Hökk... vagy miaszösz...  hát jól megleptem magam. Elkezdtem írni, a második szónál viszont véletlenül megnyomtam aaaa... nemtom milyen gombo(ka)t (hg) ami azt eredményezte, hogy egyszerre láttam a két "asztalomat", csak éppen harmadakkorában, és semmit nem tudtam velük csinálni azon kívül, hogy a blog.hut húzkodtam egyikről a másikra. Zavaros, tudom... hát már visszacsináltam, de most nagyon szeretném tudni, hogy mégis mit nyomtam meg.

Persze nem is erről akartam írni, hanem a lázról. Teljesen levesz a lábamról. Nem úgy, hanem kinyúvaszt. Sírok tőle. Olyan leszek amikor felmegy a lázam, mint a terhességem idején. Sírok mert egyedül érzem magam, mert a barátnőm megkérdi hozzon-e valamit, mert aranyos kisgyerek képét látom, mert nincs kedvem enni de mégiscsak kellene, mert nem hívnak vissza, mert többször is hívnak. Nem tudom ezt irányítani. Viszont egyértelmű, hogy máris jobban vagyok, mert ma csak kora délután itattam az egereket. Holnap pedig már nem leszek egyedül. Úgy fest átpasszoltam a cuccot a leánykámnak. Remélem mindenki más megúszta...

Tököm tele a betegeskedéssel!

Nem vagyok jól. Pedig annyira akartam. Dehát ezt már tegnap megmondta a dokibácsi. Aszonta kezdődő légcsőhurut, és igaza lett. Akkor még csak kezdődött, de azóta igazán kitett magáért. Mára belázasodtam, szóval most már elmondhatom, hogy van egy valódi, kiteljesedett légcsőhurutom. És még csak kérnem sem kellett. Kaptam, csak úgy. Remek.

Ha azt akarnám, hogy valóban rend és tisztaság legyen a lakásban, akkor álló nap csak azzal kellene foglalkoznom.

Nálunk egyébként két dolgot tudnak a többiek, de azt nagyon. Egyik, hogy nekem mi minden a feladatom, másik meg, hogy nekik mi nem.

Demostaztán már tényleg ősz van! Reggel kell a bundabugyi, vastag zokni, és akár egy vékony kesztyűt is elviselnék a 6-8 fokban. Délután meg lehetne fürdőruciban napozni a parkokban. Természetesen a délutánokkal nincs is semmi bajom. A reggelekkel viszont nem vagyok kibékülve. Nem túl kellemes töksötétben olyan csöndesen összekészülni, hogy a többieket ne zavarjam fel. Lábujjhegyen kutatok a szekrényben, fiókban, tapintásra döntöm el, hogy mi vegyek fel. Ebből aztán néha az jön ki, hogy világosban rettenetesen érzem magam. Vagy valami képtelen összállítást fogok ki, vagy kifordítva van rajtam a ruha, esetleg az elejét húzom hátulra. Reggelenként mikor a buszmegállóba igyekszem, még világítanak az utcai lámpák. Ma eszembe jutott, hogy akkor lesz csak az igazi, amikor majd  esik az eső. Remek lesz, tudom. Azt sem szeretem, hogy büdi vagyok. Ha gyalog megyek, a fagyási sérülések elkerülése végett muszáj kicsit kapkodni a virgácsaimat. Naná, hogy izzadok. Végül már büdösen szállok fel a buszra, és jó esetben a Petőfi hídig megszáradok. Többnyire van ülőhely. Többnyire. Most délután senki nem ül mellettem, viszont időnként sikerül kifogni egy-egy nagyobb feneket, ami átlóg az én térfelemre. Ma reggel pl. két megtermett fiatalember között ültem. Mindkettőn farmer és dzseki, fülhallgató, egész rövidre nyírt haj. Úgy érezhettem volna magam, mintha két testőr ült volna mellettem. Főleg, ha nem aludtak volna mindketten olyan édesdeden, nyitott szájjal. Jó lenne kiérni a korábbi buszhoz, biztosan kevesebben vannak, de fáj hajnali 6 előtt indulni otthonról.
Persze van azért jó is... napkelte előtt rózsaszín-piros csíkot húznak a repülők az égen. 
 

Kellene nekem valami csodaszer. Mindegy, hogy kevés vízzel kell bevenni (lehet keserű is, majd mézbe teszem), vagy a kívánt területen magamra kenni (és várakozni amíg tökéletesen felszívja a bőröm), esetleg felvenni (az már lényegtelen, hogy úgy simul mint egy második bőr, vagy olyan akár egy háti permetező), még  a párnám alá is hajlandó volnék éjszakára elhelyezni, csak legyen hatása. Olyan szerre van szükségem, amitől szuper-háziasszonnyá válok. Muszáj, mert különben szegény családom megtudja, hogy milyen, ha az élet nem fenékig tejföl.
Eddig még csak elkaristoltam valahogy... főzni csak akkor szoktam, ha kedvem volt. A takarítást nagyon szívesen átengedtem, vasalni pedig nem szoktam. Eddig. Mostantól ez másképp lesz. Minden napra vasalt ing és pólók, minden nap vásárolni kell majd, legalább féltucat tízórait készíteni, vacsorát főzni, kikérdezni a kölyköket, meghallgatni a napi meséjüket, leckét ellenőrizni. Tudom, tudom. Ezt minden átlagos nő megcsinálja, akár három gyerek mellett is. Csakhogy én nem vagyok olyan ügyes.
Hát, nekem is fel van adva.
 

Tököm tele a háziasszonykodással

az is micsoda lehangoló dolog, hogy háromnegyed kilencre megiszom az összes kávét... hát, hogy lehet ilyent csinálni? majko, majko

Ó igen, holnap látható lesz egy újabb fejezet a nincsegyrongyom című kínlódósból. Azt hiszem a leszarós kényelmes verziót fogom alkalmazni, vagyis farmer+póló lesz a vége. Abban olyan cukin lehet berugni. Azt a fekete csillogós, hátkirakós mélyen dekoltált és még jól is áll címűt meg elfelejtem. Ahhoz maximum egy enyhe szalonspicc illik.

...mikor az emberek megálláskor a metróajtó előtt tolonganak (ha egynél többen vannak, akkor bizony időnként hajlamosak a tolongásra, ezt se értem sokszor), nem hagynak csak fél embernyi rést és nem veszik észre, hogy hiába állják el a kijáratot, amíg a benti birkák ki nem mennek, addig a kintiek úgysem jutnak be.

És azt is utálom, mikor a keskeny járdán 2 vagy több ember jön velem szemben, és nem és nem és nem hajlandóak egymás mögé húzódni. Dehát én nem tudok sem eltünni, sem felakkorára zsugorodni, hogy elférjünk!

És még azt is utálom, mikor valaki nem figyel a hozzá tartozó szatyorra, hanem hagyja lengeni és az én hátsóm/lábam csapkodja vele. Tudom, örülnöm kellene, hogy nem szakítja ki a harisnyát a lábszáramon, de valahogy nem tudok boldog lenni ettől.