porcikám, megállt az idő és csak az agyam működött lázasan, hogy összerakja a képet. Mi is van most? Aztán egyszerre az a rettenetes sejtésem támadt, hogy szerintem én teljes erőből lefejeltem a széket mikor lehajoltam a cipőmért. Ekkor már határozottan inkább fájdalmat éreztem, mint csodálkozást. Azt hiszem először kínomban röhöghettem, aztán viszont újra lejátszódott bennem, az eset. Éreztem a poént, sőt roppant viccesnek találtam. Annyira viccesnek, hogy alig tudtam abbahagyni a nevetést és megnézni a tükörben a homlokom. A következő hullám akkor jött,  mikor megláttam egy jókora piros foltot a két szemöldököm között. Egyfolytában nevettem, egész estig. Két napig fájt, ha hozzáértem, de egyáltalán nem baj, azóta is minden egyes alkalommal sírok a nevetéstől, ha eszembe jut mit csináltam.

Utálom, hogy gyümölcsnapon is állatjó rántottát tudok csinálni. Nyaff.

Nagyon formában vagyok! Egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam.

Vasárnap vezettem egy órácskát. Kicsit gyakoroltam az indulást meg ilyesmi. Mit mondjak... iszonyat béna vagyok! A szöcske, kismiska hozzám képest. Viszont remekül indulok kézifékes megállás után. Egész jól be tudok kanyarodni oda ahova akarok (természetesen kizárólag töküres parkolóban), kifelé menet azonban simán elindulok csak úgy érzésre, bármi hátranézés nélkül. Nem merek rendesen beállni, mert jajj a padka, menetközben meg két centire vagyok tőle, mert úgy érzem még elférek mellette. Fölfele simán váltok, lefelé már nem jut eszembe. Elkalandozik a figyelmem, szerintem nem nekem való a vezetés.

Tegnap sikerült hazahoznom a cipőm talpán egy jókora adag kutyaszart, de nem hozott szerencsét. Mire észrevettem (nem is én vettem észre), kb. mindent összejártam itthon. Söprést, porszivózást és sikálást hozott. Nem szerencsét. Aztán kicsit később eltörtem a mosógép ajtónyitóját. Ügyes. Ugye? Most ott van benne egy nagy rakás száraz ruha amit nem tudok kiszedni belőle, és mivel nincs átválogatva, még csak kimosni sem tudom. Mondtam egy csúnyát, aztán otthagytam az egészet. Nem is érdekel. Majd holnap megnézem, remélem azért sikerül működésre bírni, mert mosni nálunk mindig kell.

Ma - ebben az éveben először - hazafelé jövet elaludtam a motoron menetközben. Esett az eső és meleg volt és lassan mentünk és jó kis monoton motorzúgás vett körül. Naná, hogy elaludtam.

Gyerekeknek még most csinálom a Gundel-palacsintát, közben egy félóra és itt a barátnőm értünk. Alig várom, hogy odaérjünk végre a zsúrra. Francba, egyetlen alkoholos ital sem jut eszembe, ami zöldésgből lenne. Szerintem a fogyókúrát ma félreteszem.

Valahonnan kiírom magam, valami épp íródik, valamibe belekezdek de már az első pillanat előtt tudom mi lesz a vége. És ha mégis beleélem magam, csak akkor érdemes.

Nyilván régen sírtam, felhalmozódott a feszültség. Kár, hogy másképp nem jön ki belőlem. Kár, hogy nem másképp jön ki belőlem. Kár, hogy nem tud kijönni. Semmi baj, csaj nyünyörgök!

Van az a semminemleszmárolyan érzés. És hiába tudom, hogy lehet ugyanúgy jó, vagy talán jobb, nem lesz már ugyanolyan. Soha.

nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem. nem fáj a fejem.

Csak annyit mondhatok, hogy senki, de senki ne engedje, hogy majonéz kerüljön az orrába. Rendkívül kellemetlen, irritáló érzés. Tudom miről beszélek, elhihetitek. Azóta is érzem. Kérlek, vigyázzatok!

Kénytelen kelletlen, de átpakoltam a fekete táskámba. Kénytelen voltam, mert az a szép piros, amit egy éve szereztem, szerteszéjjel szakadt. Kelletlen pedig azért voltam, mert alig férek el ebben a másikban, ráadásul mostanában nem annyira vagyok oda a feketéért. Nincs mese, kell egy piros táska! Az az aprócska probléma ezzel, hogy szeretném, ha nem lenne túl nagy, de túl kicsi sem, sok rekeszest szeretnék, ha lehet mindet zippzárral, nem korallpiros vagy tűzpiros, hanem sokkal inkább meggypiros árnyalatban, semmiképpen nem lakkosat, és ezen felül természetesen legyen max. középáras. Hát... talán nem lehetetlen.

Kész vagyok, elegem van. Hosszú hetek kemény munkájával sikerült a beérkezett leveleim számának 90-re való csökkentése. Végre úgy látszott, utolérem magam, elfogynak a továbbküldésre váró hülyeségek. De nem. Sőt azt hiszem a hülyeség osztódással szaporodik. Múlt hét elején még 90 volt, most újra 151. Egyet elküldök és kettő jön helyette. Borzasztó! Ez olyan, mint a mesebeli bűvös 99-es szám, csak fordítva. :) Azt hiszem, csak az lesz a megoldás, hogy egy az egyben törlöm. Úgy ahogy van, az egészet. Akkor majd nem idegesít. Hiába téééényleg gyönyörű képek, hiába naggyon vicces kisfilmek. Mondjuk a halálom a továbbküldős. Abból is főleg az a fajta, aminek a készítője és továbbküldője csak és kizárólag gonosz. Vagy totál hülye. Mert van olyan is. A napokban kaptam pl. egyet. Az küldte, aki mellettem ül a szobában. :) Ez persze nem probléma, én is szoktam mélezni a konyhából a szobába. De. Van orcája rámnézni és azt mondani, hogy bocs, küldök egy továbbküldőst, bár tudom, hogy rühelled, de olyan szépek a képek. Erre egyetlen hülye kép, nem vált, ráadásul nem is valami különlegesen szép vagy megkapó, a szöveg pedig merő rosszindulat. Az amelyik csak példálózik, hogy mi történt azzal aki nem küldte tovább és mi azzal, aki továbbküldte, aztán a végén aszongya (szószerint) ha nem küldöd tovább, a balszerencse feléd fordítja ocsmány fejét. Jó, hát valami ilyesmi. Már bocsánat, de hogy gondolhatja bárki is, hogy én ezzel fogom zaklatni a barátaimat, családomat vagy akárki mást. Hogy lehet valaki annyira... eh, hát nem is tudom milyen az, aki ilyesmit továbbküld. Az zavar az egészben, hogy nem elég ráfújni, hogy eltűnjön. Két egész gombnyomásomba kerül. Nem bírom az ilyesmit. Volt már, akinek szóltam, hogy küldhet bármi érdekeset, de legyen szíves a lánclevelekből kihagyni. Erre azóta nem levelezünk. Szerintem nem veszítettem sokat. :)

Ó jajj, minden tagom érzem. Sőt... másokét is. Ma elkezdem egészségeskedni. Van az, mikor az ember mondja, hogy ezt kellene, meg azt kellene, meg mozogni kellene főleg. Csak éppen csinálni nem csinál semmit. Ja, persze, mert úgyis sokára érünk haza, messze van, meg pénzbe kerül és mindenféle népek járnak oda, kilógnék a sorból. De most egyszerűen nem volt arcom, kifogást keresni. Múlt héten hozta a csajszi a papírt, hogy hétfőnként női kondicionáló torna indul az iskolában este, és ingyenes. Igen, magam előtt égett volna az orcám, ha nem megyünk el. Hazajöttünk, megcsináltam a levest (anyósféle karfiolleves, vagyis egy jó kis húslevesbe karfiolrózsákat főz az ember, isteni finom) közben elrág (Na tényleg nem vagyok magamnál... észrevettem, hogy nem kettőhúszról megy a gép, pedig én bedugtam. A fényképező töltőjét... kihúztam és bedugtam a gépem zsinórját. Csak a másik felét nem. Összevissza forgolódtam, meg huzigáltam a zsinórokat, mint valami műszaki analfabéta. Remélem ez véletlen volt, és nem a torna miatt van.) szóval elrágcsáltam negyed fej nyers karfiolt. Utána egy óra torna. És komolyan: nagy élmény volt! Idejét se tudom mikor hullahopp karikáztam, ugróköteleztem, medicinlabdáztam! Lógott a nyelvem rendesen. Nem volt ez olyan sok, vagy nehéz, de nekem már teljesen elmúltak az izmaim. Remélem sikerül néhányat feléleszteni. Nézegettük ma a régi fotókat, még tavaly tavasszal is egész jól néztem ki. Most meg... de mindegy, mert valamit végre elkezdtem! Csajóca is nagyon élvezte a mozgást, talán velem jobban belejön, most láttam először, hogy mozog torna közben. Van mit javítani. Este megettem egy újabb negyedét a karfiolnak, nagyon finom az! És még zuhanyoztam is egészségesen. Ezzel a részével nagyjából elégedett vagyok a mai napnak. Csak ne tudnám mi vár rám holnap amikor megpróbálok majd kikecmeregni az ágyból! :)

Egyfolytában történik valami, el is mondanám, de... inkább olyan piszlicsáré ügyekkel kell foglalkoznom, mint a lakás rendbevágása, gyerekzsúr, süti- és pizzakészítés, bepakolás a szekrénybe, tele az összes szennyestartó és még itt a második adag mosogatnivaló is. Ezért csak gyorsan a Valentin napról. Mi nem tartjuk. Nem is tartottuk soha. Ez évről-évre nehezebben megy persze, de mostanra már odajutottunk, hogy dafke nem tartjuk. Különben is! Első emlékem szerint -ahogy azt egyik kedvenc könyvemből kiolvastam valamikor a nyolcvanöt tájékán- ez a nap nem a szerelemé volt. Vagy legalábbis a szokás nem csak a szerelmesekre vonatkozik. A barátokra, családtagokra is. Szóval a általában a szeretés ünnepe. Nem lenne olyan nagy baj egy ilyen nap, de szerintem itt már ipari méreteket öltött.

Biztonság kedvéért az imént megnéztem azért itt is. Na tessék. Alapjában véve már ki is öregedtünk belőle. Meg kellett érnem, hogy koromnak megfelelően viselkedek. Sosem hittem volna, hogy idáig süllyedek!