Múlt héten még azt írtam volna, hogy nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan, ennyire egyedül érzem majd magam. Azóta eltelt egy hét, és igazán jó dolgok történtek itt a lakásban, és végre ma délután elvitte egy szerelő a mosogatógépet megjavítani (kiszerelés után rám nézett és aszonta: meggyógyul), és szinte rend van már, és végre szereztünk szekrénynek valót a fürdőszobába, úgyhogy most jó. (azért ezzel együtt is picit egyedül érzem magam időnként)

 Íme a költözési veszteséglista:

kedvenc vizespoharam

3 db virágtartó cserép

méztartó 

cseresznyés tálka

egyik salátástál

1 db kifújt, festett tojás a 8-ból (ezen borzasztóan csodálkoztam, azt hittem mind odalesz)

a bőrke az ujjaim közül. 

Fránya ekcéma. Eddig annyira örültem, hogy nekem nem jött még elő. Ezek szerint én sem lógok ki a családból, csak valószínűleg ennyit segített a mosogatógép meg, hogy szinte sosem mostam kézzel. 

És ha már a veszteségeknél tartunk, nagyon úgy fest, hogy elvesztettem a pénztárcámat. Fogalmam sincs hová raktam a pénztárcámat. Emiatt szomorú is vagyok, mert nagyon szeretem a kis pénztárcámat. Ajándékba kaptam kedvenc fodrászomtól. 

És ha még ez sem lenne elég ok a szomorúságra, elég szörnyen nézek ki mostanában. A hajam, a bőröm, a súlyom. Jobb is lesz, ha ezt a bejegyzést most abbahagyom.

 Micsoda hülyeség! Mire elköltözünk, a lakás egész jól fog kinézni. Legalábbis szerintem.

Ez akkor jutott eszembe, mikor az egyik konyhai szekrényajtóról szedegettem le a ragasztó maradékát. A műanyag tárolót még valamikor a beköltözésünk táján tapasztottam fel rá, s kb. két év után esett le. Persze ez a ragacsnyúzás már az utolsó simítás volt a mosogató alatti szekrényen. A gondolatsor pedig még a fürdőszobában indult, ahol a (korábban eldugult) konyhai lefolyót tisztítottam. Csak szedtem és szedtem kifele a trutyit. És újra vizet bele, és lötyögtet és odakocogtat és kiönt és szörnyülködik és összegyűjti és sajnálja a gumikesztyűt és csodálkozik és arra gondol, hogy nem akarja tudni mi volt az a gumiszerű fehér izé ami a fekete olajos-sáros trutyit nem engedte lefolyni. Ez úgy harmincnégyszer egymás után. És aztán mikor szereltem össze a konyhában a tiszta csöveket, folytatódott, hogy: de minek? Miért töri magát az ember, hiszen az új lakók úgyis az egészet másképp akarják, tök fölösleges még kitakarítani is, mert aki beköltözik, úgyis azzal fogja kezdeni. Kisöpri az idegenszagot a vackából. Hacsak nem veri szét az egészet. Tudom, hogy így van. Ettől függetlenül, még felragasztjuk majd a hiányzó szegélyléc darabkát és a parabola leszerelése után maradt helyet is rendberakjuk. Micsoda hülyeség!

Ui3: és másodszor is úgy tett, mintha elmentette volna, aztán meg sehol semmi. Grrr. 

 Tudom, tudom, egy hálátlan dög vagyok, de akkor is azt gondolom, hogy nem kell mindenkinek mac meg oesix. És különbenis, az a gép utál engem. Érzem. A mac-et amúgy sem gépelésre csinálták, különben a széle nem vágna mély árkokat az alkaromba. Ezenkívül ez a példány bele van esve É.P-be. Ez teljesen biztos. Ha ő ül le vele ugyanerre a helyre, akkor minden csodásan megy rajta, nekem meg nem engedelmeskedik. Najó, adok neki még egy esélyt, aztán ha hétvégén se szeretjük meg egymást, akkor inkább visszapakolom szépen az összes cuccom az én kedves kicsi régi gépecskémre. Jó az nekem, ha a lefele nyíl nem is működik.

 Ma egész nap csak egy kis ölelgetésre vágytam. Így most kénytelen vagyok a lábasból eszegetni a csokipudingot. Azt amelyikbe egy sportszeletet is tettem. Amelyiknek egyik felét beletöltöttem a csokismuffinba. Abba ami most a sütőben van. Jó sok pudingot tettem bele. És enni is fogok belőle. (Kettőt is ettem) Hát micsoda marhaság, hogy itt állok teljesen felnőtten tök régóta ismerem a dolgot, és még mindig ugyanolyan zavarossá teszi a hangulatom. Asse tudom nevessek vagy sírjak rajta? 

 Az elfoglalt királykisasszonyok márpedig ne kezdjenek el nyafizni, hogy egy csepp idejük sincs a blogolásra. Az uncsi. Akkor inkább ne szóljanak egy szót sem. 

Kell nekem egy új táska. A tegnapi bepakolásnál muszáj volt kihagynom egy csomag kistasakos törlőkendőt, 128ezer513 papírzsepit meg a nájlonstaneclimet. 

És így sem tudtam behúzni a zippet.

Kell az a táska!

 Sajnálatos módon semmi nem sikerült ehetetlenre. És volt még halászlé, bableves, kacsacomb, párolt káposzta, sültek, krumplipüré, süti, csoki, fagyi...

Ezért mostantól gyümölcs- és zöldségnapok hosszú sora következik. Meg a reggeli joghurt. 5-6 nap telt csak el nélküle, de már hiányzik. Tisztára lelkiismifurdim van a zabizástól. 

 Három és fél napja őrizgetek (dédelgetek) két (vagyis már csak egy) hólyagot a jobb hüvelykujjam alatti párnán. Kedden bundáskenyeret sütöttem reggelire. Onnan a hólyag. Először egy nagyobbacska, meg három kisebbecske üldögélt egymással szemben. Még aznap estére annyira megteltek, hogy a három kicsi egybeolvadt, és lett belőle egy. De az igazán szép nagy. Aztán a kisebbik nagyobbacska másnap este kinyílt. Így végül maradt egy piros sebem, meg egy pirossal keretezett jókora hólyagom. Figyelgetem, kenegetem, ápolgatom, de igazából jobb lenne nélküle. Még fáj.