Ma van a nagy nap. Az első igazi steakgyártó nap. Aztán persze lehet, hogy egyben az utolsó alkalom is lesz. A hús vasárnap óta pihen a hűtőben. Hátszín. A márványozottságáról nem tudok nyilatkozni, egyben van még ugyanis. Így mindenesetre jól néz ki, szerintem finom lesz. Ha mégsem, akkor sűrű homályba vész a történet. Ha meg rosszul sikerül, lehet még ezt a bejegyzést is törlöm. Talán hiba, de nem tartok tőle, hogy ehetetlenre sikerül, eddig mindig nagyon finom lett amit a próbák során sütöttem. Mi egyébként csak amolyan félínyencek vagyunk. Pácolás nélkül, sütés előtt sózva, borsozva, vajjal szeretjük, de nem jöhet szóba más, mint a jól átsütött változat. Én ugyan kipróbálnám a többit is, de egyelőre nem merem itthon. Ha jól belegondolok, a steak hasonlóan bizalmi dolog, mint például a fogorvos. Jól kell választni. Mindent.
Valamelyik fölöttünk lakó nagyon kedves szomszédunk kb. ötvenedszer indította el az imént ugyanazt a leendő világslágert. Még sosem hallottam ezelőtt, de már oda-vissza ismerek benne minden hangot. Minden alkalommal van néhány másodperc szünet a vége és eleje között, és mindannyiszor azt hiszem, hogy akkor végre mára ennyi. Erre újra megszólalnak a dobok. Mta-mta-mta...
Mostanában hurcibálom magammal a gépet, de még csak egyszer vettem elő. A busz elindult, én komótosan kipakoltam. Kalapáltam szépen sorban a gombokat, közben meg arra gondoltam, hogy mennyire idegesítő lehetek a többi utas számára. A többi alkalommal csak lapult a táskában az én kis gépem. Na mindegy, holnap teszek még egy próbát. Ha megint nem visz rá a lélek, hogy elővegyem, akkor többet nem fogom cipelni.
Tegnap délután hazafelé jövet, a buszon ülve kipróbáltam a rádiót az én kis piros telefonomon. Füles bedugva, rádió indít, nem sistereg, jó. Beszélnek valami műsorban, csak nagyon halkan. Felhangosítom. Már jobb, de még mindig nem tökéletes, hát újra nyomom a hangerő gombját. Eltelt néhány másodperc, közben az előttem ülő bácsi rosszalló arcát felém fordította, mire rájöttem, hogy azért nem hallom rendesen a rádiót, mert a hang nem a fülemben szól, hanem kívülről jön. Valahonnan a fülhallgató mögül. A telefonomból. :)
Kellene nekem valami csodaszer. Mindegy, hogy kevés vízzel kell bevenni (lehet keserű is, majd mézbe teszem), vagy a kívánt területen magamra kenni (és várakozni amíg tökéletesen felszívja a bőröm), esetleg felvenni (az már lényegtelen, hogy úgy simul mint egy második bőr, vagy olyan akár egy háti permetező), még a párnám alá is hajlandó volnék éjszakára elhelyezni, csak legyen hatása. Olyan szerre van szükségem, amitől szuper-háziasszonnyá válok. Muszáj, mert különben szegény családom megtudja, hogy milyen, ha az élet nem fenékig tejföl. Eddig még csak elkaristoltam valahogy... főzni csak akkor szoktam, ha kedvem volt. A takarítást nagyon szívesen átengedtem, vasalni pedig nem szoktam. Eddig. Mostantól ez másképp lesz. Minden napra vasalt ing és pólók, minden nap vásárolni kell majd, legalább féltucat tízórait készíteni, vacsorát főzni, kikérdezni a kölyköket, meghallgatni a napi meséjüket, leckét ellenőrizni. Tudom, tudom. Ezt minden átlagos nő megcsinálja, akár három gyerek mellett is. Csakhogy én nem vagyok olyan ügyes. Hát, nekem is fel van adva.
